Lovasnemzet – ló nélkül?
Lovasnemzet – ló nélkül?
„A ló szemei között nyugszik a világ minden gazdagsága” – olvashatjuk a Koránban. Valóban: az ember egész történelme szorosan összefonódik a ló történetével. Őseink eleinte húsforrásnak tekintették, vadásztak rá, majd domesztikálták, s az irányítható háziállattá – főként teherhordóvá és igavonóvá – vedlett ló egy csapásra megváltoztatta az addig vadászó, de már-már a pásztorkodásba és a kezdetleges földművelésbe is belekóstoló ember életét…
Pásztorkodó nomád őseink mindennapos munkaeszköze, fegyvere, mi több, leggyorsabb közlekedési eszköze volt a ló. Nem csoda, hogy a magyarok mint ragyogó – és félelmetes – lovasok váltak híressé. A kalandozások idején kora tavasszal indultak portyázni nyugatra, és ugyanaz az állomány érkezett vissza télre. Közben végigviharzottak a Duna mentén, átkeltek az Alpokon, és a Pó-síkságon keresztül tértek haza. Aki ugyanezt az utat napjainkban autós turistaként, 70–80 lóerővel, korszerű utakon járja be, alkothat némi halvány képet erről az elképesztő teljesítményről.
Szent István lovasszobra a budai Várban
Gidrán kanca
