Az éghajlat szerepe a karsztok fejlődésében
Az éghajlat szerepe a karsztok fejlődésében
A hagyományos magyarázatok a különböző klímájú térségek karsztkorróziójának mértékét világszerte annak az egyébként helytálló fiziko-kémiai tételnek az alapján ítélték meg, hogy a csapadékvíz széndioxid-elnyelő képessége s így kőzetoldó aktivitásának mértéke a hőmérséklettel fordított arányban változik. Következésképp a poláris vagy egyéb hűvös területeken (pl. magashegységekben) az ottani atmoszférából származó csapadékvizek mészoldási kapacitása úgymond nagyobb, mint a melegebb égöveken hulló, magasabb hőmérsékletű csapadékoké. Ebből a körülményből azt általánosították, hogy a karsztosodás a hideg éghajlati területeken sokkal gyorsabban megy végbe, mint a melegeken.
Víznyelő (ponor) látképe
Az új magyar karsztmorfológus iskolának sikerült bebizonyítania, hogy ez a – hatvanas években még világszerte vallott – felfogás tarthatatlan: a klíma éppen ellentétes irányú szerepet játszik a karsztosodás dinamizmusának szabályozásában. A sok mészkövet feloldó, nagy szénsav-tartalmú karsztvizek agresszivitásukat lényegében nem a külső, szabad levegőből, hanem a karsztot fedő talajokból kapják. E talajok pórusterében ugyanis kedvező körülmények között akár több ezerszer nagyobb lehet a CO2 koncentrációja, mint a külső légtérben. Minél több szén-dioxid keletkezett és halmozódott fel a mészkövet borító talajban, annál többet nyel abból magába a talajon keresztül szivárgó csapadékvíz, s így alatta annál gyorsabb ütemű és hatékonyabb lesz a mészkő szénsavas oldódással történő lepusztulása, a karsztosodás. A talajbeli szén-dioxidot az ott milliószámra élő parányi mikroorganizmusok termelik. Más szóval ez azt jelenti, hogy valamely térségben a karsztosodás ütemét a beszivárgó csapadék mennyisége mellett legfontosabbként a felszínt fedő vékonyabb-vastagabb talajréteg biológiai folyamatainak aktivitása szabja meg.
Hibás tehát a régebbi karsztiskoláknak az a klasszikus tézise, amely szerint például a dinári Karszt-hegység azért karsztosodott el, mert az ottani erdők letarolását követően a felszínét fedő talajokat lemosta az eső, s így a kopárrá vált mészkövet most már szabadon oldhatta a csapadék. A tétel kutatásaink fényében pontosan megfordítva igaz: a karsztjelenségek fejlődése, a dolinák bemaródása és a karrok bizarr sziklaalakzatának kifejlődése a hegység erdős időszakában, talajborítás alatt ment végbe, s a lejtők későbbi elkopárosodása mindezt csupán feltárta, láthatóvá tette, míg magát a karsztfejlődés dinamikáját le is fékezte egyidejűleg.
Kimutattuk azt is, hogy a karszttalajok bioaktivitása nem korlátozódik a talajban élő különféle baktériumok és talajgombák széndioxid-termelésére; szén-dioxid- és savtermelő tényezőként a talajfelszínen élő füves, bokros vagy fás növényzet mélybe nyúló gyökérzetének vegyi hatásai vagy a talajban korhadó szerves hulladékok, avar, állati tetemek lebomlása és még sokmás folyamat is szerepelhet. A nagyobb bioaktivitású talajok valóságos „vegyi üzemek”, ahol különböző szerves savak is termelődnek (hangyasav, ecetsav, oxálsav, tejsav, humusz- és huminsavak stb.). Ezek mind szerepet játszanak a karsztos korrózióban.
A karsztok nagy barlangrendszerei sok esetben földalatti, boltozatos folyómedrek, amelyeknek üreghálózatát a sebesen áramló víz hordalék-eróziója alakítja ki
A talaj savtermelő képessége rendkívüli mértékben függ az éghajlattól. A legkedvezőbb hőszintű (25 °C-os) és nedvességű (25% nedvességtartalmú) trópusi talajokban akár százszor vagy többszázszor annyi szén-dioxid és egyéb szerves sav keletkezhet, mint pl. a mérsékelt égövi karsztok talajaiban. De a mérsékelt égövi karszttalajok szénsav-termelése is sokszorosa a hideg övezet vagy a magashegységek hűvös felszínű karsztját borító gyér talajokénak. Szükségszerűen óriási különbségek vannak tehát a különböző klímaterületek karsztosodási intenzitásában is. Hiszen a víz mészoldóképessége a talajbeli biológiai folyamatok klímaérzékenysége folytán maga is a klíma függvényévé válik. Ezért tanítja az új magyar karsztiskola, hogy a mészkő oldása útján létrejött karsztos formakincs a földfelszín legjelentősebb hányadán – genetikai értelemben – nem egyéb, mint a kőzetet fedő talajburok biológiai és kémiai hatásainak az oldható alapkőzeten való visszatükröződése.
