Dombságaink típusai
Dombságaink típusai
Dombságaink genetikájuk, felszíni felépítésük, domborzati képük, tagoltságuk, éghajlattól is függő növényzetük és talajtakarójuk, területhasznosításuk együttes figyelembevétele alapján több mint 10 egymástól különböző tájtípust képviselnek. Mozaikos-foltos megjelenésükön természetesen átüt a vízszintes és függőleges zonalitás, de nyilvánvalóan érvényesülnek a regionális és lokális helyzetből adódó, illetve a kőzetminőségbeli és vízhatások is.
Helyzetük és fő típusaik szerint hegységelőtéri, hegységközi vagy hegységbeli, valamint önálló dombságok különböztethetők meg. Az ország nyugati, alpi előterében a Vasi-Hegyhát és a Kemeneshát, délebbre a Zalai-dombvidék terül el. Ilyen típusúak még a Bakony és a Vértes nyugati előterében a Pannonhalmi-dombság vagy Sokoró és a Súri-dombság, továbbá a Mecsek, a Cserhát, a Mátra és a Bükk, valamint az Aggteleki-karszt előterében húzódó hegylábfelszíni dombságok. Az Északi-középhegységet északról a medencetérszínekből kiformálódott Nógrádi- és Heves-Borsodi-dombvidék szegélyezi, az Aggteleki-karszt és a Tokaji-hegység közé pedig a Cserehát dombsági felszíne ékelődik. Az Északi-középhegység déli lejtővidékén a Cserhátból ágazik ki a Gödöllői-dombvidék. Tovább kelet felé a Cserhát-, Mátra- és a Bükkalja, valamint a Harangod dombsági felszínei húzódnak. Sajátosak a főleg a Dunántúli-középhegység sasbércei, sasbércsorai között elhelyezkedő, ó- és új-harmadidőszaki üledékeken kiformálódott dombságok, amelyeknek korábban kiemelt felszínéről az eróziós folyamatok helyenként 100–200 m vastag üledéket is lepusztítottak (pl. Héreg-Tarjáni-medence). A legnagyobb összefüggő, önálló dombsági felszín a Balaton és a Dráva között elhelyezkedő, jórészt pannóniai-pliocén és negyedidőszaki üledékekből felépült, szűkebb értelemben vett Dunántúli-dombság (Somogyi-, Tolnai-, Baranyai-dombvidék a Zseliccel).
