I. SZÍN.
Adj’ Isten.
Örvendek, hogy jól vagy. |
Oly rég |
Mával is kevesebb.
Tudjuk. De nincs-e |
A krónikákban hallatlan? – Jóság büve!
Hatalmad gyüjté össze mind e lelket
Szolgálatúl. A kalmárt ismerem.
Én mind a kettőt: amaz ékszerész.
Derék egy úr!
De már az bizonyos. |
Nincs mása! Mintha idomítva volna
Fáradhatatlan s örökös adásra:
Ő valamennyin túltesz.
Ím egy ékszer – |
Kérlek, mutasd meg. Timon úrnak úgy-e?
Ha becsüjét helyesli. No de hát –
A ki jutalmért a hitványt dicsérte,
Ama szerencsés vers hirének árt,
Mely a jelesről méltán énekel.
Alakja szép.
S mi dús! Nézd csak vizét. |
Hogy lelkesít e mű, e nagy urunknak
Tett hódolat!
Csak úgy kicsusszantottam. |
A honnan él: a tűz csak ütve tör
Ki a kovából; a mi szende lángunk
Magát szüli, s folyamként fut a parttól,
A melybe ütközött. – Hát ez mi, nálad?
Festmény. – Mikor fog könyved megjelenni?
Nyomban, mihelyt azt néki bémutattam.
– Hadd lám a képet.
A kép jó. |
Az ám! |
Megjárja.
Pompás! Hogy beszéli e kecs |
Lövell e szemből! mennyi képzelem
Mozog ez ajkon! Szinte tolmácsoljuk
E néma tartást.
Az életet majmolja csínosan.
Hát e vonás: jó?
A természetet |
Mind e vonásban, s élőbb mint az élet.
Tanácsosok mennek keresztűl a színen.
Hogy járnak ezen úrhoz!
Athén tanácsosi: – a boldogok!
Ni, mégis!
Lám, hogy tolúl, hogy árad itt a vendég.
Durva müvemben alkoték oly embert,
Kit fölkarolva, legbővebben ellát
Ez alvilág: szabad irányomat nem
Gátolja semmi részlet; az önállón
Halad viaszkom széles tengerén;
S röptömnek egy pontját sem mérgezi
Czélzott gonoszság; sasként szárnyal az,
Bátran, előre, nem hagyván nyomot.
Hogy értselek?
Majd föltárom neked. |
(A csalfa és ledér szintúgy, miként
A szigorú s komoly) szolgálatát
Ajánlja Tímon úrnak: dús vagyon,
Kapcsolva kedves, jó természetéhez,
Minden szivet meghódít s elsajátít,
Hogy őt szeresse és szolgálja: s nem csak
Tükörbe’ készült képü hizelkedők,
De Apemant, kinek fő élve önutálat,
Előtte térdet hajt s békén megy el,
Boldog, ha Tímon bólintott felé.
Beszélgetésben láttam őket.
Fortúna trónját kellemes, magas
Halomra helyezém: a hegy tövében
Minden nemű és módú nép sorakszik,
Fáradva, hogy a gömbnek domborán
Emelje állását; s mindnyája közt,
Kik szemök’ az uralgó nőre szegzik,
Egyikre Tímon termetét ruházom:
Fortúna ivor keze őt felinti,
És kegye által versenytársi menten
Szolgái lesznek.
Czélszerű egy eszme. |
A lent maradtak közül felhivott,
Fejét a meredeknek hajtva, hogy
Felkapjon a szerencséhez: nekünk is
Jó, úgy hiszem, képül.
Ne csak. Vigyázz. |
Különb is nála), immár csak utána
Járnak, tisztelgve töltik csarnokit,
Áldozva sugdosnak fülébe, szentnek
Tekintik kengyelét, sőt a szabad
Léget kegyéből szivják.
Ejnye! Hát még? |
Ha, változó szeszélyiben, Fortúna
Lerúgja volt kegyenczét: hívei,
Kik – négykézláb is – törtek fel utána
A hegytetőre, hagyják őt lecsúszni,
S hanyatló lábát nem kiséri egy se.
Közönséges dolog. Erkölcsi képet
Ezrével is mutathatok, mely ilyen
Fortúnaféle gyors csapást velősben
Fest, mint a szó. De jó lesz bémutatnod
Timonnak, a mit bárki szeme látott:
A főt le, lábat föl.
Harsonaszó, Timon jő, Kisérettel; Ventidius Inasa beszél vele.
Ő fogva, mondod? |
Az, uram. Öt talenttel tartozik;
Vagyona szűk, hitelezői szigorúk:
Azért becses irásodat szeretné
Azokhoz, a kik elzárták. Ha ez nincs,
Reménye vész.
Nemes Ventidius! Jó. |
Barátimat lerázzam. Oly nemesnek
Ismerem őt, ki méltó a segélyre.
Meg is lesz ez: lerovom tartozását,
S kiszabadítom.
Örök hálára készted.
Tisztelem. A váltságot küldöm. És kérd,
Hogy látogasson meg, mihelyt szabad.
Mert nem elég a gyöngét fölsegítni,
Kell támogatni is. Isten veled.
Az isten áldja meg nagyságodat. (El.)
Egy athéni Öreg jő.
Hallgass meg, Tímon!
Rajta, jó atyus. |
Van egy Lucilius nevű cseléded?
Van. Mi bajod vele?
Nemes Timon, hivasd magad elé.
Kiséretemben van? – Lucilius!
Lucilius jő.
Nagysád szolgálatára, itt vagyok.
Ez a legény, uram, ez inasod
Estende házamhoz jár. Kis koromtól
Szerettem gazdálkodni, s vagyonom
Tisztesb egy örökösre érdemes,
Mint a ki tányért hordoz.
Nos, tovább? |
Csak egy leányom van, más rokonom nincs,
A kire szerzeményem’ hagyhatom.
Szép lány, egyik legifjabb eladó,
És drága pénzen, legjobb mód szerint
Neveltetém. De szolgád ím szerelmét
Kisérti. Kérlek, nemes úr, te is tiltsd
Találkozásukat; magam hijába
Beszéltem.
Ő becsületes fiú.
Maradjon is hát az, Timon: jutamát
Becsűletességében lelje föl
S ne vígye lányom’.
Szereti a lányka? |
Ifjú s fogékony. Önnön egykori
Indúlatainkból tudjuk, mily szeles
A fiatalság.
Szereted a lányt?
Igen, uram, s ő szívesen fogadja.
Ha egyezésem nélkül megy férjhez, tanúim
Az istenek, világ koldúsi közzül
Választok örököst, s őt mindenemből
Kitagadom.
Hát ha hozzá való
Mátkával egyesűl, mit adsz neki?
Három talentet most; végtére mindent.
Ez ifjú régen szolgál engemet;
S javára, kissé megerőködöm:
Ez emberi kötély. Add néki lányod’:
Mit ő kap, ellensúlyzom a fiúnál,
Hogy ugyanannyit nyomjon.
Nemes úr, |
Csapj föl! Becsűletemre, szómnak állok.
Alásan köszönöm. Jószág, vagyon
Sohse kerűljön a kezem alá,
Hogy azt ne nézzem a tiédnek! (Lucilius s az Öreg el.)
Uram, fogadd munkámat, s élj sokáig!
Ah, köszönöm. Mindjárt lesz szóm veled;
Ne menj el. – Hát te mit hoztál, barátom?
Festményt, uram. Kérlek, fogadd el.
A képeket szivesen fogadom.
A kép leginkább a valódi ember:
Miót’ a gazság vásárt űz valónkkal,
Külszín az ember: a festmény pedig
Mindenkor az, a mit mutat. Müved
Tetszik nekem; s hogy tetszik, megtudod.
Kiséretemben várj, mig majd beszélünk.
Áldjon az ég!
Isten veled. Kezed’. |
Ártott a becslés.
Hogyhogy! becsmérelték? |
Sőt túlontúl dicsérték. Hogyha úgy
Venném meg azt, a mint magasztalák,
Végkép ki lennék fosztva.
Ára olyan, |
Efféle holmit, változván ura,
A birtokos szerint becsülnek; és hidd,
Értéke nő, ha nagysád viseli.
Jó gúny.
Nem az, uram. E nyelv közös: |
Lám, ki jő itt. |
Apemantus ő.
Tűrjük azt |
Ő senkit se kímél. |
No, nyájas Apemantus, jó napot.
Mig nyájas l’endek, tartsd meg jó napod’:
Ha te kutyád lészsz, s e gazok erényesek.
Miért nevezed őket gazoknak? Hisz nem ismered.
Hát nem athéniak?
Azok.
Úgy nem bánom szavamat.
Engem ismersz, Apemantus.
Tudod, hogy ismerlek; neveden szólítottalak.
Büszke vagy, Apemantus.
Főleg arra, hogy nem hasonlítok Timonhoz.
Hová vagy indulóban?
Egy becsületes athéninak akarom kiverni agya velejét.
Az olyan tett, a miért meg kell halnod.
Meg, ha semmittevésért halált mond a törvény.
Hogy tetszik neked ez a festmény, Apemantus?
Nagyon, mert ártatlan.
Nem jól munkált, a ki a festészt csinálta; pedig ez ugyan piszkos egy munka.
Kutya!
Anyád fajombeli. Vaj mi ő, ha én kutya vagyok?
Ebédelsz-e velem, Apemantus?
Nem; nem eszem urakat.
Ha azt ennél, megharagítanád a nőket.
Oh, azok esznek urakat; s az terheli meg a hasokat.
Mosdatlan czélzás.
Mosd meg és tartsd meg fáradságodért.
Hogy tetszik neked ez az ékszer, Apemantus?
Nem oly jól, mint az őszinte szó; pedig az egy fillérjébe sem kerűl az embernek.
Mit gondolsz, mennyit ér?
Nem ér annyit, hogy gondoljak vele. – No, költő?
No, bölcsész?
Hazudsz.
Hát nem vagy az?
De igen.
E szerint nem hazudok.
Hát nem vagy költő?
De igen.
E szerint hazudsz. Pillants utolsó művedbe, a hol őt érdemes férfinak képzeled.
Az nem képzelet; ő igazán az.
Az igaz, érdemes rád, és hogy megfizessen munkádért: a ki szereti a hízelgést, érdemes a hízelgőre. Egek, ha én úr volnék!
Ugyan mit cselekednél akkor, Apemantus?
Ugyanazt, a mit Apemantus most cselekszik: teljes szívemből gyűlölném az urat.
Micsoda! tenmagadat?
Enmagamat.
Miért?
Mert uraságomban nem lennék többé haragos kedvű. – Nem vagy te kalmár?
Az vagyok, Apemantus.
Veszítsen el a kereskedés, ha az istenek nem teszik!
Ha a kereskedés teszi, az istenek teszik.
A kereskedés istened: hát istened veszítsen el!
Harsonaszó. Egy Inas jő.
Mit harsonáznak?
Ez Alcibiades, vagy húsz lovassal,
Bajtársival.
Ti, kérlek, menjetek
Fogadni, s kalaúzoljátok hozzánk.
(Néhányan a Kiséretből el.)
Te itt ebédelsz. Míg meg nem köszöntem,
Ne menj; s ha meglesz az ebéd, a festvényt
Mutasd. – Örűlök látni arczotok’.
Alcibiades, társaságával jő.
Barátom, üdvözöllek!
Úgy. No, jertek! – |
Tagjaitok’! – Mi szűk a szeretet
Ez édes gaznép s ennyi bók között! –
Az ember elfajult majommá.
Tűrtetted vágyam’, s éhemben alig
Birok veled betelni.
Üdvözöllek. |
Mulatva töltünk. Kérlek, jőjetek be.
(Mind el, Apemantuson kívül.)
Két Úr jön.
Mennyi az idő, Apemantus?
Ideje már a becsületességnek.
Hisz annak folyvást ideje van.
Annál kárhozottabb vagy te, hogy folyvást elmulasztod.
Mégy-e Timon úr lakomájára?
Megyek, megnézni, az étek hogyan tömi a gazokat s a bor hogyan hevíti a bolondokat.
Jó egészséget, jó egészséget!
Bolond vagy, hogy két jó egészséget kívánsz nekem.
Miért, Apemantus?
Egyet magadnak tarthattál volna, mert én egyet sem kívánok neked.
Akaszd föl magad’.
Nem én. A te kívánságodra semmit sem teszek; kérelmeskedjél barátodnál.
Félre, békétlen kutya! vagy elrúglak.
Kutyaképen kerülöm a szamár lábát. (El.)
Az emberiségnek ellenese ő.
Nem jösz izlelni Timon szívességét?
Tulhajtja ő a jóság legjavát.
Ömleszti! Plutus, a pénz istene,
Kulcsárja csak: nincs oly érdem, hogy azt
Hétszer ne váltaná meg; sem ajándék,
Hogy az adót ne érje oly viszonzás,
Mely tultesz minden rendes lerováson.
Még senkit ily nemes szív nem vezérlett.
Éljen sokáig boldogan! – Megyünk be?
Társad leszek. (Mindketten el.)