A tavak és folyók szint- és mederváltozásai
A tavak és folyók szint- és mederváltozásai
Külön kérdéskör a tavak szintváltozásainak kutatása, ami Magyarország esetében elsősorban a Balaton szintjének és kiterjedésének vizsgálatát jelenti. Legnagyobb tavunk vízszintváltozásainak menetét a jelzett időszakban főként a pollenanalízis eredményei (Miháltzné Faragó Mária, Nagyné Bodor Elvira), továbbá szedimentológiai, geokémiai, valamint diatóma-, osztrakóda- és molluszkavizsgálatok összegzése (Cserni Tibor) alapján határozhatjuk meg. Figyelemre méltó, hogy a tó nyugati és keleti medencéjében eltérő eredményekre vezettek a kutatások. Nagyon valószínű, hogy a Balaton-medence egésze nem egyidőben alakult ki. A ma vízzel borított részek közül a nyugati medence (Keszthely-Szigliget) az idősebbik, itt a tó már a késő-glaciálistól folyamatosan létezett, sőt az alleröd szakaszban – mintegy 11–12 000 éve – a mainál jelentősen magasabb lehetett a vízállása. A keleti medencében viszont csak holocén tavi üledékek mutathatók ki, s itt a legmagasabb vízállás a szubboreális második felére tehető. Alacsony volt viszont a vízszint az atlanti korszak elején és a szubatlantikumban is. Ez utóbbi esetben megjegyzendő, hogy a tó vízállását az utolsó kétezer évben már a társadalmi behatások is alakították. Másik két nagy tavunk (a Fertő- és a Velencei-tó) szintingadozásairól kevesebb adatunk van, ezek azonban szélsőségesebb vízállásokról tudósítanak. Példaképpen elég annyi, hogy 1886-ban mindkettő teljesen kiszáradt, és néhány évig medrükben helyenként földművelés is folyt (a Balaton kiszáradását ekkor csak az 1863-ban elkészült siófoki zsilip akadályozta meg). A legmagasabb vízállások valószínűleg a Balatonéhoz hasonló időrendet mutattak. A Fertő esetében – tekintettel a nagyon lapos medencére – a vízszint nem lehetett sokkal magasabb a történelmi idők maximumánál, a Velencei-tó viszont a mai vízszint felett 5–6 méterrel is tetőzhetett.
Folyóink alföldi szakaszai a jégkor alatt és után is jelentős irányváltozásokat mutattak (lásd a 7. fejezet ősvízrajzi részében). A vízfolyások helyváltoztatását fő vonalakban a medence különböző részeinek térben és időben egyenlőtlen süllyedése irányította, ugyanakkor a peremi térszínek hordalékkúpjain néha nagymértékben eltolódhattak a medrek, amit a távoli lapos síkságokon is jelentős változások követtek. Ezeket a változásokat az elhagyott folyóágak, holtmedrek (morotvák) kutatásával lehet kimutatni. Régi térképeink, a részletes terepkutatások és újabban a légi- és űrfelvételek kiértékelése alapján a visszahagyott medrek azonosítása hozzásegít a hidrográfiai változások felderítéséhez.
A Zagyva-Tarna vízrendszer későglaciális-holocén mederváltozásai
1 – Alleröd (Zagyva);
2 – preboreális (Zagyva és Tarna);
3 – boreális (Tisza);
4 – szubboreális (Zagyva–Tarna) lefolyásirányok
A medrek azonosítása nem könnyű feladat. Annak megállapítása, hogy a morotvát melyik folyó és melyik korban hagyta vissza, a pollenanalízisen és a C14-es kormeghatározáson kívül geomorfológiai módszerek alkalmazását is szükségessé teszi. A folyókanyarulatok méretei (húr-, ívhossz, burkológörbék távolsága stb.), mint e sorok szerzője kimutatta, több más kisebb jelentőségű tényező (pl. a meder esése, anyaga, a hordalék mennyisége, minősége) mellett főként a vízhozamtól függenek. Az összefüggés statisztikai módszerekkel való kiderítése lehetővé tette a mai folyók vízhozamainak és meanderméreteinek korrelációját. Az Alföldön nyomozható különböző korú ősfolyók elhagyott medreinek méreteiből, illetve a nekik megfelelő folyók mai vízhozam-adataiból – a meanderméret-vízhozam összefüggések egyenleteinek alkalmazásával – becsülhetők voltak az illető folyó hozamai a mederkialakulás idejére. Ez azt jelenti, hogy a holocén egyes szakaszaiban alföldi folyóink vízhozama, vízjárása, más szóval az Alföld paleohidrológiája számszerű adatokkal is jellemezhető.
A magyarországi folyók vízhozamának viszonylagos változásai a későglaciális és a holocén során
A vízhozamok változásai magukkal hozzák a folyók mechanizmusának (szakaszjellegének) megváltozását is. A folyók teraszokat kialakító – bevágó, feltöltő vagy völgyszélesítő–mechanizmusának, illetve ezek időbeli váltakozásának leírását a geomorfológia kutatáseredményei segítették elő. Az eseménykrónika nagyrészt már ismert, a változások idejének megállapításában azonban újabban kétségek merültek fel, jóllehet a korszerűbb (pl. radiometrikus) módszerekkel végzett kormeghatározások még hiányosak.
Hasonlóképpen kifejezetten geomorfológiai kutatásokat kívánt a deflációs homokmozgás időszakainak meghatározása, ami Borsy Zoltán nevéhez fűződik. Az új eredmények azonban nem voltak beilleszthetők az ötven-hatvanas években felállított sémába, s olyan gondolatokhoz vezettek, amelyek mintegy kikényszerítik az egész holocén felszínalakulására vonatkozó szintézis újragondolását.
