Felváltva kotlanak
Felváltva kotlanak
Az áprilisban lerakott, többnyire 3-5 fehér tojásból körülbelül 12 napi kotlás után kelnek ki a fiókák. A szülők nappal váltják egymást, éjszaka mindig a hím ül a tojásokon. A napközben váltásra érkező madár hangokkal figyelmezteti párját, mire az kopogással válaszol az odúból. A kívül lévő madár a nyílás közelében kapaszkodik a törzsön, megvárja, amíg a másik egy utolsó kopogással kirepül az odúból, ezután körülpillant, majd gyorsan bebújik, hogy tovább melengesse a tojásokat. Ez a szertartásos váltás a fiókák kikelése után megszűnik.
A fiatal fekete harkályok általában 25–28, de esős, hűvös időben néha 30–31 napig maradnak az üregben. Kirepülésüket szüleik hívogató hangokkal és a táplálék csökkentésével ösztönzik. Sok más madárral ellentétben a fiatal fekete harkályok ilyenkor már, ha nem is tökéletesen, de jól repülnek, akár százméternyire is elszállhatnak. Fokozatosan kezdenek önállóan táplálkozni, de szüleik közben még hetekig etetik őket. Megfigyeltek egy hímet, amely még több mint egy hónappal a kirepülés után is etette a már teljesen önálló fiatalokat.
A fekete harkály röpte nem hullámvonalú, mint a többi hazai fajé, egyenesen száll, szárnyverése a szajkóéra emlékezet. A pedig az erdei avaron heverő és már szinte teljesen szétforgácsolt, „miszlikbe vágott” tuskót látunk, az is a fekete harkály műve. Az ilyen fatönkökhöz rendszerint addig jár vissza, amíg csak „aprítanivalót” talál rajta.
Egyébként valamennyi harkályunk állandó madár, azaz nem költöznek el télire, legfeljebb a környéken kóborolnak. Egyetlen kivétel a harkályfélékhez tartozó, de rokonaitól sok tekintetben eltérő nyaktekercs, róla a későbbiekben még részletesen szólunk.
A harkályok nagyon korán kezdik a tág értelemben vett szaporodási rítust, a hazai erdőkben mindenütt gyakori nagy fakopáncs például már decemberben, januárban dobolni kezd. Így nevezzük azt a sajátos hangot, amit a harkály egy ágcsonkon vagy más alkalmas helyen ülve idéz elő úgy, hogy csőrével hihetetlenül gyorsan vagdossa a fát maga előtt. Hím és tojó egyaránt dobolnak, de az előbbi jóval gyakrabban és hangosabban. A dobolás egyébként funkcióját tekintve a területtartó énekesmadarak énekéhez hasonlítható, szintén a párválasztással kapcsolatos, és a revírhatárok megjelölésére, védelmére szolgál. A valóban dobpergésre emlékezető hang az emberi fül számára 600–800 méterről is hallható, de a madarak valószínűleg még távolabbról is érzékelni tudják. A fakopáncs a doboláshoz különösen jól rezonáló helyeket, ágvégeket, ágcsonkokat választ, lakott helyek közelében néha a villanyoszlop csúcsára telepszik. Sok külföldi megfigyelési adat alapján egy-egy olyan nagy fakopáncs-hím, amely már párba állt, naponta átlagosan 100–200 alkalommal dobol, de azok a hímek, amelyeknek még párt kellene csalogatniuk magukhoz, akár 500–600 alkalommal is igénybe veszik a revír területén lévő, előre kiválasztott, jól rezonáló ágcsonkokat.
