A Paratethys
A Paratethys
Az eocén kor végéig az alpi-kárpáti-pannon térség folyamatos kapcsolatban állt az egykori Afrika és Európa között elterülő Tethys-óceánnal, illetve annak folyamatosan csökkenő területű medencéivel. Ezt a kapcsolatot a nagyon hasonló mezozoikumi és idősebb paleogén faunák bizonyítják.
Az eocén végére befejeződött az Alpok északi peremén húzódó ún. Rhenodanubiai-flisvályúnak a szubdukciója, és a felgyűrődött takarók elérték a stabil Európai-platformot. Ugyanez a folyamat játszódott le a középső-eocén végére a Dinaridák területén is, sőt a Balkán-hegységben és az Anatólia északi részén húzódó Pontidákban is. A kiemelkedő hegyláncok mintegy leválasztották a szorosan vett Tethysről az észak-alpi, kárpáti, pannóniai, valamint a dél-oroszországi és közép-ázsiai medencéket, és a víztömegek kommunikációja már nem folyhatott akadálytalanul. Az így kialakult tengerszorosok „megszűrték” a rajtuk átvándorló faunákat, sőt időről-időre teljesen megszakadt a kapcsolat a mediterrán térséggel. Az atlanti-északi-tengeri faunaprovinciával az eocén végére szintén megszűnt a kapcsolat.
Ez a fajta izoláció sajátos, helyi faunaelemek, sőt teljes faunák kialakulását eredményezte az így létrejött medencerendszerben, a Paratethysben. Ennek a Rhone-völgytől az Alpok északi előteréig húzódó részét Nyugati-, a Bécsi medencétől a Kárpátokon és a Pannon-medencén keresztül Erdélyig húzódó területét Középső-, végül a dél-oroszországi és közép-ázsiai medencéket magában foglaló területet Keleti-Paratethysnek nevezzük. Az ezekben a részmedencékben élt tengeri faunák részben egymástól is különböztek.
A Paratethys történetében három esetben zajlott le a mediterrán térségtől való teljes izoláció. Először az alsó-oligocénban (alsó-kiscelli, mintegy 33–34 millió évvel ezelőtt): ez volt a Paratethys születésének a pillanata. Másodszor az alsó-miocénban, mintegy 19 millió évvel ezelőtt (ottnangi korszak); harmadszor a középső-miocén végén, immár véglegesen (szarmata korszak, mintegy 13 millió éve). A világtengerektől való izoláció mindhárom esetben jelentős sótartalom-csökkenéssel járt, s ez a miocén végére a Pannon-beltenger teljes kiédesedéséhez vezetett. A három eseményt olyan közbenső periódusok választották el, amelyekben a helyi faunaelemek aránya lecsökkent és a faunaegyüttesek nagy része mediterrán, boreális vagy kozmopolita elemekből állt.
Az eocén végére befejeződött az Alpok északi peremén húzódó ún. Rhenodanubiai-flisvályúnak a szubdukciója, és a felgyűrődött takarók elérték a stabil Európai-platformot. Ugyanez a folyamat játszódott le a középső-eocén végére a Dinaridák területén is, sőt a Balkán-hegységben és az Anatólia északi részén húzódó Pontidákban is. A kiemelkedő hegyláncok mintegy leválasztották a szorosan vett Tethysről az észak-alpi, kárpáti, pannóniai, valamint a dél-oroszországi és közép-ázsiai medencéket, és a víztömegek kommunikációja már nem folyhatott akadálytalanul. Az így kialakult tengerszorosok „megszűrték” a rajtuk átvándorló faunákat, sőt időről-időre teljesen megszakadt a kapcsolat a mediterrán térséggel. Az atlanti-északi-tengeri faunaprovinciával az eocén végére szintén megszűnt a kapcsolat.
Ez a fajta izoláció sajátos, helyi faunaelemek, sőt teljes faunák kialakulását eredményezte az így létrejött medencerendszerben, a Paratethysben. Ennek a Rhone-völgytől az Alpok északi előteréig húzódó részét Nyugati-, a Bécsi medencétől a Kárpátokon és a Pannon-medencén keresztül Erdélyig húzódó területét Középső-, végül a dél-oroszországi és közép-ázsiai medencéket magában foglaló területet Keleti-Paratethysnek nevezzük. Az ezekben a részmedencékben élt tengeri faunák részben egymástól is különböztek.
A Paratethys történetében három esetben zajlott le a mediterrán térségtől való teljes izoláció. Először az alsó-oligocénban (alsó-kiscelli, mintegy 33–34 millió évvel ezelőtt): ez volt a Paratethys születésének a pillanata. Másodszor az alsó-miocénban, mintegy 19 millió évvel ezelőtt (ottnangi korszak); harmadszor a középső-miocén végén, immár véglegesen (szarmata korszak, mintegy 13 millió éve). A világtengerektől való izoláció mindhárom esetben jelentős sótartalom-csökkenéssel járt, s ez a miocén végére a Pannon-beltenger teljes kiédesedéséhez vezetett. A három eseményt olyan közbenső periódusok választották el, amelyekben a helyi faunaelemek aránya lecsökkent és a faunaegyüttesek nagy része mediterrán, boreális vagy kozmopolita elemekből állt.
