AZ 1848-DIKI ALAPRÓL.
AZ 1848-DIKI ALAPRÓL.
«Deák Ferencz jogi érzete – írja Sommsich Pál e gyűjtemény szerkesztőjének – annyira erős és következetes volt hogy elfordult mindentől, visszautasított mindent, a mit jogilag correctnek nem tartott. Egyetlenegyszer 192történt, hogy tőle álláspontjának védelmére oly érveket hallottam, a melyeket a jog szigorú fogalmának megfelelőknek nem tartottam. Ez akkor volt, a mikor én ő ellenében bátor voltam az 1848-diki alapnak törvényességét kétségbe vonni, állítván, hogy ez, utasításuk félretétele által törvénytelenekké vált országgyűlési követeknek jogtalan és önkénykedő hatalmaskodásával alkottatott, ennél fogva törvényes nem lehet. Ezen állításom ellen csak azzal védekezhetett, hogy a nemzetnek utólagos helyeslésére, és ezen helyeslés által történt szentesítésére hivatkozott; meg még azzal is, hogy a lezajlott forradalom után – minthogy az 1848 előtti alkotmányt maga az absolut hatalom is megtagadta – más törvényes alapot felállítani nem lehet. Különben ismétlem, Deáknak jogi érzése és ehhez való ragaszkodása annyira erős és szigorú volt, hogy se az én röpiratomat, (Das legitime Recht Ungarns und seines Königs. Bécs, 1850.) se a conservativeknek ő felségéhez intézett ismeretes feliratát – a melynek szerkesztésében különben nekem részem nem volt, annak aláirására föl nem hivattam, nem is irtam alá – soha se helyeselte. Az elsőt nem, mert nem az 1848-diki elvekből merítette érveit; az utóbbit nem, mert szerinte nélkülözött minden jogi alapot. Ő minden ilyen opportunitási kísérletet haszontalannak, sőt károsnak tartott. A passiv magatartást és minden köztevékenységtől visszavonulást hitte az egyetlen helyes és hatalmas eszköznek, mely a körülmények fordultával hazánkat törvényes jogi alapjára újra felemelni képes lehet: minden más actió szerinte csak compromittálhatta ezt. Deáknak ily határozott nyilatkozatai tartották vissza az akkori sajtót (jelesen Kemény Zsigmondot) a conservativek memorandumának kedvezőbb megbeszélésétől, és bátorították arra, hogy midőn lehetett, az ellen nyiltan felszólaljon.
E tekintetben Deák annyira szigorú volt és következetes, hogy valamint 1861-ben híven a monarchicus elvhez, érte tétovázás nélkül teljes erélylyel küzdött az akkori határozati párt ellen, úgy a királyi hatalom előtt is mindig férfias nyiltsággal fejezte ki azon meggyőződését, hogy míg az 1848-diki törvények el nem ismertetnek, addig a magyar nemzet és királya közti kiegyezésről szó sem lehet. Ezen szigorú állandóságnak megvolt a maga kedvező eredménye; igaz, csak az olasz és porosz hadjáratok után, a mikor azonban Deák ép oly mérséklettel használta fel a kedvező helyzetet, mint a milyen állandósággal tartotta fenn meggyőződését a legmostohább körülmények között. Deáknak ezen magatartása tanuskodik meggyőződésének egy másik vonásáról. Ő nem bizott a magyar nemzet erejében kizárólag és feltétlenül; féltette ezt a nemzetiségektől idebent és az európai nemzetközi viszonyoktól és érdekektől odakint; de számított Ausztria gyengeségeire és vezérlő férfiainak elbizakodottságára, meg a sors változékony szeszélyeire s ezekre számítva ragaszkodott a passiv politikához, ezt vélte az idő szerint czélszerűnek arra, hogy a bekövetkezhető kedvező esélyek felhasználásában semmi praecedens által feszélyezve, vagy épen lekötve ne legyünk. És ez ismét egy nagy és határozott eltérés volt az ő és Kossuth nézetei közt, a ki a magyar 193nemzet erejében bízva, egy újabb erőszakos felkeléstől kedvező körülmények közt, nem ijedt volna vissza, sőt erre hajlandó lett volna, holott Deák az egyezkedés útjához ragaszkodott.
Az ötvenes évek derekán – így beszéli Kerkapoly Károly e gyűjtemény szerkesztőjének – meglátogattam Deák Ferenczet, a kit még patvarista koromból ismertem. Szó volt az ország jövendőjéről és az absolutismus megszüntének eshetőségéről. Ekkor ő úgy nyilatkozott, hogy ha a provisorium, a minek az akkori rendszert tartotta, megszünnék és normális állapotokra akarnának áttérni, ennek kiinduló pontja csak az 1848-diki törvények jogérvényének a hatalom által való elismerése lehet, a mi nem zárja ki, hogy egyszer elismertetvén, e törvények a törvényhozó tényezők akaratával módosulhatnak.
Azok közt, – folytatja Kerkapoly – a kikkel akkorában érintkeztem a bátrak legbátrabbikának sem volt eszében, hogy a 48-hoz lehessen kötni a jövendőt, hanem mind úgy vélekedtek, hogy a forradalmi 48 elhagyásával az 1847-re kell visszamenni, s a mit a 48-ból elengedhetetlennek találnak, mint pl. a jobbágyság eltörlését, azt szemelvényileg kell újra megalkotni. Szóval, akkor a közvélemény előtt az 1847 látszott lebegni. Velem szemben Deák Ferencz volt az egyetlen, a ki azon meggyőződésnek adott kifejezést, hogy kiinduló pontul, a melylyel a jövőt a multhoz lehessen kötni nem lehet mást elfogadni, mint a legutolsó alkotmányos multat, a mi: 1848.
«1859. julius havában – így írja naplójábn Szögyény László – itt Bécsben meglátogatott Deák Ferencz, a ki Marienbadba akart menni, útközben megbetegedett s ezért néhány napot Bécsben töltött. Ebből a hirlapok alaptalanul azt következtették, hogy a magyar dolgok iránt tanácsadásra hívták fel. Bizalmas beszélgetésünk közben megkérdeztem, vajjon ha meghívnák, feljönne-e és mi úton-módon gondolná ő a magyar ügyeket rendezendőknek. Az elsőre határozottan és föltétlenül tagadólag felelt; a másodikra így: az 1848-diki törvények alapján egybehivandó magyar országgyűlés által véli egyedül a törvényes rendelet helyreállíthatónak, a mely úton azután a Magyarország és a birodalom közti viszonyok a változott körülményekhez képest rendezendők lennének.»
«Ön azon kérdést intézte hozzám, – írja Horváth Boldizsár e gyűjtemény szerkesztőjének – tudnék-e némi felvilágosítással járulni ahhoz, mint vélekedett Deák Ferencz az ötvenes években a jogfolytonosságról, vagyis arról, hogy a törvényes állapotnak visszaállítása hazánkban az 1847-diki vagy pedig az 1848-diki alapon lenne-e eszközlendő?
Én az ötvenes években sógorommal, Szabó Samuval, jelenleg a m. kir. Curia tanácselnökével, akkor zalaegerszegi ügyvéddel, a ki Deák Ferencznek igen bizalmas embere és családi ügyeiben jogi tanácsadója volt, évenkint 194a nyári hónapokban rendesen egyszer meglátogattam az öreg urat, kezdetben Kehidán, később pedig Puszta-Szt-Lászlón, a hol sógoránál, Oszterhuebernél tartózkodott. A ház rendesen vendégekkel volt tele. Deák Ferencz ilyenkor nem politizált, a beszélgetés gazdasági dolgokról és napi eseményekről folyt, miközben az öreg úr folytonosan esztergályos művek faragásával foglalkozott. Ebben a művészet nem kis fokát érte el. Csak szűkebb, bizalmas körben, többnyire akkor, midőn a vendégek eltávoztak, s csak azok jelenlétében, kiket éjjelre is ott marasztott, szellőztette a jövő esélyeit. Kiinduló pontja mindig 1848 volt, s épen azért, mert az 1848-diki törvények restitutióját nem igen lehetett remélni, nem nagy bizalommal nézett a jövőbe. Mi, a kik az ő gondolkozása módját ismertük, még ha helyeseltük volna is az alkotmány visszaállítását az 1847-diki alapon, nem mertük volna ezt előtte szóba hozni.
Ha jól emlékezem, 1859. deczember havában, vagy 1860. január elején egy névtelen röpirat jelent meg, mely az 1847-diki alap mellett emelt szót. E röpiratot épen azon órában kaptam meg, a midőn Szombathelyől Budapestre voltam indulandó. Talán figyelem nélkül hagytam volna, ha a hír az anonym szerzőt egy oly kiváló egyénnel nem hozta volna kapcsolatba, a ki activ részt vett a szabadságharczban, s a kit én addig az 1848-diki alap hivének tartottam. Az érdeklődésnél fogva, melyet bennem e körülmény fölkeltett a röpiratot magammal vittem és az úton elolvastam. Budapestre érve, közöltem e röpirat tartalmát Deák Ferenczczel, elmondván neki azt is, hogy a hír kit tart a röpirat szerzőjének. Deák határozottan helytelennek mondotta az irányt. Néhány nap mulva hazaindulásom előtt búcsúlátogatásomat tevén az öreg úrnál, ismét szóba hozta a röpiratot s utolsó szavai is, melyekkel elbocsátott, ezek voltak: «Te csak maradj meg eddigi véleményed mellett!»
Nagyon tévednek tehát azok, kik azt vélik, mintha Deák Ferencz eszméje, hogy a jogfolytonosság az 1848-diki alap visszaállítását követeli, csak az 1861-diki országgyűlés alatt keletkezett volna; mi, a kik oly szerencsések voltunk, bizalmas nyilatkozatainak az ötvenes években tanui lenni, bizonyíthatjuk, hogy Deák Ferencznek már akkor az volt nézete, és soha nem hallottunk egyetlenegy nyilatkozatát sem, a melyből azt lehetne következtetni, hogy az alkotmány visszaállítását az 1847-diki alapon is hajlandó lett volna törvényesnek elismerni.»
