Bányászat az őskőkortól
Bányászat az őskőkortól
A nemérces ásványok felhasználása a paleolitikumra, 40–80 ezer évvel ezelőttre nyúlik vissza, amikor az ősember a kovatartalmú kőzetekből (tűzkő, kalcedon, obszidián, kvarcit, szarukő) eszközöket készített magának (nyílhegy, kaparókés, penge). Ilyenek kerültek elő a Bükk, a Tokaji-hegység és a Dunántúli-középhegység barlangjaiból. A boldogkőváraljai Tekeres-patak kovaeszköz-készítő helyén 657 darab, limnokvarcitból álló kvarcitpengét találtak. Lovason a limonitokkeres agyagot festékföldként használták. Az újkőkortól (neolitikum, a Kárpát-medencében mintegy hatezer évvel Krisztus előttől) az agyagokból edényeket, pecsétnyomót, oltárt, szobrokat égettek, és ezeket sokszor festékfölddel színezték (ún. Körös-kultúra). A tűzkő bányászata, valamint a pattintott, majd a csiszolt kőeszközök elsősorban a sümegi Mogyorós-dombról és Tatáról ismertek.
)
Kőkori lelőhelyek Magyarországon
A Kárpát-medencében a vaskorban (Kr. e kb. 800-tól) jelent meg a fazekaskorong, amellyel helyi agyagokból készítettek edényt. A római korban a kőfaragásos építkezéshez, a tégla- és cserépgyártáshoz, a zöldüveg-gyártáshoz helyben fejtett mészkövet, agyagot, homokot használtak. Már a római korban, majd a honfoglalás korától művelték az erdélyi kősóbányákat (Dés [Ocna Dejului], Torda [Turda], Vízakna [Ocna Subiului], Parajd [Praid], Szék [Sic], Kolozs [Cojocna]). A sóbányászat későbbi királyi privilégiummá vált (ún. sókamarák). A 13. századtól kezdődött a máramarosi kősótelepek művelése és a fehérre égethető kaolinból készült kerámiák használata; ekkora tehető a malomkőbányászat kezdete is (Sárospatak, Beregszász-Muzsaj [Muzievo], Lacfalva [Lackovce]). A hazai üveggyártás finomszemcsés vulkáni piroklasztitok olvasztásával indult a 14. században (Börzsöny, Parád). A 17. századtól a nemesfémtermelő bányák közelében, majd földesúri uradalmakban (Rákóczi, Pálffy, Nádasdy család) működő üvegcsűrök helyi homoklelőhelyek anyagával dolgoztak. Ebben az időben indult meg a táblaüveggyártás. A kősóbányászat az erdélyi és a máramarosi bányák jóvoltából a 18. században évi 130–150 ezer tonnát, majd a 20. század elején 300 ezer tonnát ért el. A nemesopál-bányászat a 14. században a felvidéki Vörösvágáson (Cervenica) kezdődött meg, s fénykorát a 19. század második felére érte el. A 18. századtól Szabolcsban és Kiskunságon a szikesek sziksójának összepréselésével szódát gyártottak, míg a hidrotermális szulfátok alunitjából, jarozitjából egészen a 19. század végéig timsótermelés folyt Parád, Bíborosfalva és Sopron környékén.
A bodrogkeresztúri Henye-hegy késő paleolitikumi lelőhelye és megtalált kőeszközei (korai gravetti kultúra)
a = penge
b = kettős árvéső
c = tompított hátú mikropenge
d = pengevakaró
A 19. századtól a nagyipar átalakulásával megindult az ipari ásványok felkutatása, így 1820-tól a füzérradványi illit-, 1885-től a sárospataki kaolin-, 1854-től a cekeháza-tállyai kovaföld-lelőhelyeken indult bányászat. Az I. világháborút követően váltak ismertté a hazai bentonit-fullerföld (Nagytétény, Bánd, Komlóska, Rátka), a tűzálló és saválló agyag (Bánk, Felsőpetény, Nemti), a kaolin (Rátka, Bodrogszegi, Mád-Bomboly) és a kvarcit (Rátka, Mindszentkálla) nagyobb lelőhelyei. A II. világháború után a részletes földtani kutatás, az új nyersanyagtípusok iránti igény vezetett a perlit (Pálháza), kovaföld (Erdőbénye, Szurdokpüspöki), kaolinos homokkő (Sárisáp), kovasavas kaolin (Mád-Király-hegy), zeolitos tufák (Rátka, Mezőzombor), bentonit (Istenmezeje, Pétervására, Egyházaskesző), aplit (Székesfehérvár), alginit (Gérce, Egyházaskesző, Pula), barit (Velencei-hegység, Rudabánya) és a gipsz-anhidrit (Perkupa-Alsótelekes) mindmáig tartó bányászatához. Alábbiakban a mai Magyarország területének nemérces ásványkincseit mutatjuk be közelebbről.
