Miocén
Miocén
A miocén elején sok szempontból a felső-oligocénhoz hasonló üledékképződés folyt. A partmenti vizekben Ostreás rétegek, a mélyebb régiókban erősen bordázott fésűskagylókat (Pecten-féléket) tartalmazó homokos üledék, míg a medencékben a sima, vékonyhéjú kagylókat tartalmazó „slír” halmozódott fel.
Rákmaradványok. Baloldalt: Ranina (eocén, Dudar),
jobboldalt: Maja (miocén, Budapest)
A középső-miocén bádeni korszakában lerakódott képződmények nagyon gazdagok makrofaunában. A legjellegzetesebb kőzet a lajtamészkő. A fehér, homokos, laza mészkövet Fertőrákosnál már a rómaiak is bányászták, de ebbe mélyül a Kőbányai Sörgyár legtöbb pincéje is. A kőzet zátonyfáciesű, s ennek megfelelően rendkívül gazdag tengeri gerinctelenek maradványaiban. Kagylói közül a Flabellipectenek az aljzaton szabadon heverők, az Ostreák a cementálók, a sonkakagylók (Pinna) az iszapba félig beásók, a Pholadomyák a mélyreásók közé tartoztak. A Lithophaga egy datolya-alakú, a Jouannetia pedig egy gömbölyded fúrókagyló volt. A csigák közül a kúpcsigák (Conus) a leggyakoribbak, de találhatunk porceláncsigákat (Cypraea) és a Natica, Turritella, Rissoa, Aporrhais és Nassa nemzetségbe tartozó fajokat is. A mészvázú vörösalgák (Lithothamnium) mindenütt gyakoriak; egyes lelőhelyeken jellegzetesek a telepes korallok (Plesiastrea). Az egykori zátony védettebb részein a félig beásó életmódot folytató tengeri sünök (Clypeaster és Scutella) a leggyakoribbak. A tízlábú rákok olló- és karapax-maradványai szintén nem ritkák a lajtamészkőben. A középső-miocén lajtamészkő a hazai földtörténet utolsó trópusi tengerében keletkezett. A rátelepülő szarmata rétegek már csökkentsósvízben rakódtak le. Az ilyen képződményekre a nagy egyedszám és a kis fajszám jellemző. A szarmata mészkőben tömegesen találhatók az apró csigaházak (Cerithium, Pirenella) és a sima dísztelen kagylók (Irus, Mactra, Ervilia) kőbelei.
A kecskekörömként ismert pannon kagyló (Congeria ungula-caprae) lekoptatott maradványai (Tihany)
Csigaházak (Tympanotonus) oligocén homokból (Máriahalom)
A régebben a pliocénba sorolt alsó-pannóniai rétegeket, amelyek az egyre kiélesedő pannóniai tóban keletkeztek, ma felső-miocénnak tekintjük. A homokos, agyagos rétegek jellegzetes kagylói a Congeriák. A tihanyi magaspartok homokos rétegeiben is meglévő, később Congeria ungula-caprae-nek elnevezett kagyló lekoptatott búbi részét „kecskeköröm” néven ismerte a nép. A Balaton hullámai által a pannon rétegekből kimosott maradványokat valaha a tóparton lehetett gyűjtögetni. A legendás „kecskekörmök” helyes értelmezése a 19. századi magyar őslénytan egyik jelentős eredménye volt. A pannon jellegzetes és szép kagylói még az erősen bordázott Lymnocardiumok. A csigák közül a Melanopsisok és a Viviparusok a leggyakoribbak. A különleges, sapkaformájú Valenciennius a mélyebb vizeket lakta.
Miocén fésűskagyló-félék (Észak-Magyarország)
