Semmi ármány – érkezik a sármány!
Semmi ármány – érkezik a sármány!
Nem túlságosan félénkek a sarkantyús sármányok sem. Megjelenésük viszonylag új keletű, Magyarországon (Apaj-pusztán) először 1960. januárjában észlelték. Azóta a hozzánk, különösen a Hortobágyra érkező csapatok száma fokozatosan nőtt, akár több száz madár is lehet együtt. A sarkantyús sármány téli ruhás példányai megjelenésükben a nádi sármányra emlékeztetnek, de sárga csőrük, eltérő hangjuk és tarkójuk vörhenyes színezete alapján mégis felismerhetők. Az itt tartózkodó csapatok apró gyommagvakkal élnek, elsősorban a kígyófarkfű magját fogyasztják.
Akár a sarkantyús sármány, a magas északról érkezik Közép-Európába a hósármány is. A hím feje, nyaka és egész alsóteste hófehér, háta és az elsőrendű evezők feketék. Amikor október–novemberben megérkeznek, tollaik még rozsdássárgán szegettek, ezek a szegések tavaszra lekopnak, és így alakul ki a hím pompás nászruhája. Hazánkban különösen november és január között nem ritkák a többszázas csapatok sem, de nagyobb számban mindig a Dunától keletre, elsősorban a Tiszántúlon fordul elő.
Egyike leggyakoribb téli madárvendégeinknek a téli vagy sárgacsőrű kenderike. Nagy csapatai főként szintén a keleti országrészen láthatók. hasonlít a mindenütt gyakori közönséges kenderikéhez, de a csőre sárga, a hím homloka és melle nem piros, a farcsíkja viszont rózsaszínnel futatott. Eltérő a röptében hallatott hívogatója is. A Hortobágyon október és március között tömeges, nagy csapatait látni.
Kifejezetten inváziós madár a zsezse, amely egyes években nagy számban bukkan fel, máskor alig látni. Homloka piros, fekete torokfoltja van, a hím begye és melle élénk rózsáspiros, ilyen futtatás látható a farcsíkján is. A zsezse különösen kedveli a nyírfa termését, európai elterjedése messzemenően megegyezik a törpenyírével. Nem idegenkedik az emberi közelségtől, a városi kertekben magányosan álló nyírfákon is felbukkan. A néhány példányból álló kis csapatok gyakran a vonuló csízekhez társulnak, s ilyenkor nemegyszer az út menti katángkórókon láthatók.
A nagy póling kis számban fészkel hazánkban az ún. jégkorszak utáni maradványterületeken, de nagy mennyiségben, főleg az alföldi tágas legelőkön csak vonulás idején, márciusban, illetve augusztus–októberben látható. Nagyobb termetű barna madár, hosszú, lefelé hajló csőre van, röptében fehér háta látszik. A hozzá hasonló, de valamivel kisebb, rövidebb csőrű, fejtetőjén feketével szegett, széles sárgásfehér csíkkal díszített kis póling északi madár, hazánkon, szinte kizárólag az Alföldön, csak átvonul. A 30-as és 40-es években még 15 000–20 000-es tömegeket jegyeztek fel a Dél-Alföldről, napjainkra az átvonulók száma nagyon megcsappant.
Észak felől természetesen nemcsak énekesmadarak, parti madarak, de ragadozók is érkeznek. Minden évben megjelenik például az északi tundrákon fészkelő gatyásölyv. Hasonlít az egerészölyvre, de a feje mindig világosabb, a repülő madár szárnya alulnézetből fehéres, a szárnykönyöknél fekete folt van. Csüdje végig tollas, innét a gatyás elnevezés. A legbiztosabb megkülönböztetési bélyeg, hogy a gatyásölyv faroktollainak tövi része fehér, ez különösen az éppen felrepülő vagy leereszkedő madáron látszik jól. Északi hazájában főleg lemmingeket fog, nálunk elsősorban mezei pockokkal táplálkozik. Mindig a nagy legelők környékén látható, zsákmányát gyakran egy helyben lebegve, szitálva keresi.
A nagy póling kis számban fészkel hazánkban, de tömeges átvonuló
Bagolyköpet-vizsgálatok
A baglyok gyomornedvei a ragadozó madarakkal ellentétben nem emésztik meg a csontokat, így azok legapróbb darabkái is épségben megmaradnak, és egérszőrbe ágyazva hosszúkás gombócok, az ún. köpetek alakjában újra napvilágra kerülnek. A köpetek vizsgálata nagyszerű lehetőséget kínál arra, hogy egy-egy bagolyfaj vagy azon belül egy pár, telelő csoport stb. táplálék-összetételét akár szezonális bontásban vizsgáljuk. A baglyok fő táplálékát jelentő apró emlősöket, pockokat, egereket, cickányokat ugyanis a koponyák, de elsősorban a fogazat alapján biztosan el lehet különíteni egymástól.
Ma már több mint 130 éve annak, hogy a német Altum 1863-ban a világon első ízben közölt ilyen (gyöngybagolyköpetekből nyert) adatokat. Kezdeményezése főleg Németországban, de később egész Európában visszhangra és sok követőre talált, és a munka, különösen századunk harmincas éveiben, erősen fellendült. Uttendörfer és munkatársai éveken át behatóan vizsgálták az európai bagolyfajok és ragadozók táplálékát, eközben addig szinte elképzelhetetlen mennyiségű köpetet is feldolgoztak. 1939-ben jelent meg Uttendörfer nagy, összefoglaló munkája, amely ma is alapját képezheti minden, a baglyok köpeteivel kapcsolatos átfogó vizsgálatnak.
Ez a munka több szempontból is jelentős. Nagyobb anyag esetén megbízható képet ad egy-egy bagolyfaj általános, esetleg szezonális táplálékáról, de éppen ilyen jól használható kisemlős-faunisztikai szempontból is. Hazánkban például a védett csíkosegér és patkányfejű pocok elterjedésére nézve kaptunk ily módon új előfordulási adatokat. De hasznosíthatók ezek a vizsgálatok a mezőgazdaságban is, ahol az egyik legnagyobb kártevő, a mezei pocok túlszaporodásai (gradáció) bizonyos időhatáron belül előre jelezhetők. Becker jól felismerhető különbségeket állított fel a hímek és nőstények medencecsontjait illetően, és miután a gradáció mindig az utóbbiak fokozatosan növekvő túlsúlyával indul (akár 4:1 is lehet a nőstények javára), a köpetek rendszeres vizsgálatával egy adott területen belül a gradáció közeledtét jelző ivararány-eltolódás könnyen kimutatható. (A térképen: a Crocidura fajok mennyisége a Sorex fajokhoz viszonyítva bagolyköpet-vizsgálatok alapján.)
