Ausztroalpi-(Kelet-alpi-) takarórendszer
Ausztroalpi-(Kelet-alpi-) takarórendszer
Az Ausztroalpi-egységek ún. Ókristályos (Altkristallin) képződményei legidősebb koradatainak első maximuma ókaledóniai szerkezetalakulást rögzít. Ekkor a kiemelkedő és lepusztuló Ó- (Paleo-) Európa peremi térségeiből, a Cseh-masszívum és a hozzá délről csatlakozó „ókristályos” szárazulatról jelentős törmelékszállítás folyt a délen húzódó Ős (Proto-) Tethys-óceánba (lásd Az európai kontinens kialakulása című részt). Ennek eredményeképp az óceán északi részén nagyságrenddel vastagabb ópaleozoikumi törmelékes összlet halmozódott fel (ma főként kvarcfillitként ismerjük), mint a délebbi, nyílttengeri öv mészkő-összlete (Északi-Grauwacke-öv–Karni-Alpok). A variszkuszi szerkezetalakulás és hegységképződés időben északról délre tolódott, és a metamorfózis foka is csökkent. Így, míg az ekkor északi helyzetű Középső-ausztroalpi Ókristályos-egység a devon végi breton hegységképző fázisban amfibolit-fáciesű metamorfózist szenvedett, addig a legdélibb, az Ős-Tethys övébe tartozó Karni-Alpok variszkuszi szerkezete a középső-karbon vége felé, a leóni fázisban alakult ki, és kőzeteit metamorfózis nem érte.
)
A kelet- és dél-alpi ópaleozoikum ősföldrajzi vázlata (Hans Peter Schönlaub nyomán, 1979) és a Szendrő-Uppony-Gömöri paleozoikum ahhoz viszonyított helyzete (Kovács Sándor nyomán, 1984)
1. A Keleti-Alpok fő tömegében uralkodó Középső-ausztroalpi-egységek alól a Semmering-hágótól keletre az Alsó-ausztroalpi-egységek bújnak elő (Semmering–Wechsel-ablak). Valamennyiük prealpi történetének nyomozását megnehezíti, hogy képződményeiket többé-kevésbé „felülbélyegezte” az alpi szerkezetalakulás.
Az Alsó-ausztroalpi-egységek közül a szerkezetileg mélyebb helyzetű Wechsel-egység alsó része bázisos magmás eredetű amfibolit-amfibolpala-amfibolgneisz-biotitpala összlet (Fertőrákosi amfibolpala). Felfelé haladva a vulkáni tevékenység lecsendesedését rekonstruálhatjuk: a lepusztuló magmás képződményekből csillám, klorit- és földpátdús mélytengeri üledék rakódott le, amelyből később kloritos albitgneisz keletkezett (Wechsel-gneisz; nálunk helytelenül Gödölyebérci „csillámpalának” nevezik). Ezt pegmatoidok, valamint foszforitgumók átkristályosodásával keletkezett deciméteres apatitlencsék (U, Th, ritkaföldfémek) tarkítják. A gneiszre egyre érettebb törmelékanyagú (azaz egyre távolabbi lepusztulási területet tükröző) kvarcfillit, grafitos fillit és grafitos kvarcit következik (Wechsel-palák vagy Újhegyi „csillámpala”). Az erősen visszaalakult fillitben (fillonit) a grafit mellett kristályosmészkő- és dolomitrétegek utalnak az egykori élővilág tevékenységére. A kőzet feltételezett eredeti kora szilur. Az idősebb variszkuszi átalakulás legjobban a bázisos képződményeket érintette: az amfibolit/zöldpala-fácieshatárt a hornblende-amfibol, zöldpala-fáciest az üledékes eredetű kőzetekben gyakori almandingránát és biotit jelzi. A Wechsel-sorozat nálunk alig 1 km2-en, egy kis határmenti dombon bukkan felszínre, de a több mint 20 érckutató mélyfúrás révén alaposan megismerhettük (lásd még az Alpi metamorfitok Magyarországon című részt).
A Semmeringi-egység nagy kiterjedésű átbuktatott takaróredőt alkot a Wechsel-egységen. A Soproni-hegység ide sorolt, kora ópaleozoikumi csillámpalái idősebb, geoszinklinális jellegű üledékgyűjtőben lerakódott, egyveretű finomtörmelékes összletből keletkeztek. A legerősebben átalakult, legősibb kőzettípus a disztén-szillimanit-biotit-csillámpala, amely az Óbrennbergtől délre lévő hegytetőkön sapkaként ül (Óbrennbergi csillámpala). A csillámpalába homokos üledékből keletkezett szürke disztén-leuchtenbergit-kvarcit települ. A legmagasabb fokú metamorfózist az ún. migmatit-övhöz közeli tartományokban keletkezett staurolit, disztén, szillimanit és káliföldpát tanúsítja. A metamorfózis e korai, kaledóniai szakaszát variszkuszi gránitbenyomulás (Soproni gneisz, lásd később), majd kisnyomású-nagyhőmérsékletű andalúzitos átalakulás követte.
Gránátos amfibolit (jobbra). A barnásvörös almandingránátok sárgás szegélye retrográd ásványos átalakulást jelez. A Fertőrákos-1004. fúrásból, 970 m mélységből származó magminta átmérője 5,5 cm
A Soproni-hegység csillámpaláinak nagyobbik részét a jól elkülönülő klorit-muszkovitpala alkotja (Vöröshídi csillámpala). Epimetamorf zöldpala-fáciest jelző klorit, muszkovit-szericit és gránátásványai az óalpi ún. retrográd metamorfózis (350–500 °C) során keletkeztek (lásd a Metamorf ásványtársulások és az Alpi metamorfitok Magyarországon című részeket). A fillonitos csillámpalaként is ismert képződmény az erősebben metamorf Óbrennbergi csillámpala alatt, mintegy 200 m vastagságban húzódik, feküje ortogneisz. A fehér-kvarcit betelepülésekből a szericit hiányzik vagy alárendelt.
A szintén a Semmeringi-egységhez tartozó, a csillámpaláknál kisebb felszíni, de nagyobb mélységi elterjedésű Soproni gneisz variszkuszi (felső-karbon) gránitintrúzióból keletkezett, amely az ókaledóniai hegységképződéskor már teljes tömegében átalakult csillámpala-összletbe nyomult be. (A két képződmény határa később többnyire elnyíródott, de néhol az aplitos, mikrogránitos, pegmatitos benyomulások jól tanulmányozhatók [pl. Gloriette-kilátó].) A gránittest a késő-variszkuszi és óalpi szerkezetalakulási fázisok során zöldpala-fáciesű dinamometamorfózist szenvedett. Uralkodó kőzettípusa a magas földpáttartalmú, középszemű muszkovitgneisz. Az erőteljesen kihengerelt, nyírt zónákban milonit, a nagy kőzettestek határán, lapos mozgási pályákon pedig leukofillit keletkezett. Az egész összletnek nevet adó, a közeli osztrák területeken gyakori Durvagneisz (Grobgneis) a Soproni-hegységből hiányzik.
A Kisalföld északnyugati aljzatában 1000–4000 m mélységben megfúrt kristályospalákat részben a Fertőrákosi paragneisszel (Csapod, Mosonszentjános, Mosonszolnok), részben a Soproni csillámpalával (Pinnye, Rajka, Mihályi M–4-es sz. fúrás, Mosonszentjános, Mosonszolnok) rokonítják.
)
Földtani metszet a Fertőrákosi metamorfit összleten keresztül (Kósa László szerint, 1976)
2. A Felső-ausztroalpi-egységek Magyarországon az Alsó-Ausztroalpi takarókra rátolt Rábamenti metamorfit összletben folytatódnak. Nagy mélységben húzódó képződményeinek csoportosítása, besorolása nem könnyű. Az ún. Mihályi-hátságot felépítő, nagyvastagságú, mélytengeri finomtörmelékes eredetű Mihályi fillitet (grafitos karbonát-, kvarc-, szericit-kloritfillit) ópaleozoikuminak tartják. Szintén e sávba tartozik a feltehetően devon időszaki, sekélytengeri Büki dolomit (Bük, Ölbő, Rábasömjén, Pecöl), amelynek karsztja termálvizet szolgáltat.
A Felső-Ausztroalpi övet lehatároló Rába-vonal mentén, a keskeny Nemeskoltai-sávban a durvábbtörmelékes homokkő-pala, és az annak felsőbb részén megjelenő spilites-andezites-bazaltos vulkáni képződmények (Nemeskolta, Ikervár, Sótony) a mihályitól élesen eltérő jellegűek. Míg ugyanis a Mihályi fillit variszkuszi, klorit-zónás, 350–400 °C-kal, 2–3 kilobarral (a továbbiakban kbar) jellemezhető metamorfózisát gyenge óalpi esemény bélyegezte felül, addig a Nemeskoltai sáv variszkuszi (szudétai fázis, 320 millió éves) ún. anchimetamorf (200–300 °C-on képződött) paláit regionális alpi átkristályosodás nem érte. Így a Mihályi övet a dél-burgenlandi szigetrögökön át az ún. Gráci Paleozoikumhoz köthetjük, míg a Nemeskoltai-öv a Dunántúli-középhegységi egységbe tartozó Takácsi-övvel párhuzamosítható.
