A karsztkorróziós talajhatás
A karsztkorróziós talajhatás
Az elmúlt években – a karsztkorróziós vizsgálatok kapcsán – világszerte a kutatások központjába került a karsztot borító talajtakaró szerepének feltárása.
A talajban és a talajzóna alatt, az alacsonyabb rendű (mohák, harasztok) és magasabb rendű növényzet (főképpen fák) gyökereinek közvetlen környezetében, részben a gyökérlégzés és az anyagcsere, részben az ott dúsan tenyésző mikroflóra (pl. baktériumok) élettevékenysége következtében rendkívüli mészagresszivitás tapasztalható, ami előfeltétele a karsztkorróziónak. A legnagyobb mennyiségű szén-dioxid (CO2) a talajlevegőben halmozódik fel. A karszttalajok – részben levegővel töltött – 17–31%-nyi pórustérfogatában az arktikus övben 0,04–1,0%, a mérsékelt égövben 0,1–3,5%, a nedves trópusokon 0,2–11,0% a CO2 aránya. Megalapozott becslések szerint ennek mintegy 40%-a a növényi légzésből, 60%-a a mikrofauna és mikroflóra (főleg baktériumok) élettevékenységéből származik. A mállási folyamatok is termelnek CO2-ot, de ennek mennyisége elhanyagolhatónak látszik. A talaj- és málladéktakaró szerkezeti viszonyaitól és nedvességtartalmától függően a CO2-gáz felhalmozódik vagy a pórusokon keresztül diffundálva főleg függőlegesen mozog. A talajon keresztül a karsztba szivárgó vízzel a talajatmoszféra óriási felületen érintkezik. A legtöbbször háromfázisú (szilárd-folyékony-gáznemű) talajrendszerben a fázishatárok rendkívül terjedelmesek, a nagy parciális nyomású CO2 a vízben gyorsan abszorbeálódik, bár ehhez akár hosszú idő is rendelkezésre áll. A CO2 hatása, az e sorok szerzője által részleteiben is vizsgált ún. karsztkorróziós talajhatás mindenekelőtt a karsztrendszer beszivárgási zónájában jut kifejezésre; érvényesülésének határait napjainkban is intenzíven kutatják.
Cseppkőfejlődést regisztráló állomás a Béke-barlangban
