Az eljegesedések felismerése
Az eljegesedések felismerése
A földtörténetnek ezt a legutóbbi katasztrofikus szakaszát korábban a bibliai özönvízzel hozták kapcsolatba és a vízözön latin nevéről diluviumnak nevezték. Még olyan neves tudósok, mint Charles Lyell is, úgy vélték, hogy pl. a Német–Lengyel-síkvidék idegen eredetű (ún. erratikus) kőtömbjeit, „vándorköveit” egykori tenger szállította oda.
A négy legutóbbi jégkorszak időtartama, tengerszint feletti és földrajzi szélesség szerinti kiterjedése Albrecht Penck (felső görbe) és Milutin Milanković (alsó görbe) „klasszikus” ábráin. Ka=ezer év
A katasztrófaelméletre támaszkodó özönvíz-magyarázat egészen az 1800-as évek elejéig tartotta magát, amikor is felismerték, hogy az Alpok gleccsereinek kiterjedése a mainál sokkal jelentősebb volt és a kőtömbök szállítása az ő számlájukra írható. A morénák, a vándorkövek, a gleccserkarcolatok vizsgálata alapján Johann Charpentier 1835-ben felállította az Alpok eljegesedési elméletét. A jégkor elnevezés Karl Friedrich Schimper nevéhez fűződik (1837). Az eljegesedési elmélet azonban csak hosszú évtizedek elteltével vált általánosan elfogadottá. Eleinte csak egyszeri nagyobb negyedidőszaki eljegesedést tételeztek fel, de már a múlt század közepén rátaláltak egyrészt a negyedidőszakot jóval megelőző – eokambriumi-prekambriumi, ópaleozoikumi, permokarbon – eljegesedések nyomaira, másrészt a negyedidőszakon belül is találtak olyan bizonyítékokat – így pl. két glaciális moréna között szenesedett tőzeges réteget, fosszilis talajokkal tagolt lösz- és lösszerű üledékeket, vagy folyóvízi összleteket –, amelyeket Adolf von Morlot a negyedidőszakon belüli többszöri eljegesedéssel, illetve az eljegesedés megszakadásával hozott összefüggésbe.
A pleisztocén Kretzoi Miklós szerint a pliocén ún. csarnótai (csarnótanum) meleg-nedves vörösagyagképző klímája és erdei flóra-faunája után hirtelen száraz – kezdetben száraz-meleg (tevés, struccos faunával jellemezhető), majd száraz-hideg (mammut, gyapjas orrszarvú, barlangi medve faunával jellemezhető) – éghajlati viszonyokat hozott, s ez az, ami élesen elkülöníti a pliocéntól. Az éghajlati viszonyok miatt megváltozott fizikai környezet hatására Európa élővilága alapvetően átalakult (lásd a Negyedidőszakkutatás című részben), sok új, addig kontinensünkről nem ismert faunaelem hirtelen és tömeges megjelenését, illetve a harmadidőszak jellemző faunatársaságának fokozatos eltűnését eredményezte.
