Az újpaleozoikum ősföldrajzi képe
Az újpaleozoikum ősföldrajzi képe
A variszkuszi-hegységképződés Európa-szerte legjelentősebb szerkezetfejlődési lépcsőfoka, a mintegy 320 millió évvel ezelőtt, az alsó- és középső-karbon határán (a szerpuhovi-baskíriai vagy namuri A és B korszakhatáron) lezajlott szudétai orogén fázis egyben az ó- és újpaleozoikum határát is kijelöli. Az ennél idősebb kőzetek ekkor általában közepes vagy kis fokú metamorfózison estek át, míg a fiatalabbak a már kiemelkedett hegyláncok közti – gyengébb kéregrészek harántnyíródása során bezökkent – keskeny tektonikus medencesorokban, vagy azok gyorsan süllyedő előterében rakódtak le, nagy (gyakran pár ezer méteres) vastagságban. Utóbbiakat poszttektonikus képződményeknek nevezzük; gyűjtőnevük variszkuszi molassz; számottevő metamorfózist e hegységképződés során már nem szenvedtek.
A variszkuszi igénybevétel fő zónájában a gyűrt hegységek lepusztult felszínére a molassz jelentős üledékhézaggal, eltérő szögben (diszkordánsan) települ, s ugrásszerű változás észlelhető a kőzetek átalakulási fokában is („metamorf diszkordancia”). Ettől távolodva – akár dél-délkelet felé, az Ős-Tethys keskenyre szűkült maradványában, akár a korábbi hegységképző fázisok során merevvé vált őspajzsok irányában – a diszkordanciák egyre gyengébbek, gyakran nem is észlelhetők. A távoli hegységképződés drámája itt már csak a tengeri üledékképződés megváltozásában tükröződik. A karbon Nyugat-Európában használatos tengeri alsó, illetve szárazföldi felső tagolása helyett a Tethys végig tengeri karbonját három részre osztjuk (alsó, középső, felső). Akárcsak ezeké, a rákövetkező kontinentális, illetve tengeri perm kifejlődések párhuzamosítása is meglehetősen nehéz az eltérő időrétegtani tagolás miatt.
A permben viszonylag stabil kép áll előttünk, Laurázsia és Gondwana közé a délkeleten (Délkelet-Ázsia térségében) fennmaradt Ős-Tethys elkeskenyedő sekélytengeri öble nyúlt be. Ennek belsőbb zónáiban ősmaradványokban gazdag mészkő, ehhez csatlakozva dolomit, majd a széles, lapos tengerparti sávban – az ismételt tengerelöntések nyomán – bepárlódó evaporit (gipsz, anhidrit, kősó) keletkezett. A szárazföldek belsejében az egyre pusztuló hegyvidékek közötti alacsonyabb térszíneken, részben széles aszimmetrikus hasadékvölgyekben, félsivatagi éghajlaton folyóvízi vöröshomokkő-kavicskő (konglomerátum) rakódott le.
A Tethys dinári-alpi ága északnyugati elvégződésének ősföldrajzi modellje a felső-permben (Haas János, Kovács Sándor szerint, 1995)
Jelkulcs: 1 – kontinentális „vörös rétegek”; 2 – evaporitos fácies (parti lagúna, szabkha); 3 – sekélytengeri karbonátok (self)
Dráva-von. – Dráva-vonulat; ÉKV – Északi-Karavankák; KD – Közép-Dunántúli-egység; DKV – Déli-Karavankák; A – Alpok
A permet általában tágulásos szerkezetalakulás jellemzi, az említett hasadékvölgyeket részben alkáliákban gazdag „savanyú” (dácit, riolit), részben „bázisos” (bazalt) vulkáni termékek töltötték fel. Időben előrehaladva a lepusztulás a domborzat szintkülönbségeit fokozatosan csökkentette, egyre finomabb szemcsés törmelékek rakódtak le. A lapos parti síkságokon a viszonylag kismértékű tengerszintváltozások is jelentős tengerelöntéssel és -visszahúzódással jártak.
