Ha kuvik kiált
Ha kuvik kiált
A kuvik, a „halál hírnöke” egész Európában a veszélyeztetett madárfajok közé tartozik, állománya hazánkban is megfogyott. Ma elsősorban az Alföldön találkozhatunk vele, és hallhatjuk csendes márciusi estéken a hajdani „halálmadár” kiáltozását.
A kuvikkal kapcsolatban korábban egyéb hiedelmek is elterjedtek, így például sokan a közelgő halál előhírnökének tartották. Ennek magyarázata nagyon egyszerű. A kuvik főképpen rovarokkal, éjszaka mozgó bogarakkal, lepkékkel táplálkozik, ezek pedig köztudottan vonzódnak a fényhez, és messziről repülnek a világító lámpa felé. Csakhogy amikor ez a babona született, még nem világított villany a falusi vagy a tanyasi házakban, a drága gyertyát pedig csak ott égették éjszakánként, ahol nagybeteg feküdt a szobában. A világos ablakra jöttek a rovarok, a kuvik természetesen megjelent a háztetőn, hiszen terített asztal várta. Ha aztán jóllakottan kuvikolt is néhányat, és a nagybeteg éppen azon az éjszakán hunyta le a szemét örökre, senki és semmi sem moshatta le a kis bagolyról, hogy ő volt a közelgő halál előhírnöke.
Korábban a számára alkalmas élőhelyeken mindenütt költött, aztán az utóbbi talán húsz évben szinte a szemeink előtt tűnt el egyik legszebb énekesmadarunk, a kövirigó. A hatvanas években például a főváros körüli kőbányák mindegyikében otthon volt, de fészkelt a Balaton-felvidék sziklás részein, kőbányáiban, sőt a szőlőhegyeken is, a háborút követő években pedig a budapesti romokon is költött. Élőhelyeiben nem történt változás, tápláléka is bőven van, a megfogyatkozás okait legfeljebb csak feltételezhetjük. Nem lehet például kizárni egy természetes állományingadozást, ami bizonyára számos madárfaj életében bekövetkezett az elmúlt néhány ezer évben. A kérdés csak az, hogy a mélypont után fel tud-e emelkedni az állomány akkor, amikor annyi évezredekkel ezelőtt még nem létező, negatív tényezővel kell szembenéznie. Elképzelhető a telelőhelyeken történő nagyobb arányú pusztulás is. Afrikában számos elmaradott országban éppen akkor kezdték meg nagy méretekben alkalmazni a különböző rovarirtó szereket, köztük az azóta hírhedtté vált DDT-t amikor Európában már betiltották. Elsősorban a sáskák ellen próbálnak védekezni, és elképzelhető, hogy a kövirigó, amelyik idehaza is sok egyenesszárnyú rovart eszik, a szavannákon is főként sáskákkal él, és áldozatul esett a mérgezéseknek. Gólyáknál ez bizonyított, magam is láttam fényképeket, ahol százával feküsznek döglötten egy-egy mérgezést követően, és sajnos ugyanez megtörténhetett a kövirigóval is. Állománya ugyanis nemcsak Magyarországon fogyott meg, a csökkenés Európa-szerte észrevehető.
Zsezse
Szinte a szemünk elött tűnt el a kövirigó
A madárvonulásról
A madarak vándorlása ősidők óta foglalkoztatja az embereket. A kiváltó okokkal kapcsolatban számos elmélet született, melyek bár több tekintetben eltérnek egymástól, abban valamennyien megegyeznek, hogy a mai madárvonulás kialakulására döntő hatással volt a jégkorszak. A madarak viselkedése, szokásai a környezeti hatásokra változhatnak, és a legújabb időből is ismerünk olyan példákat, melyek azt bizonyítják, hogy egy állandó madár viszonylag nagyon rövid idő alatt vonuló madárrá válhat. A csicsörke például az utóbbi 200 év során kezdett terjeszkedni, amikor észak-afrikai, dél-európai hazájából megindult észak felé. A 40-es években már Svédország déli felén is költött, és gyakorlatilag egész Európát meghódította. A csicsörke Afrikában és Európa déli felén ma is állandó madár, az újonnan meghódított területekről viszont ősszel dél felé vonul.
Vannak madárfajok, amelyek magányosan, mások csapatban vonulnak. Előbbi csoportba tartoznak egyebek mellett a fülemüle, a sárgarigó, a gébicsek és a poszáták, utóbbiba a gólyák, a fecskék és a seregélyek. Nagyon sok madár, így a rigók, a guvat vagy a vízicsibék éjszaka, de már a gólyák vagy a fecskék nappal vonulnak a telelőterület felé.
A vonulás többnyire viszonylag alacsonyan zajlik, de ha magas hegyek állják útjukat, egyes fajok akár 5 000 méter fölé is emelkedhetnek. És nem csupán a darvak és más, nagy, erős madarak. A nepáli Himalája felett például rendszeresen megfigyelték egy vonuló pacsirtafaj 100–120 példányt számláló csapatait 4 000 méter feletti magasságokban.
A hazai madárvonulás ősszel és tavasszal egyaránt hosszú ideig tart. A vizek mentén már a nyár második felétől megfigyelhetjük a már vonulónak számító parti madarak első csapatait, de például a vetési ludaknál, a nagy liliknél vagy a darvaknál a kulminációs időszak csak november elejére esik. Tavasszal a vonulás február második felében indul, és május elején ér véget. Ugyanakkor számos madárfaj mint téli vendég jelentkezik Magyarországon, ősszel érkeznek, és csak tavasszal indulnak vissza északi költőterületeik felé.
A madarak vándorlása ősidők óta foglalkoztatja az embereket. A kiváltó okokkal kapcsolatban számos elmélet született, melyek bár több tekintetben eltérnek egymástól, abban valamennyien megegyeznek, hogy a mai madárvonulás kialakulására döntő hatással volt a jégkorszak. A madarak viselkedése, szokásai a környezeti hatásokra változhatnak, és a legújabb időből is ismerünk olyan példákat, melyek azt bizonyítják, hogy egy állandó madár viszonylag nagyon rövid idő alatt vonuló madárrá válhat. A csicsörke például az utóbbi 200 év során kezdett terjeszkedni, amikor észak-afrikai, dél-európai hazájából megindult észak felé. A 40-es években már Svédország déli felén is költött, és gyakorlatilag egész Európát meghódította. A csicsörke Afrikában és Európa déli felén ma is állandó madár, az újonnan meghódított területekről viszont ősszel dél felé vonul.
Vannak madárfajok, amelyek magányosan, mások csapatban vonulnak. Előbbi csoportba tartoznak egyebek mellett a fülemüle, a sárgarigó, a gébicsek és a poszáták, utóbbiba a gólyák, a fecskék és a seregélyek. Nagyon sok madár, így a rigók, a guvat vagy a vízicsibék éjszaka, de már a gólyák vagy a fecskék nappal vonulnak a telelőterület felé.
A vonulás többnyire viszonylag alacsonyan zajlik, de ha magas hegyek állják útjukat, egyes fajok akár 5 000 méter fölé is emelkedhetnek. És nem csupán a darvak és más, nagy, erős madarak. A nepáli Himalája felett például rendszeresen megfigyelték egy vonuló pacsirtafaj 100–120 példányt számláló csapatait 4 000 méter feletti magasságokban.
A hazai madárvonulás ősszel és tavasszal egyaránt hosszú ideig tart. A vizek mentén már a nyár második felétől megfigyelhetjük a már vonulónak számító parti madarak első csapatait, de például a vetési ludaknál, a nagy liliknél vagy a darvaknál a kulminációs időszak csak november elejére esik. Tavasszal a vonulás február második felében indul, és május elején ér véget. Ugyanakkor számos madárfaj mint téli vendég jelentkezik Magyarországon, ősszel érkeznek, és csak tavasszal indulnak vissza északi költőterületeik felé.
Pedig a kövirigó gyönyörű madár. A hím feje kék, alsóteste és rövid farka rozsdavörös, a háta fehér. Szépen flótázó éneke pedig egyenesen csodálatos, és különösen megkapó volt a bányák visszhangzó kőfalai között. A nászrepülő madár látványa számomra örökre felejthetetlen marad. Régebben, ha kövirigót akartam látni vagy hallani, csak felültem a buszra, kiszaladtam Budaőrsre, és akár több hím között is válogathattam. Ma már keresni kell a kék fejű, szépen flótázó madarat, de nagyon remélem, eljön az idő, amikor a hímek áprilisi hajnalokon újra énekelnek a Pilis bányáiban és a budaőrsi fehér sziklacsúcsokon.
Ott, ahol korábban a kövirigókat figyeltem, gyakran találkoztam erdei pacsirtákkal is. Kisebb a mezei pacsirtánál, főleg a farka rövidebb, ez különösen a magasban keringő, éneklő madárnál látszik jól. Dala kellemes, „dlü-dlü-dlü” és „lu-lu-lu” folyamatos strófákból áll, és jellemző rá, hogy nemcsak a levegőben, de a revír területén álló fák ágain ülve is énekel.
Ha októberben vagy novemberben járunk Kelet-Magyarországon, de különösen a Hortobágyon, sok érdekes megfigyelést tehetünk. Az ott fészkelő széki csérek augusztus végén, szeptemberben már elvonultak, de helyettük észak, északkelet felől néha tömegesen érkeznek a legkülönbözőbb madárvendégek. Talán a legérdekesebbek a havasi lilék. Skandinávia északi tájain költenek, de például az Alpokban is él egy kis populáció. A Hortobágyra az első példányok augusztus végén érkeznek, szeptember és október fordulóján vannak a legtöbben. Számuk ettől kezdve fokozatosan csökken, az utolsókat általában november első felében látni. Fészkelőhazájukban nagyon bizalmasak, ez az a madár, amelyik rövid szoktatás után Bengt Berg, a nagy svéd természettudós tenyerében kotlott a tojásokon, és közben jó étvággyal nyelte a másik kézből kapott gilisztákat és szúnyogokat. A szerző erről írt könyve méltán világhírű. De nem lehet őket félénkséggel vádolni a Hortobágyon sem. Különösen a számukra bizonyára szokatlan rekkenő déli melegben pillednek el nagyon, és egy-egy marhanyomban kuporogva, tátott csőrrel lihegve várják, hogy a nap alábbszálljon. Ilyenkor ülve és így apránként előbbre csúszva másfél méternyire megközelíthettük őket.
