Bronz korszak
Bronz korszak. (Képmelléklettel.) Thomson, a dán régész 1836. állította fel azt az elméletet, hogy az emberi nem kulturájának legrégibb emlékei három stádiumról tanuskodnak: a kőkorszakról, melyben a fém használata még ismeretlen volt, a B.-ról s utána a vaskorszakról. Thomson ez által uj tudományt, az ősrégészetet, v. a mint elnevezte a történelem előtti (prehisztorikus) régészetet alapította meg, melyet a filológusok kezdetben elismerni vonakodtak. A dán tudós számos tanítványai, a dánok közt főleg Worsaae és Sophus Müller, a svédek közt Hildebrand és Montelius, s a norvég Undset tovább fejlesztették e tudományt, mely egész Európában népszerűvé válik. Angolországban Francks, sir John Lubbock és Evans; Németországban Virchow, Tischler, Naue; Olaszországban Pigorini, Strobel és Chierici; Franciaországban Chantre és Mortillet; Svájcban Keller Ferdinand, Gross és Gossse; Finnországban Aspelin; Ausztriában báró Sacken, Hörnes és Much Máté annyire bővítették és előre vitték e tudományt, hogy most már a filologiai iskola is elismeri.
Nálunk Jankovich Miklós, Kubinyi Ferenc és Kiss Ferenc foglalkoztak a magyarországi bronzleletekkel, de Rómer Flóris lett az uj tudomány legkiválóbb apostola, kinek most Hampel József legbuzgóbb tanítványa és folytatója, ez adta ki t. i. a magyarországi B. emlékeit. Lindenschmit, a mainzi római-germán muzeumnak megalapítója azonban nagy apparátussal tagadta, hogy a bronz megelőzte a vas használatát, s 1860. felállította azt az elméletet, hogy mind a bronzfegyverek, szerszámok és ékszerek, melyeket Közép-Európában és Skandináviában, hol mint sirmellékleteket, hol mint rejtett kincseket felásnak, etruszk gyárakban készültek és kereskedés után jutottak északra. Miután azonban mindenütt hol ritkábban - hol miként Magyarországban - gyakrabban találtak öntőmintákat, bronzrögöket, s nem sikerült öntvényeket, most általában elfogadták már a bronzeszközök helybeli eredetét. Észrevették azt is, hogy a kőkorszak, B. és vaskorszak őskori emlékei fővonásukban mindenütt hasonlítanak ugyan egymáshoz, de bizonyos területeken sajátságos jelleggel birnak. Most tehát a B.-beli emlékeket több egymástól különböző csoportokba foglalják össze, jelesül a szibériai, kaukázusi, magyarországi, skandináv, olasz, görög, angol, francia, spanyol-portugál és svájci csoportokat.
A bronz (l. o.) oly keveréke a réznek és ónnak, mely keményebb és szivósabb s ugyanazért használatra alkalmasabb, mint akár a réz, akár az ón, s miután használata elterjedt Európa és Ázsia minden népénél, az a kérdés merült fel, melyik nép találta fel a keverék titkát. Erre bizonyossággal nem felelhetünk, de miután az ón nagyobb mennyiségben csak Hátsó-Indiában és csak később Cornwallban találtatott, általános az a feltevés, hogy a bronz feltalálása Indiának köszönhető, s hogy a bronzkultura onnét terjedt el Európába is, még pedig nem valamely hódító nemzet, hanem kereskedés utján. Assziriában és Egyiptomban már másfél ezer évvel Krisztus születése előtt fordulnak elő bronzkardok és szerszámok. Erre az időpontra teszik tehát a B. kezdetét, melyre Görögországban körülbelül ezer évvel Krisztus előtt a vasnak fegyverekre és szerszámokra való használata következett, s csak az ékszerek, fülbevalók, nyakláncok, gyűrűk, övek, csatok készültek bronzból, részint meg aranyból is, de az ezüsttel csak a későbbi vaskorszakban ismerkedtek meg a népek. Közép-Európában és Skandináviában a B. csaknem a római időkig tartotta fenn magát. Az emberi nem kulturájának három fokát, a kő-, bronz- és vaskorszakot, most már általában elismeri a tudomány azzal a hozzátevéssel, hogy a kő- és bronzkorszak közt elismer még egy átmeneti rézkorszakot.
A B.-beli emlékek főformái a következők; 1. Vésők, még pedig sima vésők, perimés vésők, szárnyas vésők és sarkas vésők, ezeket palstabnak szokták nevezni. A kelta tokos vésők füllel vannak ellátva, ezek között a magyarországi sajátság, hogy a tok hegyes csőrben végződik. 2. Kések és sarlók, mely utóbbiak Magyarországban három változatban igen gyakoriak, az ország tehát mindig földművelő volt. Sajátságos magyarországi forma az a fajta sarló, mely hátrahajlított éles rövid nyujtványban végződik. 3. Tőrök, ezek meghosszabbításából keletkezett egyrészt a kard másrészt a lándzsa csucs. A sajátságos magyarországi kardforma liliomlevél alaku pengével és csészealaku markolatvéggel bir. 4. A beretva, a csiptető, a fűrész és a horog nem különbözik nálunk a többi csoportok hasonló eszközeitől. 5. Ellenben sajátságosak nálunk a harci kalapács, a fokos, a csákány és a fejsze, oly formák, melyek Magyarországban gyakran, máshol vagy éppen nem, vagy csak ritkán fordulnak elő. 6. Védelmi eszközökül szolgáltak a karvédek és kézvédek az utóbbiak kizáróan magyarországiak, ellenben B.-beli pajzs vagy páncél nem találódott nálunk sehol. 7. Ékszerül szolgáltak a diszkorongok, melyeket a mellen viseltek, a hosszu tűk és a fibulák, melyek a ruhát összetartották; a magyarországi sajátságos forma lapos, s befolyásolta az észak német és skandináv lapos fibulákat, ellentétben az Olaszországtól kölcsönzött kengyeles fibulákkal, melyek már a vaskorszak kezdetét jellemzik. 8. A nyakperecek és karperecek Magyarországban nem különböznek a máshol talált ilyforma ékszerektől; a legegyszerübbekben Kiss Ferenc a karikapénzt hitte felismerhetőnek, mert ezek voltak az értékmérők, mielőtt az államok vagy királyok bélyege a fémdarabot pénzzé változtatta át. 9. Az övek trébelve vannak s már a vaskorszakba való átmenetet jelzik. A vas t. i. nem egyszerre szorította ki a bronz használatát. Az u. n. hallstadti időszak-
MAGYARÁZÓ SZÖVEG
A BRONZKORI EMLÉKEK MAGYARORSZÁGI ALAKJA
CIMŰ MELLÉKLETHEZ
A BRONZKORI EMLÉKEK MAGYARORSZÁGI ALAKJA
CIMŰ MELLÉKLETHEZ
1-8. Vésők. Az 1. és 2. karimás vagy perimés (palstab); a 3, 4 és 8. sz. szárnyas, az 5 6, 7. pedig tokos (kelta) vésők. Ezen osztályozás és elnevezések a vésők nyélbe erősítésének különböző módjaira vannak alapítva. A legegyszerűbb formáju fémvésők u. i., melyeknek formája teljesen megegyez a késő kőkori csiszolt kővésők egyenlőszáru háromszöghöz hasonló formájával, - oly módon erősíttettek a nyélbe, hogy magát a nyelet váltják ki, ha az szarvasagancsból, vagy hasították be, ha fából volt s ebbe a lyukba illetőleg a hasítékba szorították be a véső felső végét. A fanyél hasítékát körülkötözték egyrészt, hogy a vésőt megerősítsék benne; másrészt, hogy a nyél tovább repedését megakadályozzák. Minthogy azonban az egyszerü körülkötözéssel a célt csak tökéletlenül érték el, egy további fejlődési fokon előbb keskeny karimát (1, 2. sz.), majd széles összehajló szárnyakat alkalmaztak a véső keskeny oldalaira. Ez utóbbiak néha alul egészen egybefutnak (4. sz.) s ütközőt képezvén megakadályozták, hogy a véső beljebb csuszszék. Ily ütközők később különösen a nyugati bronzrégiókban önálló tagokká is fejlődtek ki s ezeket talp (talon) néven hija a régészet. Végre rájöttek, hogy okosabb a szilárdabb vésőbe szorítani a kevésbbé ellenálló nyelet mint megfordítva, s ez hozta létre a tokos vésőket, melyeknek felső része egy tokot, vagy hüvelyt alkot (3, 4, 8. sz.) s ebbe dugták be a fa nyelet; hogy pedig a vésőt még oda is kötözhessék a nyélhez, e célból a tok nyilása peremén egyik, vagy mindkét oldalára kicsiny füleket alkalmaztak s ebbe füzték be a háncs vagy bélhur zsineget. A 4, 6 és 7. számuak a magyar régiót jellemző tipusok, a többiek általános bronzkori formák, melyek több-kevesebb, de nem eléggé markans eltéréssel mindenütt előfordulnak.
9, 10, 11, 12. Sarlók. Három különböző formájuk van, a) egyenes nyelüek (9, 10, 13. sz.) b) bütykösek, melyeknél a penge hátának alsó végén egy felálló, kupalaku bütyköcske szolgált a nyélhez erősítésre (12. sz.), c) kampós nyelüek (11. sz.), mely erősítésükre szolgál, s mely legtöbbször folytatódik a nyélen is. Az a) és b) tipusnál e hát alatt rendesen egy vagy több domboru vonaldíszítés fut, külső széléből pedig különösen az a) tipusnál a nyél töve felett bütyök ugrik ki, mely a szerszámnak nyélre való megerősítésére szolgált. - A c) tipus hazánknak különösen a királyhágóntuli részeiben sűrűn fordul elő s bronzrégiónk egyik jellemzetes tipusa, bár nem kizárólag hazánkban fordul elő, mint eleinte hitték, mert találták a nyugaton is, különösen Csehországban, továbbá északkeleten Kaukázusban.
14, 15, 16. Tőrök. Formájuk liliom (14), vagy nádlevél (16), vagy pedig deltoid forma (15). Pengéjük mindig egyenes, bár ismeretes egy lángos pengéjü is a kerhué-bras-i tumulusból; mindig kétélü s közepét domboru gerinc erősíti, mely, majd csak egyszerü él (15), majd kiemelkedő keskeny szalag, vagy domboru pálca (14). A penge alsó részét markolat-nyujtványnak hiják. Ezen rendesen nittolószegek vannak, melyek a markolat megerősítésére szolgáltak. E szegek vagy egy függélyes, vagy egy félkörü tokban, vagy pedig két oly sorban vannak elhelyezve, melyek hegyes szöget képeznek. A szögek száma vagy páratlan 1-5, vagy páros 2-4. Markolatuk előbb egyszerüen a markolatnyulványra kötözött fa- vagy csontlapokból állott, ezeknek markolatnyulványain nincsenek nittolószegek.
26, 27, 41-36. Kardok és kardmarkolatok. Pengéjök formája állandóbb, mint a tőröké. Csaknem mindig a liliom (34, 35, 36), fűz (26, 27), vagy nádlevél idomát mutatja, mindazonáltal ugy a penge mint a markolat idomában mutatkozó helyi eltérések alapján több különböző típust különböztetnek meg már eddig is a régészek. Ezek: a) az egypto-feniciai ősforma, amilyen Mikéné, Egyiptom, Ciprus és Olaszország leleteiben fordul elő, melynek korát Undset Kr. előtt 1500-ba teszi. Ennél későbbi, de ennek rokona b) a görög forma. Külön tipust képviselnek ismét c) a svájci cölöpépítmények legrégibb kardformái, továbbá d) a magyarországi, e) a skandináviai, f) az u. n. Antenna, melynek markolatvégén volutadísz van, g) a mörigi, melyet az olaszok ronzanoi-nak is neveznek, végül h) a hallstadti tipus, melyek azonban mind visszavezethetők az egypto-feniciai tipusra. A kardpengék is mindig kétélüek és egyenesek. Görbe kardot csak kettőt ismerünk, az egyiket az erdélyi muzeumban őrzik, ennek lelőhelye Sáromberke (Maros-Torda m.); a másik a m. n. muzeumban van, lelték Budapest mellett a Duna medrében; s közepükön szintén gerinc vonul végig.
Egyéb vonaldíszítéseik közt nevezetesebbek a zeg-zug és a kígyóvonal az egymásba fonódó jeleket mutató u. n. »laufende Hunde« dísz és a kör-körös dísz. A 26-31 és 34-36. számok általános európai formák. A 32-33. speciális magyarországi tipusok, melyeket különösen a csésze alaku (gyakran kilyukasztott) markolatvég s a markolat aljának félhold alaku kivágása jellemeznek. Igen gyakori köztök az olyan, melynek pengéje is különösen a tövén gazdag, mélyített vonaldíszítést visel.
17, 18, 19. 20. Lándzsahegyek. Pengéjök a tőrökéhez hasonlatosan különböző változatot mutat. Leggyakoribb a szívforma levélalak és a deltoid. A penge gerince köpüvé fejlesztett ki, mely a lándzsa nyelének tokjául szolgált. Gyakran mutatnak domboru, vagy mélyített vonaldíszt ugy a pengén, mint a köpün. Leghosszabb és legdíszesebb példányok a skandináviai félszigeten fordulnak elő.
58-63. Nyílhegyek. 58, 59. szakállas, 61, 62, vércsatornás.
50-55. Csákányok és fokosok. Jellemzi őket a könnyü penge ellentétben a kő- és rézkor durva nehéz baltái és szekercéivel, melynél a még kevésbbé ügyes ember inkább azok sulyába, mint a maga saját ügyességébe helyezte bizodalmát. Azok inkább a zuzásra, ezek ellenben a vágásra alkalmasak. Ha a vésők pengéjéhez hasonló pengékhez könnyü, gyakran díszes fok vagy fej járul, melyben a nyéllyuk is van, fokos a nevük (50-51); ha pedig a nyullyukon tul egy másik, bár a pengénél rövidebb nyulványuk is van, csákánynak hivjuk őket (52-55). Ebben az esetben a nyullyuk helyén hengerded nyéltok van alkalmazva. E nyulvány lehet élelt s akkor a csákány kétélü (52), vagy koronggal díszített, mikor is a korong közepéből egyenes tüske nő ki (korongos csákány, 54. sz.). E korong helyett néha félgömb alaku gomb, vagy kupot találunk (53, 55. sz.).
47, 48, 49. Kések.
45. Kézvédő. 46. Karvédő. Ugy látszik mind a kettő védelmi szerepet játszani volt hivatva. A kézvédő a mai rugókhoz hasonló kup alaku tekercs-formát mutat, amelynek közepébe egy szint ilyen forma pityke van erősítve. Valószinü, hogy bőrszijjal csatolták volt a kéz fölé. Egynémely példány díszítve is van. A karvédő henger tekercset alkot, mely azonban alul-fölül gyakran félig zártnak látszik. A magyarországi leletekben gyakran fordul elő s mindig párosan.
21, 22, 23, 24. Gombostük. Egyrészük hajtűknek, másrészük a ruha összetüzésére szolgált. Magyarországi leletekből különös hosszu tűket is ismerünk, melyeket éppen ezen igen nagy hoszszuságuk miatt sokan nyársaknak gondoltak. A tűk gombja s a gomb alatti része diszítve van. Rendesen orsó alaku spirálrovátkos dudorodással, ritkábban hornyolatokkal, néha füllel is. A 22. számunak tűje torqueált.
40-43. Fibulák, vagyis ruhakapcsok. Az egyszerü tűkből fejlődtek oly módon, hogy a tű közepen kettőbe hajlíttatott s aztán az alsó fele megmaradt tűnek, a felső feléből pedig a hajlítás helyén pár csavargással rúgót, a végén pedig hurkot csináltak, melybe a tű végét belé akasztották. Ez a felső fele a fibulának természetesen díszítményes felső lappá alakult át idők jártával s ennek a formája képezi egyik alapját a fibulák tipologikus (forma szerinti) osztályozásának. Igy az olaszországi csoportban ez a felső lap majd sima, majd bütykökkel és csavarodásokkal díszített félkör, továbbá csónak, később kigyó, kézíjj stb. formát vesz fel. A magyarországi csoportot különösen az jellemzi, hogy a felső lap rendesen sodronyból csavart szalagot vagy korongokat (spirális) mutat. Előfordulnak ugyan különösen a skandináv régióban szintén ilyen spirális fibulák, de ezek abban különböznek a magyarországiaktól, hogy tűjök és felső lapjok két külön darabból készült, míg a magyarországiak egy darabból állanak. A 40-42. speciális magyarországi tipusok, jóllehet a 41. olasz földön is előfordul; a 43. általánosabb európai forma, amely a kezdő vaskorban játszik nagyobb szerepet.
44. Sodronykup (spiralis). Ruhadíszítésül szolgált.
56, 57. Karperecek. A fibulák mellett állandó ékszerei a bronzkornak. Majd kerek, majd négyélü pálcából készültek; majd pedig csak a külső lapjok kerek, a belső lapos. A külső oldalakat rendszerint bemélyített geométrikus vonaldísz ékíti. Mindig nyilt karikákat képeznek, melyek rendszerint tojásdad, ritkábban kerek alakuak. Végeik felé arányosan vékonyodnak. Az 57. sz. különös forma, mert végei lemezzé lapítvák s voluta-módra begöngyölítvék. Ily karikák gyakran nagy tömegekben fordulnak elő s e körülményt az magyarázza meg, hogy nemcsak ékszerképen szolgáltak, hanem pénzképen is (karikapénz).
64. Pityke gomb kerek füllel. Az ily pitykék bőrre felerősítve az öv és ruha feldíszítésére szolgáltak. Az egyik rajz a szemközti nézetét, a másik oldalnézetét adja s ez utóbbin a fül is látszik.
37-39. Agyagedények. A bronzkor edényei még nem készültek korongon, de annyi tény, hogy e kor agyagműveseinek már rendelkezésére állottak bizonyos más szerszámok, melyek az edények alakításánál a kezet támogatták. Edényeik ugyanis első sorban formaszépség és csín által tünnek ki; legnagyobb részüknek falazata is rendkivül finom, a rajtok levő díszítések pedig oly változatosak, hogy azok is több segédeszköz ismeretét tételezik fel. Főbb formáik a nagyobb urna, a fazék, a bögre, a tál, a fedő, a kanál, és a pohár. Majd egy, majd két füllel vannak ez edények ellátva. Füleik formája rendkivül változatos. Vannak bütyök alaku fülek, melyek majd függélyesen, majd vizszintesen furattak keresztül a szerint amint majd hordásra, majd felakasztásra voltak szánva. Találkozunk karika, hurok és pánt alaku fülekkel is. E fülek majd az edény öblén vannak elhelyezve, majd az edény nyiláspereméből nőnek ki s teste oldalához támaszkodnak. Ez utóbbiak közt különösen nevezetesek az u. n. lunatikus fülek (ansae lunatae), melyek a nyiláspereménél félhold alaku bemélyedést mutatnak (39). Testük rendesen, vagy egyszerü csonkakup, v. kettős csonkakup alaku, melyhez fölül v. tölcsér alaku nyilásperem, vagy kihajló szegély, vagy hengerded nyak fölül kihajló szegélylyel csatlakozik. Ezen alapformák különfélekép módosulnak a szerint amint a test öble többé vagy kevésbbé tompított élü, vagy hornyolattal tagolt; ilyenformán áll elő a gömbölyded test is (37. sz.), a hagyma alaku alul hornyolatos test (38) stb. Ez edényeken még ismeretlen a máz, de ezt más kezelés helyettesíti. Külső s részben belső falazatukat u. i. finoman iszapolt agyagréteggel vonták be, melyet legtöbbször csont simítóval kentek rájok oly finoman kisimítva, hogy szinte fénylenek. Legnagyobb részük égetve van, bár sokszor hiányosan, de a szárított edény sem ritka köztök. Egy részök füsttel van feketítve. Díszítményeik közt első sorban említendő a bemélyített geométrikus vonalakból álló dísz (39. sz.), de igen gyakoriak a bütykös és dudoros díszítések (37), a hornyalatos dísz, a kezdetleges meander és a kardoknál is említett u. n. «laufende Hunde» dísz (38).
ban csak a fegyverek pengéje készült vasból, a markolat még mindig bronz maradt, a szerszámoknak nagy része szintén bronzból való; ugyanazért sok régész az átmeneti, az u. n. hallstadti időszakot még a B.-hoz számítja.
A B.-beli ember rőzséből font s agyaggal betapasztott állandó házakban lakott, voltak már házi állatjai, kutyája, disznaja, tulka; marhatenyésztésből, de főleg földmivelésből élt, mit a sarlók sokasága bizonyít, de vadászattal és halászattal foglalkozott. Ruhája szőtt gyapjuból készült, nem ismerte még a gerencsér korongot, edényei kézi művek, de faluk már vékony, alakjok választékos, díszítésök néha csigavonalas. Jellemzők ékszereinél Magyarországban a csigavonalas díszítések a tekercs korongok. Nagy becsben volt már akkor is az arany, de a bronzot is meg tudták becsülni; ha valamely fegyver v. szerszám eltört, a töredéket félre tették, mig a beléjök kerülő s az ilyen holmit összevásárló vándor bronzműves a helyben, cigányaink módjára, össze nem olvasztotta, uj szerszámokat öntött, az öntési varrányokat lecsiszolta. Sok helyütt találtak nálunk ily öntőműhely maradványait, bronzrögöket, csak egy esetben ónrögöt, öntőmintákat, törött eszközöket és fegyvereket és ujdonat uj szerszámokat. Miért temették ezeket oly gyakran a földbe, ez még talány. Virchov azt hiszi, hogy az isteneknek ajánlották fel. A B. kezdetén az égetés nélküli temetkezés volt divatban, később a halottégetés halmokban. Ugy látszik, hogy a beretválkozás általánosan divott.
