Az Alcapa-lemeztömb újpaleozoikuma
Az Alcapa-lemeztömb újpaleozoikuma
Alábbiakban a legfontosabb eseményeket és képződményeket vázoljuk megint csak a lemeztektonikai fejezetben megismert szerkezeti egységek szerint, a mai Magyarország területén némileg bővebben. A felső-perm óta történt elmozdulások figyelembevételével készült rekonstrukción az egyes nagyobb lemezek, lemeztömbök eredeti helyzetét láthatjuk (lent).
1. A Pennini- és Ausztroalpi-takarókban magyarországi területen (azaz a Rába-vonaltól nyugatra) újpaleozoikumi képződményt nem ismerünk. Megemlítendő viszont, hogy határainkhoz közel az alsó-ausztroalpi Wechsel-, illetve Durvagneisz- (Grobgneis-) sorozatokban perm–alsó-triász folyóvízi homokkő–kavicskő ismert („alpi verrucano”, Semmeringi kvarcit). A Lajta-, Rozália- és Wechsel-hegységben, valamint Semmeringnél tanulmányozható Központi-alpi permotriász képződmények alpi metamorfózist szenvedtek.
2. A Belső-Kárpátok egységei közül a legkülsőbb helyzetű Tátrikum és Fátrikum újpaleozoikumi képződményei csak szórványosan, kis (100–200 m) vastagságban fordulnak elő (felső-karbon molassz: Inóc és Branyiszkó; perm „alpi verrucano”: Magas-Tátra, az Alacsony-Tátra nyugati része, Kis-Fátra, Inóc, Branyiszkó). A Veporikumnak különösen a déli szegélyén találunk vastagabb (700–800 m), olykor nehezen tagolható grafitos fillit–földpátos metahomokkő-sorozatot, szintén metamorfizált bazalt-, illetve riolit-dácit-közbetelepülésekkel. A perm verrukánó fáciesű, sok riolit–riolitpiroklasztit-szinttel (Kakashegy [Kohút] déli része).
A belsőbb helyzetű Garamikum (Hronicum) újpaleozoikumi rétegsora nagyon sajátos. Típusterülete az Alacsony-Tátra északnyugati lejtője, a Fekete-Vág forrásvidéke. Felső-karbon sötétszürke molasszra 1000 m vastagságot meghaladó perm tarka agyagpala-arkózás homokkő következik, akár több száz méter vastag bazalt és andezit, láva- és durvapiroklasztit-szintekkel (ún. „melafír formáció”). Ez az Ipoltica-kifejlődés, ahol a perm tágulásos szerkezetalakulás, hasadékvölgyképződés a Nyugati-Kárpátokban a maximumát érte el (a vulkanitok ún. „kontinentális tholeiites” összetétellel kerültek a felszínre). A nagyon ellenálló bazalt és a puha törmelékes kőzetek egyenetlen lepusztulása során a Nyugati-Kárpátok egyik legvadabb, szinte járhatatlan sarka alakult itt ki, gazdag élővilággal (hiúzzal, medvével).
3. A Pelso mozaikszerűen összetett lemezdarabján belül az újpaleozoikum a Zempléni-egységben végig szárazföldi, a Gömöri- és a Dunántúli-középhegységi egységben részben tengeri, míg a Bükkben nagyrészt, a Közép-dunántúli- (Igali-) egységben teljes egészében sekélytengeri kifejlődésű.
A Dunántúli-középhegységi szerkezeti egység tektonikai-ősföldrajzi térképe
1-perm üledékösszlet vastagsága (m)
2-fúrás
3-felszíni kibúvás
4-permi kőzetzárványok bazalttufában
5-fontosabb alpi szerkezeti vonalak
6-Fülei konglomerátum; felső-karbon
7-Balaton-felvidéki vöröshomokkő
8-Tabajdi evaporit
9-Dinnyési dolomit
10-Üledékekkel fedett hátságok a felső-perm folyamán
11-Lepusztulási terület a felső-perm folyamán
12-Dolomit- és gipsz-lencsék homokkőben
13-Alsó-felső-perm dolomit (homokkő), aleurolit a Közép-dunántúli egység medencealjzatában
3/A. A Dunántúli-középhegységi szerkezeti egység legidősebb képződményein kisebb területen metamorfózist nem mutató felső-karbon konglomerátum települ. Az alsó-permben jelentős magmatizmus folyt, az ópaleozoikumi metamorf képződményekbe gránit-granodiorit intrúziók nyomultak, s ehhez kapcsolódva valószínűleg vulkánok is megjelentek az egykori felszínen. A felső-permben csaknem a hegység egészében folyóvízi homokkő-konglomerátum-lerakódás ment végbe.
A Dunántúli-középhegység újpaleozoikumi képződményei – a hegység korábban is említett, nagyméretű szinklinális jellegéből következően – a délkeleti és északnyugati peremeken jönnek felszínközelbe. Délkeleten (a Balaton-felvidéken és a Velencei-hegységben) a felszínre is bukkannak, míg az északnyugati peremen csak fúrásokból ismerjük őket. A képződményeket két szerkezetföldtani egységre, a Középhegységi-egységre és a Velencei kristályos övre különítve tekintjük át.
A felső-karbonba mindössze egyetlen kőzetösszlet sorolható. A Balaton északkeleti partvidékéhez közeli Füle község mellett, a Kő-hegy nevű dombvonulaton szürke, néha vörös durvakonglomerátum-, kvarchomokkő- és aleurolit-rétegek találhatók (Fülei konglomerátum). E kőzeteket id. Lóczy Lajos (1913) még a balatonfelvidéki perm homokkövekkel azonosította, később viszont egy innen előkerült Calamites törzsbéllenyomat alapján Andreánszky Gábor (1960) felső-karbon–alsó-perm korúnak határozta meg. A kőzetösszletben a legmélyebb fúrás 638 métert haladt anélkül, hogy elérte volna az aljzatot, ami feltehetően ópaleozoikumi metamorf kőzet (a konglomerátum anyagát ugyanis túlnyomórészt metamorf kvarcit-, kvarcfillit-, ritkábban szericitpala-kavicsok alkotják). A fúrások a konglomerátum- és a homokkőrétegek közé települt, vékony, sötétszürke, finomszemű homokkő- és agyagrétegeket is feltártak, melyekben kőszéntelepecskék fordulnak elő gyakori, szenesedett növénymaradványokkal. Az ezekből leírt, harasztokra jellemző spóraegyüttes és Pecopteris- meg Cordaites-levélmaradványok alapján a kőzet a felső-karbon vesztfáliai-stefáni emeleteibe sorolható. A Fülei konglomerátum szedimentológiai sajátosságai folyóvízi hordalékra utalnak. A vékony szénrétegek a hordalékkúp-nyúlványok között kialakult időszakos mocsarak üledékei. A hordalékkúpok anyaga a kavicsok irányítottsága és egyéb ősföldrajzi adatok alapján egy északnyugati-délkeleti csapású folyóvízi süllyedékben, északkeletről délnyugat felé halmozódott fel. Teljes ősföldrajzi rekonstrukcióról azonban a képződmények kicsiny elterjedése folytán nem lehet szó, a kapcsolódó területek ősföldrajzára nézve csupán feltevéseink lehetnek.
Az alsó-perm magmás képződmények a Dunántúli-középhegység variszkuszi metamorf aljzatában a karbon végén és az alsó-permben benyomult intrúziókként jöttek létre. A hegység délkeleti szegélyén, az ún. Balaton-vonal mentén helyezkednek el; felszínen csupán a Velencei-hegységben fordulnak elő. Kémiai összetételük és ásványos jellegük alapján három kőzetrétegtani egységbe sorolhatók: 1. Velencei gránit – a Velencei-hegységet alkotó batolit, valamint a Ságvár környéki fúrásokkal feltárt gránit; 2. Gárdonyi granodiorit – a Velencei-tó déli előterében, valamint Buzsák környékén feltárt intrúziók; 3. Gelsei kvarcdiorit (tonalit) – egy erősen tektonizált, préselt állapotú granitoid. E képződmények, mint Buda György kimutatta, kéreg eredetű, „S” típusú (kis hőmérsékleten, főleg üledékek beolvadásával keletkezett), posztkollíziós, alkáli granodioritok. Az intrúziók a Dunántúli-középhegység déli-délkeleti peremén sorba rendeződve fordulnak elő. Csapásirányuk eltér a hegység ópaleozoikumi aljzatának variszkuszi irányától, mivel jelentős utólagos tektonikai deformációk során a Periadriai-vonal hazai folytatását képező Balaton-vonal mentén rendeződtek. Radiometrikus koruk 280–300 millió év, jó egyezésben a Periadriai-vonal dél-alpi granitoid plutonjainak korával, amelyekkel egyébként genetikai, geodinamikai kapcsolatuk is nyilvánvaló.
A Fülei konglomerátum ősföldrajzi modellje (Majoros György szerint, 1985)
1. Kőszénnyomos aleurolit, homokkő: időszakos ártéri mocsár
2. Szürke növénymaradványos konglomerátum, homokkő
3. Vöröstarka fanglomerátum (lejtőtörmelék)
4. Variszkuszi metamorf aljzat
Az egyéb perm képződmények a Dunántúli-középhegységben a hegység fő tömegét alkotó triász karbonátos kőzetek alatt fordulnak elő. Bár felszíni előfordulásaik csak közvetlenül a Balaton északi partja mentén vannak, fúrásokban sokkal nagyobb elterjedésben ismertek. A hegység középső részének permjéről, ahol a mezozoikumi képződmények a legvastagabbak, semmilyen információnk nincs, de az eddig ismertektől eltérő kifejlődés itt sem valószínűsíthető.
Velencei-hegységi gránit (karbon vége–perm kezdete) gyapjúzsákos mállása Sukoró határában
A hegység területén az alsó-permből nem ismerünk üledékeket. Az idő tájt az ópaleozoikumi kristályospalákból álló szárazulat erős lepusztulása félig száraz éghajlaton vöröstalajokat és vastag mállási kérget eredményezett. Mindez a kéregmozgások viszonylagos hiányára utal. Meg kell azonban jegyezni, hogy az ősföldrajzilag szomszédos alpi területeken ekkor intenzív „savanyú” vulkanizmus zajlott.
A felső-permre megváltozott a helyzet, árkos beszakadások és sasbérc-szerű hátságok jöttek létre, és az így kialakult térszín süllyedékeiben folyóvízi üledékképződés kezdődött. A Bakony egész területén képződött vöröshomokkő-konglomerátumot – felszíni előfordulásai, a Badacsonyörs–Zánka és a Balatonfüred–Balatonalmádi közötti területek után – Balatonfelvidéki homokkőnek nevezzük. Ez a legnagyobb elterjedésű és vastagságú perm képződmény a Dunántúli-középhegységben. Mindenütt az ópaleozoikumi metamorf aljzatra települ, eredeti fedője pedig alsó-triász tengeri üledék. Vastagsága igen változó: az egykori kontinentális üledékgyűjtő peremi területein 100–200 m, a belső süllyedékekben eléri az 1000 m-t is.
Az összlet túlnyomó részét jellegzetes alluviális ciklusok építik fel. Kevés kivételtől eltekintve háromosztatú: alul durvatörmelékes, vörös, néha szürke képződmények (fanglomerátum, konglomerátum) települnek, középső harmadában vöröshomokkő és aleurolit egymással váltakozó sorozata jellemző, míg felső harmadában az üledékanyag ismételt durvulása következik be, amit a sajátanyagú konglomerátum megnövekvő gyakorisága is fokoz. Az alul települő konglomerátum változó vastagságú (0–150 m) és szemcseméretű (néhány–15 cm); rendszerint kemény, kovás kötőanyagú képződmény. Kavicsai – összhangban az egykori környezetet jelentő lepusztulási területtel – főleg kvarc, kvarcporfír, ritkábban kovapala, szericitpala, kvarcfillit anyagúak. A homokkövek színe leggyakrabban vörösbarna, lilásvörös, néha zöld vagy szürke. Bennük szenesedett növényi maradványokat tartalmazó rétegek is megfigyelhetők, különösen a rétegsor alsó és felső harmadában. A finomszemű homokkőben gyakran különböző méretű dolomitkonkréciók, néha dolomitrétegek találhatók.
A Bakony felső-perm vöröshomokkő-összlete északkelet felé – kb. a Vértestől kezdődően – tengerparti lagúna-fáciesű, szürke és tarka aluerolit-, szürke dolomit-, anhidrit- és gipszrétegek váltakozó sorozatával fogazódik össze, több száz méter legnagyobb vastagságban. Ezt az evaporitos képződményt a típusrétegsor fúrásból leírt feltáráshelye után Tabajdi anhidritnek nevezik. Tovább északkelet felé a perm üledékösszlet felsőbb részén uralkodóvá válik a sötétszürke tengerilagúna-fáciesű dolomit, amelyet ugyancsak fúrás után Dinnyési dolomitnak neveznek. Ez a képződmény teljes kifejlődésében valószínűleg a Budai-hegység triász kőzetei alatt található, ahol akár az 500 m vastagságot is elérheti, de ott eddig még nem sikerült feltárni.
A középhegységi felső-perm fáciesmodellje (Majoros György, 1983)
A Dunántúli-középhegység perm képződményeiből ma már előkerültek biosztratigráfiailag is értékelhető ősmaradványok. A kontinentális Balaton-felvidéki homokkőösszlet – amelyben a növényi maradványokon, spórákon kívül néhány hüllőlábnyom is található – Barabásné Stuhl Ágnes vizsgálatai alapján a német zechsteinnek megfelelő, tipikus felső-permi mikroflórát képvisel. A lagúnafáciesű Dinnyési dolomitból gazdag mészalga-, foraminifera- és ostracoda-faunát írtak le, emellett csigák, lemezeskopoltyús kagylók (lamellibranchiata) és tüskésbőrű vázelemek is találhatók bennük.
Üledékképződés tekintetében a Balatonfelvidéki homokkő alluviális hordalékkúp és ártéri síkság, a Tabajdi formáció lagúna és parti szabkha, míg a Dinnyési dolomit lagúna környezetre utal. Következésképp e formációegyüttes a lepusztulási területtől az alluviális medencén át a tengerparti lagúnákig terjedő üledékképződési környezetet fog át. A valódi ősföldrajzi helyzet visszaállítását nehezíti a mai égtájirányok eltérése a perm időszakiaktól (lásd a Paleomágneses kutatás című részt), de bonyolítják az utólagos tektonikai mozgások is. Ezeknek a Középhegységi-egység Rába-vonal és Balaton-vonal közé eső területén két nagyságrendje különíthető el: egyrészt néhányszor 10 km térrövidülés vagy vízszintes elmozdulás, másrészt 100 km-es nagyságrendű elmozdulások. Külön problémát jelent a Velencei kristályos öv, amely szintén nem eredeti helyzetében található; tőle északra pedig a rossz feltártság okoz gondot. Ma már egyértelmű, hogy a felső-perm teljes ősföldrajzi rekonstrukcióját nem lehet elvégezni a „gránit-lánc” mai helyzetében.
Összehasonlítható földtani kifejlődési vizsgálatok alapján a dunántúli-középhegységi perm közvetlen ősföldrajzi kapcsolata a dél-alpi Dolomitokkal mutatható ki. A grödeni konglomerátum és homokkő (ún. Val Gardena formáció) és a Bellerophon formáció dolomitos-evaporitos képződményei (Fiammazza-fácies) kőzettani kifejlődése és őséletmaradványai jól egyeznek a középhegységi felső-perm formációk földtani kifejlődésével. A két rétegösszlet – amint azt Majoros György, Kázmér Miklós és Kovács Sándor kimutatták – azonos rétegtani intervallumot fog át a saali diszkordanciafelülettől és werfeni emeletig. A Dunántúli-középhegység és a Bükk perm összletei – jelenlegi egymás melletti helyzetük ellenére – nem utalnak közvetlen ősföldrajzi szomszédságra. A közülük hiányzó kéregrész minden bizonnyal a Karádi-övben keresendő (lásd a 3/D. pontban).
3/B. A Gömöri-egységben az alsó-karbon végére bezárult Ős-Tethys-tengerág meggyűrődött és kis fokú metamorfózist szenvedett képződményei a középső-karbonra részben kiemelkedtek és pusztulásnak indultak. A Dobsina (Dobšiná) és Kassa közötti Észak-Gömörikum középső-karbon végi felső-karbon szegélymedencéiben szürke alapkonglomerátummal induló, finomtörmelékes-meszes sekélytengeri üledékképződés folyt (Dobsinán felső-moszkvai, híres faunával), majd az egyre durvább, szemcsés rétegsorba bázisos és savanyú vulkanitok települtek. Az 500–800 m vastag felső-karbon összlet lepusztult felszínére ezután vörös kavicskő, majd arkózás finomtörmelékes sorozat rakódott, szintén savanyú vulkanitokkal (vastagsága Korompánál [Krompachy] kb. 400 m).
Itt említjük a ma is vitatott korú (perm vagy kréta) gömöri gránitokat, amelyek a Vepor déli szegélyén és a Gömöridákban ópaleozoikumi metamorf összletbe nyomultak. A középszemcsés, kétcsillámú, kis méretű gránitintrúziók egy, a mélyben húzódó hatalmas batolit nyúlványai, amely elsősorban az ópaleozoikumnál már tárgyalt Ökör-hegyi-boltozat tengelyzónájában 350–550 °C-on jelentős kontakt metamorfózist (lásd a következő fejezet ásványokról szóló részét), és az egész hegységben ércesedést okozott (Rozsnyó, Dobsina, Gölnic, Szomolnok [Smolník] stb.).
A vastagabb dél-gömöri perm általában ártéri-folyóvízi-tavi, kvarcdús finomtörmelékes összlet, kevés savanyú vulkanittal (Gacsalk [Gočaltovo], Rozsnyó-Vas-hegy [Železník]). Jellemzően szürke színű; a perm végi, kezdődő tengerelöntést vastag anhidrit-gipsz telepek jelzik. Az Aggtelek–Rudabányai-hegységben mind a Szilicei-, mind a Bódvai-takaró alját alkotó, perm végi-triász eleji Perkupai anhidrit formáció szétnyírt pikkelyekben, illetve áttört boltozatokban (diapírokban) előforduló, gyakori képződmény (korábban Perkupán, ma Alsótelekesen fejtik). Természetes előfordulásokban mégsem találkozunk vele, mert nagyon gyorsan lepusztul, elmállik, és talaj fedi be. Mivel már kis nyomás hatására is erőteljesen gyűrődik, nyíródik, a kréta időszak kezdetén a szilárd triász (-jura) kőzetsorozatok egyben maradva épp e leggyöngébb Perkupai formáció mentén lenyíródtak eredeti aljzatukról, és összetorlódva nagy takarókat képeztek. A kilométeres vastagságú kőzetszeletek csúszórétegébe begyúrva megtalálhatjuk mindazon kőzetféleségeket, melyeken a takarók hosszú, dél felé tartó útjuk során átvonszolódtak.
A Bükk hegység északnyugati oldala, Szilvásvárad, Tótfalusi-völgy (Fülöp József könyvéből, 1994) Jelkulcs: C1 – Szilvásváradi aleurolitpala (alsó-moszkvai), C2 – Mályinkai formáció (felső-moszkvai–gzseli), C2m – Berenási mészkőlencsék (felső-moszkvai), P1 – Szentléleki formáció (középső-perm), P2 – Nagyvisnyói mészkő (felső-perm), T – triász képződmények
3/C. A Bükki szerkezeti egység újpaleozoikumi sorozata a Kárpátokban egyedülálló. Geológiai szempontból a Déli-Alpok keleti elvégződésével (Karni-Alpok, Déli-Karavankák), valamint az Északnyugati-Dinaridákkal (Júliai-Alpok, Velebit, Medvednica) áll rokonságban. Mint a lemeztektonikai fejezetben olvashattuk, eredeti környezetéből a közép- és újalpi szerkezetalakulás során szakadt ki, és a Közép-magyarországi vonal mentén, többszáz km-es eltolódással került mai helyére. Erőteljesen gyűrt, takarós szerkezetű.
A szerkezeti egységen belül újpaleozoikumi képződmények a Bükk-fennsík északi lejtőin, Szilvásvárad, Nagyvisnyó, Mályinka és Ómassa környékén találhatók a felszínen, dél felé áttolt, meredek boltozattá (antiklinálisba) gyűrődve. A legidősebbik, a Szilvásváradi aleurolitpala centiméteres-deciméteres rétegekben ritmusosan váltakozó finomhomokból, kőzetlisztből és agyagból keletkezett, amelyek a bezáruló Ős-Tethys self-lejtőjén ismétlődően alázúduló zagyárakból, mélytengeri környezetben ülepedtek le (ún. flis; képződésére vonatkozóan lásd a kréta időszakot bemutató részt). Az 1000 métert meghaladó vastagságú flis formáció ősmaradványmentes; középső-karbon korát fedő-, illetve rokon képződmények (Szendrői fillit, a dél-alpi Hochwipfeli flis) segítségével állapították meg. Feltárásai a Szilvásváradról a fennsíkra felvezető út mentén és az északi (Taró-, Bán-) völgyek erdészút-bevágásaiban sorakoznak.
A középső-karbon végétől – a flis-árok bezáródását követően – a 400 m vastag durvábbhomokos-agyagos, molassz jellegű összlet szürke mészkőszintjeiben (Mályinkai formáció) szembetűnő változással gazdag sekélytengeri élővilág jelent meg. Az idősebb mészkőszintek meleg sekélytengeri környezetben keletkeztek: az üledékképződés korallos foltzátonyok (Berenás, Kapubérc), csendesebb, kissé mélyebb lagúnák (Cakó-kő, Dédes-Kisvárhegy, Mártus-kő), illetve filloid algás iszapdombok környezetében folyt (Nagyvisnyó I. sz. vasúti bevágás, Szalacsi-kő, Dezső-kő). A gazdag ősmaradványegyüttesből a fentieken kívül ki kell emeljük a pörgekarúakat (Productus- és Spirifer-félék), a mohaállatokat, a tengeri liliomokat, és a ritka, de a gyűjtők által legkeresettebb háromkaréjú ősrákokat (Trilobita: Paladin eichwaldi). A mikroszkopikus ősmaradványok közül kőzetalkotó mennyiségben a likacsoshéjú egysejtűek (foraminiferák) vázai dúsulhattak fel. A rétegsor felső része – mivel egy komoly nyírási zónába esik – csak kevés helyen tanulmányozható (pl. Csikorgó). Felső-karbon (gzseli-kaszimovi) korát agyagpalába burkolt finomszemcsés mészkőlencséinek gazdag nagyforaminifera- (1 mm-nél is nagyobb Fusulina-) együttesével igazolták. Az üledékgyűjtő igen instabil állagáról az erős törmelékbehordás árulkodik, amely gyakran elnyomta a mészkőképződést. Néhány esetben lidites kvarc-kavicskő is megjelenik: ezek kimállott, nemegyszer több méteres sziklatömbjei a Nagy-Berennás-lápán húzódnak.
A karbon-perm határ az erős nyíródások és gyenge feltártság miatt nem tanulmányozható. A rendelkezésre álló adatok alapján azt feltételezhetjük, hogy hosszabb kiemelkedés után csak a középső-permben indult újra az üledékképződés. A bükki perm 400–500 m vastag; egy alsó, szárazföldi-tengerparti törmelékes, és egy felső sekélytengeri karbonátos formációra tagolható. Előbbi, a Szentléleki formáció szárazföldi (tengermenti síksági) környezetben keletkezett. Fölfelé finomodó törmelékanyagú szürke, tarka és lilásvörös homokkő-aleurolittal kezdődik, amelyben vékony tufacsíkok húzódnak. Feljebb, a Dunántúli-középhegység keleti részéhez hasonlóan nagyon lassú tengerelöntést rekonstruálhatunk, váltakozó finomtörmelékes, evaporitos (gipsz-anhidrit) és dolomitos üledékekkel (szabkha-fácies). Az első kormeghatározó ősmaradványok középső-perm végiek. A formációnak – mivel gyorsan pusztuló kőzetek jellemzik – csak gyenge feltárásait találhatjuk néhány útbevágásban a Bácsó-völgyben, a Bán-völgyfőben és Ómassa környékén. Folyamatosan fejlődik ki belőle a sekélytengeri Nagyvisnyói mészkő formáció, kezdetben szürke dolomittal, amely váltakozva jellegzetes, sötétszürke-fekete, jól rétegzett bitumenes mészkőbe megy át. Felső része agyagosabb, fekete, mészkőgumós márgával. Nagyon gazdag ősmaradványokban, a mészalgák (Mizzia velebitana, Vermiporella, Permocalculus, Gymnocodium) gyakran kőzetalkotók, s mellettük gazdag foraminifera-együttest írtak le. A rétegtani szintezésen túlmenően a rendkívül formagazdag kagylósrák- (Ostracoda-) faunával az is megállapítható, hogy a nyugodt, normális sótartalmú tengeri környezet időnként túlsóssá vált. A magas szervesanyag- és pirittartalom a tengerfenéken oxigénszegénységet, erősen korlátozott vízáramlást jelez. A makrofaunában gyakoriak a pörgekarúak (pl. Leptodus nobilis), kagylók (Pecten-félék), és a fejlábúak közül a Nautilus-félék. Viszonylag ritka, de meghatározó csiga a Bellerophon, amelynek beágyazó kőzetét – akárcsak a Dunántúli-középhegység tengeri felső-permje esetében – a Déli-Alpok azonos képződménye után bellerophonos mészkőnek hívjuk.
Az észak-bükki antiklinális földtani szelvénye a Szentlélek-hegy-Kapubérc-Nyárju-hegyen át (Balogh Kálmán nyomán, 1964)
Jelkulcs: 1 – Szürke dolomit (alsó-anizuszi); 2 – Alsó-triász (általában); 3 – Nagyvisnyói mészkő (felső-perm); 4 – Szentléleki formáció, tarka pala és homokkő (alsó-? és középső-perm) 5 – Csikorgói mészkőlencsék (urali); 6 – Berenási mészkőlencsék (felső-moszkvai); 7 – Mályinkai és Szilvásváradi formáció, szürke agyagpala és homokkő (középső- és felső-karbon)
A perm végét egyebek közt a háromkaréjú ősrákok (pl. Pseudophillipsia hungarica) kihalása jelzi. A perm-triász határon a sekélytengeri mészkőképződést rövid törmelékes esemény szakította meg, és egy világméretű kataklizma következtében a virágzó élővilág csaknem teljesen kihalt. Bár a sekélytengeri mészkő képződése tovább folyt az alsó-triászban, az ekkori ún. Gerennavári mészkő csaknem ősmaradványmentes.
Fusulinidák (óriás foraminiferák) a Csikorgói mészkőlencsék harmadik vonulatából (gzséli), a szentléleki út mellől. Méretük 5-7 mm. (Fülöp József könyvéből, 1994)
A Bükk paleozoikumi képződményei a korai óalpi szakasz során általában ún. anchizónás átalakulást szenvedtek, palásodtak; a metamorfózis északon (Nagyvisnyó) gyengébb, délkeleten (Szentlélek) pedig erősebb, ún. epizónás volt.
Bükki típusú újpaleozoikumot ismerünk még a Recsk melletti Darnó-hegyen, a Verpelét-1, a Nagybátony-324 sz. fúrásban, és ide kell soroljuk a Duna-Tisza közén a Nagyvisnyói mészkövet elért bugyi és sári fúrásokat is.
3/D. A dél-zalai és észak-somogyi medencealjzatot alkotó Közép-dunántúli-egységnek csak keskeny északi pereméről, a már említett Karádi övből került elő perm kőzetanyag. Az Újfalu-I. (Lendvaújfalu, ma Tornyiszentmiklóshoz csatolva) fúrás alsó, igen mély részén (3515–4303 m között) a homokkő-agyagkő összletbe települő egyik homokos-mésziszaprögös mészkőszintből fiatalabb alsó-perm algaflórát és gazdag Fusulinida-faunát írtak le. A képződmény, amely a Karád-1 és -2 fúrásból is ismert, fáciese és kora alapján a dinári Velebit-hegység Košna formációjával egyezik. Újfalunál középső-perm dolomit következik rá, a Tab-1 fúrásból pedig felső-perm Dinnyési dolomit került elő.
A Tisza-mikrolemez magyarországi részének felső-karbon-perm képződményei (Majoros György szerint, 1995)
