Diófa
Diófa (növ., Juglans L.), a róla nevezett család fája, 8-9 fajjal Közép-Ázsiában, de inkább É.-Amerikában. Ágában a bél rekeszes, rügye többnyire kopasz, levele páratlanul szárnyalt, jó illatu, himes virága barkával a mult esztendi hajtáson jelenkezik, a termő virág 1-3-ként egyesül, csonthéjas gyümölcs lesz belőle. Legnevezetesebb faja a pompás D. (Juglans regia L.), 12-25 m. magas. Dereka aránylag kurta, a koronája szép, terjedelmes. Gyümölcse gömbölyded, a héja zöld, de fehérrel pontozott, végre megfeketedik. Perzsiából s Közép-Ázsiának felföldjéről származtatják, de Kis-Ázsiába és Görögországba nagyon korán átültették. Most már Európában számos fajtáját termesztik, s Ny.-felé az északi szélességnek 56°, K.-felé pedig 52°-ig terjed. A havason is tetemes magasságban megterem, Svájc É-i részén 800, a déli részén 1100, hazánkban 640-950 m. magasságban gyümölcsözik. Van olajos, csemege, vérbélü, fürtös és óriás (1 dm. hosszu, 7 cm. széles), majd apróbb fajta, keményebb, vékonyabb v. nagyon törékeny héju fajtája, utóbbit német elnevezéséről cinege-dió-nak is mondják. A D. fünemü részei zamatos izüek is illatuak. Levele, kérge, főképen pedig a gyümölcshéj főzéséből timsóval barna festéket nyernek, s vele fanemüeket, gyapjut festenek. Orleánnal és a kékfa levével az asztalos a diócsávát csinálja. A zöld dióhéjat a vászonfestő és kalapos is szivesen megveszi. Levelének és zöld héjának felforralt leve, ha a lovat bekenjük vele, a csipős legyet, meg a szunyogot elriasztja; virágából hajfeketítőt csinálnak, a fiatal zöld diót pedig olajba teszik s a haj tartósabb és fényesebb lesz tőle. Éretlen gyümölcsét addig, mig oly puha, hogy erős tüt átszurhatunk rajta, cukorral bőven keverve befőzik és kedvelik. Cukorral és szeszszel dió-likőr lesz belőle. Ujabban a száraz D. levelének teájával együtt skrofula és bőrbetegség ellen ajánlják. Magva négy gerezdü; tartalma 50 % kövér olaj (dióolaj). Ez előállítva jóízü, zöldes, illattalan, de hamar megavasodik; ugy használják mint a mákolajat, v. mint jóizü étolajt. Mivel hamarább szárad, mint a lenmagolaj, olajfestményekhez firnisznek használják. A fiatal D. fája fehér és puha, a vénebbé barna, kemény, szivós és rugalmas; az európai fák egyik legcsinosabbika és legfinomabbika, gyakran igen szép hullámzatos vagy márványos rajzok vannak rajta, kissé fénylő, nagyon finoman likacsos, a tükörrostja alig észrevehető; szépen fényezhető, könnyen hasad, szárazon nagyon tartós, ezért butornak és műtárgyakhoz nagyon keresik; zongorát, puskaagyat is készítnek belőle. Kaukázusból s a persák Gilan tartományából igen sok diófát szállítanak. Nálunk Krassó-Szörény- és Szebenmegyében vannak diófa-erdők.
A diófát magról szokás szaporítani, nagyon gyorsan nő, 100 esztendőnél könnyen tovább él. A nagy diófa azonban sok helyet elfoglal, alatta valami nehezen tenyészthető, azért most az 1837 óta ismeretes, Belgiumban nevelt bokordiót (J. regia var, fertilis) is felkapják és kerítésbe ültetik. Itt bokoralaku marad, a tövétől kezdve szétágazik s épen oly bőven terem, a magva épen olyan nagy és jóizü, mint a rendes diófáé. Az amerikai diófákat nálunk gyakran ültetik, sürü koronájuk az eső és verőfény ellen is tetemesen véd. Magjok nem oly jó, mint a mi diófánké. Ilyen a J. nigra L., 20-30 m. magas, levélkéje 12 v. több páru, tojásdad-lándsás, fogas, a visszája puhaszőrü. Magva nem öblös metszetü. É.-Amerika K-i részén és Texasban nő, fája használatos. A J. cinerea L. szintén magas fa, levelkéje 12 v. több páru, hosszas-lándsás, mindkét felől szőrös. Fiatal hajtása meg a levél nyele ragadós szőrü. Gyümölcse hosszas, kihegyezett, nagyon érdes és göröncsös, magva nem öblös metszetü, csipős és olajos izü. Kanadában meg É.-Amerika K-i és közép tájain nő. Fája butornak a megfurásából kifolyó nedve cukornak használatos, kérge hashajtó orvosság. Minthogy D.-nk csemetéjének a fája belül nagyon beles, ritkán lehet nemesítendő anyatőt belőle keríteni, azért erre a célra leginkább amerikai D. fajtát szokás választani. Ezek igy könnyen nemesíthetők, még a rossz földben is gyorsan nőnek.
Betegségei
1. A levél a felső lap felé kihólyagosodik s a hólyagok belső felületét lisztes anyag vonja be; e betegséget az őszi barack levélfodrosságát okozó gombával rokon gomba, az Exoascus Juglandis Berk. idézi elő s ellene más nem használ, mint a beteg levelek korai leszedése és elégetése s esetleg a fiatalabb ágak visszametszése, mert a gomba miceliuma behatol az ágakba is. 2. Lisztharmat. Lisztes bevonat lepi be a levél mindkét lapját, melyet a Phylactinia suffulta Sacc. nevü gomba okoz; ellene a kénezést ajánlhatni (l. Lisztharmat). 3. A Cryptosporium nigrum Bon. nevü gomba a leveleken élesen határolt, barna foltokat okoz, melyeket egy kissé sötétebb udvar környez. 4. A Gnomonia leptostyla Ces. et De Not. nevü gomba szintén barna foltokat okoz a leveleken, amely foltokon a levél alsó lapján később barna szemecskék jelentkeznek. 5. A leveleken nagy, halavány, száraz, barna udvarral körülvett foltokat a Phyllosticta juglandina Sacc. és a Ph. Juglandis Sacc. nevü gombák okoznak. 6. A leveleken szabálytalan, halványzöld foltok támadnak, melyek később elszáradnak; a foltok a levél alsó lapján fehérszinü molyhos bevonattal huzódnak be; oka a Mikrostroma Juglandis Sacc. nevü gomba.7. A dió zöld héján kerekded, szürkésbarna, vörhenyes szegélyü foltokat a Gloeosporium epicarpii Thüm. nevü gomba okoz. 8. A Septoria nigro-maculans Thüm. nevü gomba nagy, sötétbarna, a S. epicarpii Thüm, fekete szegélyü barna foltokat, a Phoma Juglandis Sacc. nevü gomba apró fekete szemecskéket okoznak a dió zöld héján. 9. Rothadás.
