Tapló
Tapló (növ., fatapló, Polyporus Fries), a hártyásgombák alcsaládjának tagja. Hártyája szűk csatornákból oly szorosan zárkózik össze, hogy apró nyilásuk kerek, majd hosszukás, sőt szögletes. Mind a T.-test, mind a hártyatest kemény és szívósan tart össze. A termőtest sokféle kalapu, sőt lábas is van. A láb a kalap közepén vagy oldalán lehet, de a fák kérgén lábatlanul növő T. kalapja, csak felében képződik ki. A hártyatest mindezekben az esetekben alul van. A fatuskó tetején azonban a T. tálacska módjára emelkedik ki; hártyateste pedig fönt van. Van köztük valódi óriás, 80 cm. átmérővel, meg félcentiméteres is. Húsa majd leves és könnyen revesedő, majd pedig para-, talpbőr-, sőt deszkaszerü és tartós. Évenkint új réteggel vonódik be. Vagy 300 faját az egész föld fanövényzetén találják. A báránycsecs-T.- (P. ovinus Fr.) lába fehér, szabálytalan, húsos, öblös-gödrös, fehér kalapja fehér v. sárga spóráit elhintve rongyolódik. Fegyvesekben bokrosan ötéves, sőt huszával őszszel terem; zamatos ízéért kedvelik. A nyúlfülü T. (P. umbellatus F., laskagomba Mátyusnál), elágazó lábán barnakalapu dús bokorrá terjed szét, néha több kilogrammot nyom. Lombos erdőkben őszszel jelenik meg; ehető. A zsindelyes T., csörgő gomba (P. frondosus Fr.) elágazó lábán fokozatosan, zsindelyesen félkalapok állanak. Őszszel kivált tölgyesben terem; ehető. Az olasz tölcsérgombát (P. tuberaster Fr.) a félsziget déli részén a ház körül termelik. Molyha a tápláló föld rögével kőkeménységüvé válik (pietra fungaja), de csiráztathatósága igy is megmarad. A talpbőrkeménységüek közt a valódi T. (P. fomentarius Fr., bükkfa-T.) termőteste majdnem háromlapu, patkós, hamvas, illetve füstös szinü, de bent rozsdabarna. Lombos erdeink, kivált a bükkfa gyakori lakója; lekérgezett és a spóratesttől lehántott T.-testét szapuló sajtárban vagy külön e célra hamuzsírból, szíksóból, sőt salétromból készített abárló lúgban több héten át áztatják, azután megszárítjuk és fasulyokkal puhítják. Nemcsak tüzelőül (zsidóbőr) használják, hanem süveget vagy asztalra való dísztárgyat is készítenek belőle. Nálunk a tót, rutén és délkeleti felvidék erdeiben sokat szednek. A fűzfa-T. (P. igniarius Fr.) szine fönt is rozsdabarna, valamint a sárgás-barna kalapu fenyő-T. (P. pinicola Fr.) silányabb cikket szolgáltat. Az útvesztős T. (Daedalea quercina Pers.), melynek kalapjából a cserfa-T.-t készítik, szintén csekélyebb értékü. Az orvosi T. (P. officinalis Fr.) több kalap összenövéséből támadt gyűrésses esetlen alakjáról könnyen megismerhető. Egyes vidék rozmaringfenyőin nő és keserü, hashajtó gyántájáért keresik. Már Dioscorides ajánlgatja agarikon néven. Spórái tüsszentő hatásuak. A nép nagyon becsüli, de a fűzfán termő illatos T. (fűz-T., Trametes suaveolens Fr.) ugyanazon hatásu. Az orvosit Svájc, Franciaország és Oroszország nagy mennyiségben szállítja. A kenyérbél-T. (P. medula panis) fehér formátlan kenyérbéldarabhoz hasonló.
