A pleisztocén kronológia kérdései
A pleisztocén kronológia kérdései
A pleisztocén időtartamát is nagyon eltérően értelmezték. Az első használható időbeosztást századunk első felében Albrecht Penck és Eduard Brückner dolgozták ki Alpokban végzett gleccserkutatásaik alapján. Kimutatták, hogy az eljegesedés négy fázisban ment végbe, a nagy időintervallumokkal elválasztott günz, mindel, riss és würm nevet kapott jégkorszakokban. Különösen hosszúnak adódott a mindel és a riss közötti interglaciális, amely besorolásukban az akkori pleisztocén kor idejének – ez 600 000 év volt – egyharmadát tette ki.
Az Alpok eljegesedése a pleisztocénban. 1 – a würm, 2 – a riss, 3 – a mindel eljegesedés határa (G. Glückert szerint)
Penck és Brückner kronológiája gyorsan elterjedt az egész világon. A pliocén-pleisztocén határt, az említett 600 000 évet az Alpok günz eljegesedésének kezdetében adták meg. Ám később e glaciálisnak is több ún. stadiálisát, illetve a magashegységi régiókban ennél idősebb glaciálisok – donau (eburon), biber (praetiglien) – nyomait is kimutatták, így a pleisztocén időtartama jelentősen „megnövekedett”. Kiderült például, hogy már a korábban felső-pliocénnak vagy levanteinek nevezett korszak közepétől kezdve jégkorszaki méretű jégelőnyomulásokkal kell számolni. Még ma is vitatott a szárazföldi eljegesedések abszolút időtartama és száma, bár az egyes jeges ciklusok kifejlődését és hatását az egész Földre nézve egyidejű jelenségnek tartják. E nézet a Milanković-elméleten alapul, amely a jeges és jégmentes éghajlati ciklusok váltakozását a Napnak – a Föld pályaelemeinek változása következtében – periodikusan módosuló besugárzásgörbéjével hozza kapcsolatba.
Vannak olyan álláspontok, amelyek a pleisztocén szárazföldi eljegesedések összidőtartamát 1 millió éven belüli terjedelműnek tartják. Mások a günz előtti eljegesedéseket – főleg szárazföldi paleontológiai kritériumokra alapozva – 2,5–3 millió évvel ezelőttig vezetik vissza (lásd a pleisztocén jégkorszakok párhuzamosítását).
)
A tágabban vett pleisztocén hazai felosztása (Kretzoi Miklós nyomán). A pleisztocén nemzetközileg elfogadott alsó határa jelenleg 1,8 millió év
A pleisztocén „meghosszabbítását” elősegítette az a körülmény is, hogy az ember megjelenésének korát mindig a negyedidőszakkal igyekeztek azonosítani. A kelet-afrikai Olduvai-völgy lelőhelyei 1,7–1,8 millió évesek, a Turkana-tó keleti partján lévő Coobi Forai lelőhely kora pedig 2,0–2,2 millió éves. A Nemzetközi Rétegtani Bizottság a neogén-antropogén időszakok közötti határt a kalábriai Vrica szelvényben rögzítette, amelyet 1,8–2,0 millió évre tesznek, közel a paleomágneses olduvai eseményekhez. Az INQUA (Nemzetközi Negyedidőszak-kutatási Bizottság) 1995. évi berlini konferenciáján bemutatott kutatási eredmények mindinkább a 2,5, sőt 3,0 millió éves neogén-pleisztocén határt támasztják alá (lásd az előző oldali táblázatot).
Bármennyire másodrendűnek minősítünk egy határkérdést, mégis nagyon fontos, hogy valamely jelentős kiterjedésű és vastagságú üledéket, pl. a Pesti-síkság magas fekvésű kavicsösszleteit, vagy a Kárpát-medence legidősebb löszeit a pliocénhoz vagy a pleisztocénhez soroljuk-e, vagy pedig a határokat ötletszerűen ide-oda tologatjuk.
Pleisztocén jégkorszakok párhuzamosítása
Nem kevésbé nehéz feladat a negyedidőszak tagolása, illetve a negyedidőszaki rétegek párhuzamosítása. A többféle beosztás közös nevezőre hozatala körül közel 100 éves a vita. Korábban ugyanis a sztratigráfiai vizsgálatok főként a földközi és az atlanti partokon, a geomorfológiai, főként teraszmorfológiai és glaciológiai kutatások viszont az Alpok északi peremvidékén és a belföldi jégtakaró visszavonulásának területén folytak. A folyóvízi teraszrendszert ezután sikerült a Földközi-tenger mentén azonos számú és irányú parteltolódási – abráziós teraszokkal jelzett – szakaszokkal azonosítani. Ily módon a gleccserek ingadozásaira épített kronológiát (günz, mindel, riss, würm) – a folyóteraszok rendszerének (I., II., III., IV., V. számú terasz) közbeiktatásával – azonosítani tudták a földközi-tengeri partingadozásokkal (kalábriai, szicíliai, tirréni, monasztiri).
A tengeri (mélytengeri) és a szárazföldi kifejlődések kortani párhuzamosítása még sok nyitott kérdést rejt. Ez az oka annak, hogy a területileg igen változatos pleisztocén szárazföldi képződmények besorolására helyileg jobban megfelelő elhatárolások, beosztások is születnek. Ilyenekből Magyarországon is sok van, és a kortani beosztás csak egyre bővül.
Kitöltött fagyék (homokék) általános szelvénye magas teraszon (A. Jahn [1975] alapján). 1 – szoliflukciós kavicszsinór, 2 – homokos kavics, 2a – a kavicssávokat előrejelző fagyrepedés, 3 – az éket kitöltő homok
A pleisztocént, mint korábban utaltunk rá, az éghajlatváltozásokhoz kötődő üledékei, az ismétlődő, élénk, főként függőleges kéregmozgások s azok felszíni következményei is elkülönítik a pliocéntól. A fiatal képződmények kifejlődése és geomorfológiai szintek vizsgálata alapján végzett fejlődéstörténeti elemzés azt mutatja, hogy hegységeink 200–300 m-t, dombságaink 50–200 m-t emelkedtek, míg a medenceterületek – így pl. a Dráva-medence, Kisalföld, Nagyalföld – 150–700 (!) m-t süllyedtek.
Fagyék egy kőbányában (Nagy Balázs felvétele)
A pleisztocén folyamán alakultak ki a mai vízhálózat alapjai. A folyók irányváltozásairól bővebben az Ősvízrajz című részben olvashatunk.
A Kárpát-medence belseje a pleisztocén jégkorszakok folyamán periglaciális terület volt, jellegzetes felületi lepusztulással és üledék-felhalmozódással. A belsőbb területek a pleisztocén fagyövezet peremén helyezkedtek el, ahol a glaciális korszakokban szinte kizárólag a periglaciális folyamatok formálták a domborzatot. A periglaciális jelenségek közül a legfeltűnőbbek az olykor 3–4 m mélységet is elérő fagyékek, fagyzsákok, jégékek. Ezek a formák egyértelműen bizonyítják, hogy a periglaciális jelenségek alapzata a pleisztocén glaciális szakaszait uraló állandó fagy volt.
A fagyhatásra kialakult formák az aktív övezetben (időszakosan felfagyó talajrétegekben) képződtek, átlag –2 és –3 °C évi középhőmérsékleten. A fagyformatípusok (a fentebb említetteken kívül a fagydeformált talaj, krioturbációs jelenségek, lejtőn felhalmozódott szoliflukciós üledékek) arról tanúskodnak, hogy az aktív övezet vastagsága maximálisan 3–4 m, a würm végén (25–12 ezer évvel ezelőtt) 1–1,5 méter lehetett.
A domborzatformálódás módozatai a periglaciális övben nem egyszerűen csak a hideg-száraz és enyhébb-nedves éghajlati szakaszok ritmusos változását tükrözték: áttételesen a jégtakaró kialakulását okozó hideg, hűvös nyarú, havas telű glaciális éghajlat is éreztette a hatását. A periglaciális övben az igazi jégtakaró környéki, rövid nyarú, hideg, száraz telű sztyep-éghajlatot löszképződés, folyóvízi feltöltés, a dombsági-hegységperemi területeken periglaciális völgy- és lejtőformálódás, a hegységekben a nivációs és krioplanációs folyamatok, fagy okozta aprózódás jellemezték. A Kárpátok magasabb régióiban – elsősorban a Liptói-havasok, a Magas-Tátra, a Radnai-havasok, a Déli-Kárpátok területén – a pleisztocén során, különösen második felében, nagyobb kiterjedésű felszíneket borítottak gleccserek és jégtakarók (bővebben lásd az Északnyugati- és a Déli-Kárpátok leírásánál). Erre utalnak éles, jégformálta gerinceik és csúcsaik, meredek falú, U-alakú völgyeik, a végmorénák, a kárfülkék, s nem utolsósorban a több száz kristálytiszta vizű tengerszem.
A meleg nyarú, enyhe telű, mediterrán jellegű interglaciális (jégkorszakok közötti) vagy interstadiális (egy-egy jégkorszakon belüli) éghajlat uralma idején a löszfelszíneken – a domborzati viszonyoktól függően – különböző típusú talajok képződtek, amelyeknek váltakozását a pleisztocén éghajlati változások ciklikus ismétlődése bizonyítékának tekintik.
Fagyaprózódással keletkezett, pados elválású lávából álló sziklatorony a Tokaji-hegységben (Nagy Balázs felvétele)
A paleoklimatológiai, biosztratigráfiai, földtani-geomorfológiai adatok alapján a negyedidőszakot a Pannon-medencében – a nemzetközi beosztástól eltérően – három nagyobb egységre osztjuk: egy meleg-mérsékelt és nedves klímát tükröző alsó-pleisztocénra, egy mérsékelt és változóan nedvesebb-szárazabb klímát képviselő középső-pleisztocénra, és egy hideg-száraz klímaviszonyokat tükröző felső-pleisztocénra. Az alsó-, a középső- és felső-pleisztocén korszakoknak – az élővilág, illetve az üledéktípusok alapján – a villányium, a biharium és a pilisium emelet felel meg.
