Régmúlt idők éghajlatváltozásai
Régmúlt idők éghajlatváltozásai
A földi éghajlat a földtörténet során folyamatosan változott. Ha időben a felső-pleisztocénig, 18 ezer évvel ezelőttig visszamegyünk, akkoriban a Föld légkörének átlaghőmérséklete messze, olykor 5 °C-kal is a mai érték alatt maradt. Az Alpok gleccserei mélyen lehúzódtak a folyóvölgyekbe, és óriási egybefüggő jégmezők borították a kontinensek jelentős területeit (bővebben lásd a földtörténet pleisztocént bemutató részében). Térképünkön, amely a Földet az Északi-sarkkal mint középponttal ábrázolja, az északi félgömb rekonstruált hó- és jégtakaró-térképét mutatjuk be. Becslések szerint a jégtakaró vastagsága a mai Svédország területén és a Sziklás-hegységben meghaladta a 2500–3000 métert. Ekkor volt az utolsó (würm) jégkorszak hidegperiódusa.
Milyen módon szerezhetünk információkat a régmúlt idők éghajlatáról? A paleoklimatológia vizsgálati körét nagyon behatárolja, hogy a néhány millió, néhány százezer vagy akár csak a néhány ezer évvel ezelőtti eseményekről nem állnak rendelkezésünkre mérési adatok.
Az utolsó eljegesedés (glaciális) leghidegebb szakasza a Földön körülbelül 18 ezer évvel ezelőtt, H. H. Lamb szerint (1981). A fehér terület a jéggel borított szárazföldet jelöli
Közvetett úton mégis van mód, hogy az éghajlatról, illetve az éghajlatváltozásokról adatokhoz jussunk. Az adatforrások eredete sokféle lehet, mi csak néhányat mutatunk be közülük.
1. Az ősi barlangrajzokon ábrázolt állatok, növények a térség faunájára és flórájára utalnak, ezáltal információt adnak az akkori klímáról.
2. Az ún. pollenanalízissel, amely az egykor élt növények virágporának, pollenjének meghatározásával, kronológiájával foglalkozik, megintcsak a terület növényzetére nézve vonhatunk le következtetéseket.
3. Az eljegesedésnek, a gleccserek kialakulásának és mozgásának felismerésével (jégkarcok, morénaanyag, glaciális formák stb.) alacsony tengerszint feletti magasság esetén hidegebb éghajlatra következtethetünk. A gleccserek mozgása a történelmi időkben is kimutatható; napjainkban visszahúzódóban vannak.
4.. Száraz éghajlatra utalnak a sókőzetek, a kősó- és gipszrétegek, amelyek beltavak, elzáródott tengerrészek kiszáradásával keletkeznek.
5. A paleoklimatológiai célú kormeghatározáshoz az egyik legpontosabb becslést a szénizotópok felhasználásával kaphatjuk. A légköri szén-dioxidban állandó a szén 14-es tömegszámú izotópjának (14C) aránya. Az élő szervezetekbe beépülő 14C izotóp az élőlény halála után csökkenni kezd (14N-gyé alakul), s a csökkenés mértéke nagy pontossággal számítható. E módszerrel néhány tízezer éves fosszíliáik kormeghatározására nyílik mód.
6. A múlt éghajlatát kutató vizsgálatoknak további jó indikátora a sarki jégpáncélból vett jégminta oxigénizotóp-aránya (bővebben lásd a Negyedidőszak-kutatás című részben). Az 18O rétegenként meghatározott koncentrációjából jól következtethetünk az elmúlt korok hőmérsékletének alakulására. E módszer lehetővé teszi akár 100 ezer éves időszak végigkövetését, bár ehhez esetenként 1400 m-es jégminta-furat elemzése is szükséges lehet.
7. A fák évgyűrűinek vastagsága, egymástól való távolsága, színe szintén értékes adatok, a terület évenkénti csapadékviszonyairól árulkodik. A Kaliforniában élő Sequoia fenyőóriások életkora gyakran meghaladja a 3000 évet; ez egyben a módszer érvényét jelzi.
8. Festmények és más régi műalkotások is segíthetik a klímaváltozások megfigyelését. Például a híres római Trajánusz-oszlop egy részletén, faragott domborművén a császár által Kr. u. 101–106 között építtetett, kőpilléreken álló fahidat láthatjuk, amely a Vaskapunál ívelte át a Dunát. A híd a történetírás szerint 170 éven keresztül állt a kőfaragás által ábrázolt formában. Ez ma lehetetlen lenne a Duna megnövekedett vízállása és csapadékviszonyai, illetve a folyón az elmúlt évszázadok során levonuló áradások miatt.
A földfelszín átlagos hőmérséklete 150 ezer évre visszamenőleg és 80 évre előrejelezve
