Az állatföldrajzi kép és az éghajlat
Az állatföldrajzi kép és az éghajlat
Az állatvilág változása viszonylag kisebb mértékű volt, ennek ellenére a posztglaciális és a holocén éghajlatváltozások már a prehisztorikus kultúrák telephelyeinek gerinces leletanyagából is visszakövetkeztethetők. E leletanyag paleogeográfiai kiértékelésére kevés kísérlet történt, de az már kiderült, hogy pl. a sztyeplakó állatok megszaporodtak az óholocén boreális, az erdőlakók pedig az atlanti korszakában.
A kisemlősöket táplálékként fogyasztó baglyok az állatkák csontjait s egyéb emészthetetlen részeit (pl. barlangi élőhelyükön) kiköpik. Így keletkeztek azok a barlangi csontfelhalmozódások, amelyeknek finomrétegtani vizsgálatával a földrajzi környezet, pontosabban a hőmérséklet- és a nedvességviszonyok viszonylagos változása megállapítható. A pocokfajok (főleg a Microtus species) mai földrajzi eloszlása elsősorban az éghajlattól (hőmérséklettől) és közvetetten a növényzettől függ. Ezért egy adott területen a „pocoktársadalom” összetétele (pl. a meleg- és hidegkedvelő fajok jelenléte, aránya) a mindenkori éghajlatnak megfelelően változik. Így az egyes fajok mai elterjedése és az ahhoz kapcsolható éghajlati értékek alapján megbecsülhető a hőmérséklet alakulása. Ez az elvi alapja az ún. „pocokhőmérő” paleoklimatológiai alkalmazásának. A módszert idehaza Kretzoi Miklós vezette be.
A pocokhőmérő alkalmazásával számított júliusi középhőmérséklet-értékekből Kordos László az alábbi fontosabb következtetésekre jutott. A későglaciális hőmérsékleti minimumát fokozatos melegedés váltotta fel a kb. 7700 B. P.-ben bekövetkezett klímaoptimumig. Ettől kezdve kisebb ingadozásokkal tarkított csökkenés tapasztalható 4000 B. P.-ig, a holocén minimumig, majd jelentős visszaeséseket is mutató általános melegedés mutatható ki. Ezek a megállapítások jó összhangban vannak a környező területek – hasonló vagy másféle módszerekkel kapott – adataival. Az eltérések oka a különböző földrajzi helyzetben kereshető.
A vízi pocok (Arvicola) relatív gyakoriságának ismerete adatokat szolgáltathat a nedvességviszonyok változásának megítéléséhez is. A lelőhelyek (a barlangi bagolyköpetek) Arvicola-dominanciájának meghatározása az évi csapadékmennyiség változását tükrözi. A vízi pockok gyakoriságának görbéje szerint a legnedvesebb szakasz Magyarországon 8500–7000 B. P. között következett be, majd 4000 és 2000 között újabb maximum valószínűsíthető. A legszárazabbak az 5000–4000, valamint az 1500–1000 B. P. közötti évszázadok voltak.
Újabb eljárás a szárazföldi puhatestű, nevezetesen Gastropoda-leletek finomrétegtani vizsgálata, amelyből (az ún. „malako-hőmérő”-módszerrel) a felső-pleisztocén–holocén hőmérsékleti viszonyokra Sümegi Pál kapott adatokat. Az eredményekből levont paleoklimatikus következtetések kiegészítik, illetve alátámasztják a pollenanalízis és a kisemlősök vizsgálata alapján rajzolt képet.
Az utolsó tízezer évben a legjobban változó élőlény az ember volt. Természetesen nem fizikai, anatómiai változásokra kell gondolni, hanem szellemének átalakulására, melyből egyenesen következik eszközeinek, anyagfelhasználásának és főleg munkája termékeinek egyre nagyobb ütemű fejlődése, változása. A régészet tehát megkülönböztetett szerepet kap a holocén környezet változásainak leírásában és a kormeghatározásban.
A régészeti adatok elősegíthetik például a folyómeder-változásoknak és azok korának megállapítását, mivel a változások jól kirajzolódnak az ősi települések területének módosulásaiban. A telephelyek folyószinthez viszonyított magasságának változásai lehetővé teszik az árvízszintek meghatározását. Az ásatásokkal feltárt üledékek rétegtani értékelése pedig néhány esetben hozzájárult a szikesedési, illetve humuszképződési folyamatok idejének meghatározásához, egyúttal a holocén környezeti változások menetének és időrendjének leírásához.
