Emlősök
Emlősök
Az első emlősök már a dinoszauruszok korában megjelentek, ám a csoport csak a harmadidőszakban vált igazán jelentőssé. Legelső európai leleteik éppen a Kárpát-medencéből, az erdélyi (Hátszeg [Haţeg]) felső-kréta dinoszauruszos rétegekből kerültek elő. Ezek a maradványok néhány milliméteres fogak, amelyek egy kihalt, a mai rovarevőkhöz hasonlatos rend, a Multituberculaták képviselőitől valók.
Az eocén és az oligocén rétegekben az emlősmaradványok valamivel gyakoribbak, azonban ezek a leletek még főként tengeri emlősöktől (mégpedig szirénektől) származnak. A szárazföldi emlősleletek, mint amilyen az erdélyi eocénból leírt, az orrszarvú-félék rokonságába tartozó Prohyracodon, az oligocén Brachydiastematherium, vagy a Nyergesújfalu és Szápár mellől leírt párosujjú patás (Anthracotherium) igazi ritkaságnak számítanak.
Pliocén masztodon alsó agyara. A lelet a pestszentlőrinci téglagyár területéről került elő
A miocén rétegek emlősanyaga a korábbi korokénál sokkal gazdagabb és változatosabb. A tenger többszöri térhódításának és visszahúzódásának megfelelően a tengeri és szárazföldi emlősök maradványai egyaránt gyűjthetők belőlük. A delfin- (Delphinus, Orcinus), bálna- (Mesocetus), fóka- (Phoca) leletek a kor ritka, ám jellegzetes maradványai. A legtöbb lelőhely a mai Magyarország határain kívül, Ausztria, Románia vagy Szlovénia területére esik. A miocén a szárazföldi emlősök, így a patások elterjedésének időszaka is. A csoport egyik legfontosabb rendje az ormányosoké. Az Afrikából érkező ormányosok több hullámban népesítették be a Kárpát-medencét. Egyik legelső képviselőjük (a Prodeinotherium) Észak-Magyarországról – Putnokról és a nógrádi-medencei Kotyházáról –, kőszéntelepes rétegekből került elő.
A miocén-pliocén ősemlősleletek között fontos helyet foglalnak el a masztodonok (Gomphotherium, Zygolophodon, Tetralophodon, Stegotetrabeledon, Mammut, Anancus) és a kapafogú őselefántok (Deinotherium). Hatalmas, fényes zománcú fogaik, óriási csontjaik sehol sem gyakoriak, előfordulásukra azonban minden szárazföldi rétegsorban számíthatunk. A pliocént követő klímaromláshoz már csak két masztodonfaj alkalmazkodott, ám ezek is kipusztultak a pleisztocénban, s átadták helyüket az első igazi elefántféléknek (Archidiskodon). A páratlan ujjú patások közül az orrszarvúfélék maradványai (az ormányosokhoz hasonlóan) szintén meglehetősen változatosak a meleg klímán lerakódott miocén képződményekben. Híresek az ipolytarnóci alsó-miocén lábnyomos homokkőben megtalált, Rhinoceripeda-ként leírt orrszarvúnyomok. A csoport utolsó hazai képviselője – a gyapjas orrszarvú – a jégkori fauna jellegzetes nagyemlőse.
Rétegtani szempontból különösen fontosak a lófélék. Gyors evolúciós tempójuk révén kiválóan alkalmasak a harmadidőszaki rétegek tagolására és az egymást érő faunahullámok kimutatására. Az ún. háromujjú őslovak, a Hipparionok különösen jellegzetesek a felső-miocén (pannon) faunákban. A legfelső-miocén gerinces-lelőhelyek közül Baltavár és Polgárdi a két legfontosabb. AHipparionokat csak az alsó-pleisztocénban váltották fel a „modern” lovak, amelyeket az Equus nemzetségbe sorolunk.
Gyapjas orrszarvú méternél is hosszabb koponyája a Tisza jégkori mederüledékéből
A párosujjú patások a jelenben élik virágkorukat. Ennek megfelelően – bár ismerjük maradványaikat a mélyebb hazai neogén rétegekből is – a szarvasfélék, antilopok, kecskék, tulokfélék stb. maradványai főként a pleisztocén laza üledékekben gyakoriak. A legszebb nagy leletek (óriásszarvas-trófeák, bölény- és tulokkoponyák) a kortárs gyapjas orrszarvú és mamut csontjaival együtt a Tisza és mellékfolyóinak jégkori kavicságyából kerültek elő.
Az első biztos ragadozók a miocénból ismertek: Ipolytarnócról több különböző nyomot (Bestiopeda, Carnivoripeda) írtak le. Az első hazai kardfogú tigrisek ugyanebből a korból származnak. A fiatalabb rétegekből sok ma is élő hiéna és macskaféle (hiúz, párduc, oroszlán) csontja került elő. A medvék közül a jól ismert barlangi medve, noha nem volt ragadozó, a jégkori ember félelmetes vetélytársa lehetett.
A kisemlősök közül a klímaváltozásokra érzékenyen reagáló, szapora, így gyakori pockok és hörcsögök (Minomys, Microtus, Cricetus) a legfontosabb faunaelemek. Robbanásszerű fejlődésük az alsó-pleisztocénban ment végbe. Kor- és klímajelzés szempontjából fontos fogacskáikat főként a jégkori barlangkitöltések agyagos üledékeiből, iszapolással szabadítják ki.
Barlangi medve szem-, metsző- és zápfogai
A Kárpát-medence gerincesmaradványainak felsorolása nem lenne teljes a főemlősök, köztük az emberősök említése nélkül. A rudabányai miocénból előkerült „ősgibbonok” (Anapitecus) mellett a leghíresebb a Rudapithecus hungaricus-ként leírt koponyatöredék: a 10 millió évvel ezelőtt élt Rudapithecus ugyanis a Homo nemzetség és több ma is élő emberszabású majom közös őse lehetett. A Vértesszőlősről leírt 300 000 éves tarkócsonttöredék már tudatosan cselekvő emberősünktől (Homo erectus) származik (lásd még a Negyedidőszak-kutatás című részt). Az 50–70 ezer évvel ezelőtt élt „neandervölgyi” ősemberek pedig már az „értelmes ember” (Homo sapiens) közvetlen előfutárai voltak. Leghíresebb hazai képviselőik a subalyuki barlangból előkerült felnőtt és gyermek csontmaradványa.
