A holocén menetének újabb felfogása
A holocén menetének újabb felfogása
A változtatás kényszere egy ellentmondásból fakad: a ma már klasszikusnak nevezhető vegetációtörténeti kutatások alapján az Észak-Európában felállított holocén beosztást és annak időkereteit használjuk, ám ebbe radiometrikus kormeghatározásaink nem igazán illenek bele. Az összehangolás nehézsége abból adódik, hogy a Kárpát-medencében az éghajlatot befolyásoló legfőbb tényezők ma is és valószínűleg a kérdéses időkben is eltértek a nyugat- és észak-európaiaktól. Hazánk földrajzi fekvése, az éghajlati tényezőkhöz viszonyított helyzete, domborzatának medencejellege más körülményeket teremtett a globális klímaingadozások megnyilvánulásai számára. Az atlanti éghajlati hatások a Kárpát-medencében általában később jelentkeztek és korábban értek véget, mint Északnyugat-Európában.
Az alábbiakban – a pleisztocén végi (későglaciális)–holocén őskörnyezet változásának tükrében – vázlatosan áttekintjük a folyóvízi felszínfejlődésre vonatkozó újabb, inkább még csak közvetett bizonyítékokkal ugyan, mégis sokoldalúan alátámasztott szintézist.
A legfiatalabb, II/a. számú folyóterasz ármentessé válását, vagyis folyóink erős bevágódását általában holocénnak tekintették, s erre az volt a fő bizonyíték, hogy a terasz felszínén sehol sincs lösztakaró, és hogy a mai árvízszint feletti, helyenként különlegesen nagy magasságát a rátelepedő – holocén képződménynek tartott – futóhomoknak köszönheti. A holocénban ugyanis már nem képződött lösz, a homokmozgást viszont boreális korúnak tartották. Valószínű azonban, hogy a Duna (és más folyóink) legfiatalabb pleisztocén teraszának nemcsak az anyaga, hanem kiformálódásának (tehát a folyó bevágó munkájának) ideje is még pleisztocén lehetett. Egyelőre kevés bizonyítékkal szolgálhatunk ebben a kérdésben, de a Balaton magas vízállása az allerödben, a kiterjedt homokmozgások az idősebb és fiatalabb driászban, az e homokrétegek között újabban meghatározott erős talajképződési periódusok (bölling és alleröd), a löszképződés megszűnése 13 000 B. P. körül, továbbá a nyugat- illetve közép-európai párhuzamok időrendje szerint nagyon valószínű, hogy a II/a. számú terasz kivésését, vagyis a folyók mélyítő erózióját a preboreálisról a későglaciálisra, elsősorban a két hideg-száraz driász szakasz közé helyezhetjük.
A boreális fázist régebbi adataink szerint a holocén legszárazabb szakaszaként tartottuk számon: erre az időre tettük a holocén legjelentősebb homokmozgásait. Borsy Zoltán és munkatársai azonban azt bizonyították, hogy homokmozgás csak a felső-pleniglaciálisban (a würm végén) és a késő-glaciálisban zajlott; a boreálisban – a Duna-Tisza köze kivételével – kizártnak tartják a futóhomok-területek komolyabb deflációját. Valóban, a homokkal fedett területeken a holocénban csupán az idősebb homokformák gyenge átalakulása figyelhető meg, ez azonban nem választható el biztosan a 18. századi társadalmi beavatkozások következtében beállott szélerózió hatásaitól. A Balaton boreális kori viszonylag magas vízszintje kedvező vízháztartásra utal, Kordos László erre a korszakra kapott humiditási görbéje ugyanakkor a holocén átlagához áll közel. A palinológiai vizsgálatok, a „pocok-hőmérő” és az újabb „malako-hőmérő” módszerek adatai egyaránt a mainál melegebb klímára utalnak, a nedvességviszonyok azonban az ellentmondásos adatok alapján alig értelmezhetők; a legfrissebb eredmények alapján a hazai holocénon belül – mind a környezet állapotának, mind a folyók aktivitásának megítélése szempontjából – épp a boreális szakasz tűnik a legkevésbé értékelhetőnek.
Alföldi folyók meanderméretének (h, húrhossz) és középvízhozamának (Q) összefüggése
Amint azt a Balaton vízállásának magas szintje és a humiditási görbe is sugallja, a magyarországi holocén legfontosabb – a folyók felszínalakító tevékenységét is alapvetően befolyásoló – nedves szakasza a boreális-atlantikum átmenet idején feltételezhető. A kelet-magyarországi palinológiai vizsgálatok azonban a medencén belül jelentős éghajlati különbségekre mutatnak rá: az Alföld keleti fele a többiéhez képest sokkal kontinentálisabb vonásokat mutat. Ebből gyakoribb árvizek, szélsőséges vízhozamok következtek.
Az egész atlanti korszak megítélését az eddigieknél sokkal árnyaltabbá teheti az újabb kutatások alapján felvázolható kép. A vízmérleg – legalább az atlanti második felében – az eddig feltételezettnél jelentősen kedvezőtlenebbül alakulhatott, e szakasz tehát sokkal szárazabb lehetett, mint eddig gondoltuk. Ezt bizonyítja a Balaton alacsony vízszintje, az Arvicola humiditási görbéjének mélypontja, valamint a pollenanalízissel és C14-es adatokkal is alátámasztott bodrogközi paleohidrográfiai rekonstrukció, nevezetesen, hogy a Tisza elhagyott kanyarulatai az atlantikumban (kb. 6200 B. P.) még a mainál is kisebb vízhozamra utalnak. A régészeti feltárások üledékföldtani elemzésével Bácskay Erzsébet szintén száraz éghajlatot mutatott ki, sőt a középső neolitikumi (6200–6600 B. P.) lakószint feletti szikes talajok is szélsőségesen kontinentális, veszteséges vízháztartású éghajlatra utalnak. A szárazság folytatását jelzi, hogy hasonló szikes talajok fordulnak elő a középső rézkori (kb. 5000 B. P.) telepeket befedő rétegekben is. A folyók mentén élők magasabbra telepedése az alacsonyabban fekvő neolitikumi lakóhelyekről a réz- és bronzkorszakban (mint Somogyi Sándor kimutatta) a vízjárás szélsőséges alakulását bizonyítja a korszak végi átmeneti időben. Mindebből arra következtethetünk, hogy az atlanti második felében és a szubboreális elején folyóink főként feltöltő munkát végeztek.
Az időben hozzánk legközelebb álló mélyítő folyóvízi eróziós szakasz időpontja valószínűleg nem a szubboreális elejére, hanem csak második felére tehető. Ezt támasztja alá az Arvicola humiditási görbéje, amelynek alapján a csapadékos korszak 3000 B. P. körüli időre tehető. Tavaink vízszintje szintén magasan állt ekkor. A balatoni pollenvizsgálatok szerint a tó keleti medencéjében a vízszint a szubboreális második felében lehetett a legmagasabb. A régészeti adatok alapján a Fertő-tó területe is a mainál nagyobb volt a Krisztus előtti első évezredben. A sok csapadék és a viszonylag hűvös éghajlat hatására a szubboreális második felében bevágódó folyók kialakították a folyóvölgyeket kísérő magas árteret.
Az ún. alacsony ártér feltöltése és kiformálása viszont már szubatlanti korú. A Duna és a magyarországi folyók többsége jelenleg enyhén bevágó aktivitást mutat, ebbe azonban már a társadalom egyre jelentősebb környezetátalakító hatása is beleszólt. A növénytermesztés megindulásával, az erdőirtással, az egyszerű gátak építésével az ember a szubboreálistól kezdte igazán befolyásolni a folyók természetes tevékenységét.
