III. SZÍN.
Onnan jösz, a hol ellentálltak?
Onnan! |
Onnan. |
Nem szidlak érte. Minden veszve volt már,
Ha csak az ég nem harczol. A király
Megfosztva szárnyitól, megtört sereggel,
Britonnak hátát látva csak, mind futván
Egy szűk szorosnak; az ellen tele szivvel,
Nyelvét a vér után kiöltve, többet
Dolgozván, mint szerszáma volt; ledöntvén
Kit gyöngébb, kit ölő csapás, kit tisztán
A félelem, hullával tömve a
Szoros, mögötte sebzett gyávák, élvén
Nagyobb szégyenbe halni.
Hol e szoros? |
A harcztér végén árkokkal s gyepsánczczal,
Mit egy hadastyán felhasznált: derék
Egy ember, mondhatom, ki ezt honáért
Tevén, egy hosszú tartást érdemel,
Minőt fehér szakála láttat. E szorost
Őt s két legényke alkalmasb falun
Versenyfutásra, mint e vérengzésre,
Álarcznak illő képpel, szebbel is,
Mint bőrmentő, szeméremből viselve,
Megtartá, a futók elé kiáltván:
„Brit őz hal futva meg, nem férfiú!
Pokolba fusson, ki hanyatt fut! Állj!
Vagy rómaik leszünk, s vegyétek tőlünk,
Mitől mint barmok futtok s csak szemébe
Nézvén kerültök el: megállj!” E három,
Három ezer lelkével s tettben is annyi
(Mert három ember ám a hadsereg, midőn
Mind tétlenek), e szóval „állj!” a hely
Előnye mellett és nemes lényöknek
Büve alatt (mely rokkából gerelyt
Csinál) a sápadt arczokat felgyujtá:
Ki szégyenből, ki lelkesülve újhodt,
S a példán (harczban átkozott bün a
Kezdőkben) visszament megnézni a
Megjárt utat, s förmedni a vadász
Késére, mint oroszlán. Most megállt
A hajtás, jött a futás; nem, jött a bomlás
S zavar: mint csirkék futnak ott, hol mint
Sasok repültek, s mint szolgák, a győztes
Nyomon (s mint nagy úton a morzsán teng
A szükség): most pulyáink a szivek
Hátsó kapúját őrizetlen lelvén,
Egek, hogy mészároltak! Holtat ez,
Az haldoklót s barátot; kit a régibb
Ár söpre el; oly tíz közül, kit egy
Üzött, most húsz bakója minden egy:
Ki inkább meghalt, semmint ellenállt,
A harcztér réme lett.
Csodálatos: |
Oh ne csodáld: alkalmasb vagy csodálni,
Mit hallasz, mint megtenni. Kell reá
Rim, hogy tuladj rajt’ tréfakép? Ime:
Egy út, két gyermek, s kétszer gyermek agg,
A britnek üdv, Rómának vész-harag.
Ne haragudjál, kérlek.
Oh, mi végbül? |
Mert ha teszi, mire teremtve van,
Tudom, hogy tőlem is hamar rohan.
Már rimelek.
Megyek; látom, haragszol. |
(Elmegy.) |
Már mégy? Ez is nemes. Fényes nyomor!
A harczba’ van és hozzám jön hirért!
Oh hány nem adta voln’ becsületét
Ma bőriért? Hány a sarkára bizta,
És még is meghalt. Én kinom büvében
Nem leltem a halált, hol nyögni hallám,
S hol ölt, nem érzém: vad szörny létire,
Csoda, hogy friss kupákba, ágyba, édes
Szavakba búj, s több szolgát tart, mint minket,
Kik harczi kését hordjuk. De, meglellek!
Mert, most a britek részén állván, többé
Nem az vagyok, s azokhoz állok újra,
Kikkel jövék. Többé nem küzdök; a
Leghitványabbnak, ki először érint,
Megadom magam’. Mentül nagyobb a római
Mészárlás, annál vészesb lesz a brit
Bosszu is. Az én váltságom halál:
Vagy itt vagy ott lelkem csak kitalál;
Az élet nem kell, már nem viselem:
Akárhogy, végzem érted, Imogen!
Két brit Hadnagy katonákkal jön.
Zeus, légy áldva! Lucius fogoly,
Az agg és fiai tán angyalok.
Volt még egy negyedik, silány ruhában,
Az is kiállt velök.
Beszélik; ám |
Római,
Ki nem busulna most, ha nem maradt
Voln’ egyedül.
Kezet rá! A kutya!
Egy láb is ne vihesse meg hirét,
Mily varjak tépték itt meg. Úgy dicsekszik
Vele, akárha bakja voln’. A királyhoz!
Cymbeline jön kisérettel; Belarius, Guiderius, Arviragus, Pisanio és római foglyok jönnek. A Hadnagyok Posthumust Cymbeline elé vezetik, ki két porkolábnak adja őt át; ezután mind elmennek.