A hegység fő övezeteinek kialakulása
A hegység fő övezeteinek kialakulása
Az Északnyugati-Kárpátok szerkezet-földtanilag négy részre osztható. Legészakibb, karéjszerű, széles (helyenként keresztirányban közel 100 kilométernyi) pásztában húzódó része a Külső-Kárpátok; ezt az eocéntól a miocénig takarókká gyűrt flisvonulatok alkotják. Délebbi, tömbszerű része a Belső- (Nyugati-) Kárpátok, a hegység „magja”, amely főleg a kréta időszakban paleo- és mezozoikumi képződményekből gyűrődött takarós szerkezetekbe. A két egység között a keskeny Pienini-szirtöv húzódik; ennek mezozoikumi karbonátos anyaga egy egykori óceáni medencét képvisel. Legdélebbre a fiatal, miocén vulkáni hegységek sorakoznak. Az egyes részek tektonikai és szerkezetföldtani jellemvonásairól bővebben a lemeztektonikai fejezetben olvashattunk.
Az Északnyugati-Kárpátok kialakulása több szakaszban történt. Esetleg már a prekambriumban vagy csak a variszkuszi orogenezis idején az egykori óceáni medencék magmás kőzetei és a bennük lerakódott üledékek többször is meggyűrődtek és kristályospalákká alakultak (amfibolit, gneisz, fillit, csillámpala). A szerkezeti mozgásokat az ópaleozoikumban kis szilíciumtartalmú (bázisos) magmatizmus kísérte. A variszkuszi hegységképződés végén, a karbon-perm időszakokban migmatitok, majd granodioritos intrúziók keletkeztek. A kristályospalák, migmatitok, granodioritok-gránitok kialakították a Belső-Kárpátok későbbi „magját”, amely ma számos hegységtagban a felszínre bukkan.
Az Északnyugati-Kárpátok vázlatos, általánosított földtani keresztszelvénye
A paleozoikum végén és a mezozoikumban – a Tethys kinyílásával – a területet több ízben is tengerelöntés érte. A Belső-Kárpátok az egykori afrikai partszegélyről leszakadt kontinenssorhoz tartozott, míg mai déli szegélye elsősorban az e területbe (a későbbi Alcapa-lemeztömbbe) ékelődő Melléte-Szarvaskői-óceánt hordozta. A tengerközeli, gyakran el is öntött területeken vastag karbonátos képződmények rakódtak le. Az üledékes kőzetek közül főleg a mészkő, dolomit és márga említhető, de kisebb mértékben homokkő és enyhén metamorf palák is előfordulnak. Mindezek a képződmények (a magmás-metamorf kőzetekkel együtt) a jura végén és a krétában az alpi hegyképző mozgások hatására nagy takarókba gyűrődtek. Mint a lemeztektonikai rekonstrukcióban olvashattuk, ez úgy játszódott le, hogy a délről érkező afrikai lemez kiváltotta hatalmas nyomóerők a déli, Melléte-Szarvaskői-óceáni és az északi, Pennini-óceáni-ágat fokról fokra felemésztették, és az egész terület kőzetanyagát – összepréselése, áttolása közepette – eredeti helyétől többszáz kilométerrel északabbra-keletebbre juttatták. Így alakult ki a mai belső-kárpáti szerkezet.
A kréta végétől a Belső-Kárpátok – amely az önállóan mozgó, hatalmas Alcapa-lemeztömb részévé vált – fokozatosan keleti szomszédja, a Tisza-Dácia tömb mellé került. A kréta és az óharmadidőszak folyamán az északon széles sávban húzódó, fokozatosan bezáródó Magura-óceán mélytengeri árkába – a hegységben folyó takaróképződéssel egyidejűleg – törmelékes üledékek, homok és agyag váltakozó rétegei rakódtak le, amelyeket jellegzetes, turbidites kifejlődésük alapján flisüledékeknek nevezünk (bővebben lásd róluk a földtörténeti fejezetet). A kőzetek – délről észak felé egyre későbbi időpontban – az eocén, az oligocén és az alsó-miocén folyamán jelentős térrövidülésen, takaróképződésen mentek keresztül. Így jött létre a mai flisövezet.
A flis gyűrődésével párhuzamosan a Belső-Kárpátok északi peremén lévő, a Pennini-óceánban lerakódott (a krétában már takarókká préselt) üledékeket szintén erős tektonikus hatások érték: a felső-kréta márga és a jura–alsó-kréta mészkő takarói lencseszerűen szétnyíródtak, egymásba préselődtek, elfordultak, eredeti helyzetükből kiemelkedtek. A puha márga az erózió áldozatául esett, míg az ellenállóbb mészkövek megmaradtak és jellegzetes, kiemelt szerkezeteket, „szirteket” hoztak létre. E keskeny, bonyolult tektonikai felépítésű övezet – a Belső-Kárpátok és a flis határán – a szirtöv.
A miocén elejétől a korábbi külső flismedence-aljzat déli irányú szubdukciójának hatására nagyszabású tűzhányó-tevékenység kezdődött a Belső-Kárpátok déli peremén. Ez volt a „fiatal” mészalkáli vulkánosság, amelynek a lemeztektonikai fejezetben külön részt szenteltünk. Az e területen kettős vonulatsorban kialakult vulkáni hegylánc (déli része Magyarország, északi része Szlovákia területén fut) közepes méretű, főleg andezites rétegvulkáni építmények füzéreként jött létre; e hegységek általában több-kevesebb genetikai kapcsolatban vannak az alattuk, körülöttük előforduló, valamivel idősebb „riolittufa”-szintekkel (dácitos-riolitos piroklasztitokkal, főleg ún. ignimbritekkel).
Az újharmadidőszak elején – főleg a középső-miocénban – az Északnyugati-Kárpátok flisövezetének peremén tovább folytatódott az üledékképződés, aminek során homok-, kavics- és agyagrétegek halmozódtak fel, a hegységi területek jelentős lepusztulása közepette. Eközben a Kárpátok homlokzatán tovább tolódott észak felé a flisövezet.
A triász kőzetanyagú Klape (Klapy)- mészkőszirt a Jávornik-hegységben
A pliocénban-pleisztocénban a takaróképződést követő, főként függőleges szerkezeti mozgások az erózió által letarolt térszínt egyenetlenül feltagolták, némelyik terület jelentősen megemelkedett. Ily módon jött létre az Északnyugati-Kárpátok mai átlagos középhegységi magassága. Ahol viszont süllyedésre került sor, ott völgykatlanok, medencék alakultak ki. Ezekben tengeri és tavi környezetben kavics, homok és agyag rakódott le.
A fejlődés eredményeként (amit az alpi hegységképződés több fázisa határozott meg) az Északnyugati-Kárpátok övezetes felépítésű hegységgé alakult. Északról délre – az elmondottak szerint – az alábbi övezeteket különböztethetjük meg: 1) molassz előmélyedés; 2) flisövezet; 3) (Pienini-) szirtöv; 4) Belső-Kárpátok; 5) vulkáni öv; 6) fiatal (főleg újharmadidőszaki) völgymedencék (bár ezek nem alkotnak igazi övezetet). Az első három tájbeosztásunkban az Északi-Kárpátokat, a második három a Magas-Felföldet alkotja.
