Ökológiai egyensúly
Ökológiai egyensúly
A népességszám növekedéséből következően a 12. században – miként egész Európában – Magyarországon is erdőirtással növelték termőterületeiket a falvak lakói. A természet fokozott igénybevételének követelményeit azonban évszázadokon át sikerrel ellensúlyozták vagy kiegyenlítették új termelési eljárásokkal és hatékonyabb természethasználati módokkal. A 12. században tűnik fel például a nehézeke alkalmazása szügyhámos fogatolással. Tagányi Károly Magyar erdészeti okmánytára (1896) és az újabb kutatások eredményei a korai erdővédelem dokumentumaival szolgálnak (erdőispánságok, erdőóvók). Szent László rendeletét a vasárnapi vadászat tilalmáról az első, közvetett vadvédelmi rendeletként is számontartja a tudomány. Az ártéri fokos vízgazdálkodás növelte a rétek és gyümölcsösök termékenységét s a halastavakban a halbőséget. A folyókban, nagyesésű patakokban gazdag hegyvidékeken malmok sokasága szolgált vízi energiával. A bőséges vízenergia közvetett módon fékezően hatott az erdőkiélésre.
A 16–17. században az államegység széttörése, a három hatalom – a Magyar Királyság, az Erdélyi Fejedelemség és a középső országrészt birtokló Oszmán Birodalom – eltérő népsűrűségi viszonyai és természetkezelési eljárásai az állandósult háborúkkal, a korai ipar (bányászat, ércolvasztás, mészégetés, téglagyártás, üveggyártás, hamuzsírégetés, puskaporgyártás, papírmalmok, sószállítás) és a mezőgazdaságra települő ipar (kádárok, kocsigyártók, szőlőkarómetszők stb.) igényeivel együtt addig nem tapasztalt mértékben aknázták ki a természeti környezetet. A Kárpát-medence a 13. századig lényegesen nem változó, majd szárazabbá váló klímája a 15. század végétől kezdve hidegebbre fordult és a 18. század közepéig hűvös maradt. Noha ez az egész Európában érzékelhető „kis jégkorszak” (lásd a Paleoklimatológia című részben) a Kárpát-medence sajátos ökoszisztémája jóvoltából, tájegységenként is eltérően, némileg mérsékelni tudta a változásokat, mégis a hosszú hideg telek rengeteg fűtést kívántak, és sok fát fogyasztottak. Fernard Braudel szerint azonban a 17. század végén egész Európában tapasztalt mértékű fapusztulás a Kárpát-medencében nem következett be.
A magyar végvári vonal erejét rendszerjellege biztosította. A síkvidék és a hegyvidék találkozásánál, olasz hadmérnökök segítségével a folyamok, folyók és patakok torkolataira, tavak, mocsarak közé épített várak körül hatalmas vízfelületeket alakítottak ki, védelmi erdősávokat létesítettek, amihez az erdőségek szolgáltak háttérrel, építőanyaggal és élelemmel. Mindez hatott a mikroklímára is, és fokozott erdővédelmi eljárásokat kívánt. A bányavárosok erdőgazdálkodásában a bérleti rendszer okozta változások ellensúlyozására Miksa császár és magyar király 1565-ben kiadott erdőrendtartása és 1573-ban kibocsájtott bányarendtartása a bányaerdők védelmét írta elő. A középkori erdőgazdálkodási hagyományokkal rendelkező városok, amint azt Kassa (1563), Rozsnyó (1574), Nagybánya (1592), Debrecen (1642), Máramarossziget (1652) és Sopron (1541) többrendbeli szabályrendeletei bizonyítják, szintén védték erdeiket.
