Az eróziós barlangkeletkezés modellje
Az eróziós barlangkeletkezés modellje
A hagyományos karsztelmélet a mészkőhegységekre jellemző valamennyi karsztformát – a felszíni dolináktól a mélybeli barlangokig – a csapadékeredetű és a karsztkőzetbe szivárgó vizek hidrokarbonátos kémiai oldásával (korróziójával) magyarázta. Ezt a nézetet azonban feloldhatatlan ellentmondások elé állították azok az egyre szaporodó vegyelemzési adatok, amelyek a mészkőkarsztok réshálózatában szivárgó vizek vegyi összetételének változásaira vonatkoztak. Kitűnt ugyanis, hogy a mészkőbe szivárgó vizek – főként a mérsékelt övezetben és a trópusokon – nagyon hamar, szinte már néhány méter mélységben mésztelített oldatokká válnak. Az ilyen oldat pedig még mélyebbre szivárogva legfeljebb már csak speciális körülmények hatására (nyomásnövekedés, keveredési korrózió) képes további kőzetanyagot feloldani. A többnyire száz vagy még több méter mélységben rejtőző barlangig eljutó víz tehát a legtöbb esetben gyakorlatilag már oldásképtelen, s inkább lerakja az addig szállított anyagokat cseppkő, barlangi mésztufa stb. formájában. Ezáltal éppenhogy a meglevő üregek feltöltését, megszűnését segíti elő. Nagy ellentmondás volt ez a karsztbarlangok keletkezésének kőzetkioldásos elméletével.
A nemzetközi szakirodalomban legelsőként – az ötvenes években – e sorok szerzője mutatott rá, hogy a nagyszabású patakos barlangrendszereket nem a barlangot magába záró mészkőtömegbe beszivárgott vizek kémiai oldóhatása hozza létre, hanem a nemkarsztos kőzetű szomszédos vízgyűjtő felszínekről érkezett patakok hordalékának csiszoló-koptató eróziója. Legnagyobb barlangrendszereink tehát nem a mészkő karsztos oldásának termékei, hanem a felszínen völgybevágódást eredményező medermélyülési mechanizmus speciális felszín alatti megjelenési formái. A Kárpát-medencében ugyanúgy, mint szerte a Földön, a nagy karsztbarlangok voltaképpen eróziós föld alatti patakvölgyek (aktív vagy inaktív periódusban), amelyek felszíni vakvölgyek végén található víznyelőktől indulnak, és a barlang forrás felőli vége után ismét felszíni (nyitott) völgyben folytatódnak tovább. Az ilyen barlangokhoz kapcsolódó víznyelők (ponorok) és nagy karsztforrások tehát nem mások, mint a felszíni és felszín alatti völgyszakaszok váltópontjai. Következésképpen a barlang nem kizárólagos és nem törvényszerű karsztjelenség, hiszen csakis olyan karsztokban keletkezik, amelyeknek karszton kívüli eredésű vízfolyásuk is van.
A vázolt új barlangképződési elmélet jelentőségét bizonyítja, hogy alkalmazása az 1950-es évektől kezdve számos, addig ismeretlen hazai és külföldi barlangrendszer helyének egyértelmű kimutatását és feltárását tette lehetővé.
