I.
I.
A képviselőház 1868. julius 30-dikán kezdte tárgyalni a véderőről, a honvédségről, a népfölkelésről és az 1868-dik évi ujonczok megajánlásáról szóló törvényjavaslatokat. Az ezek tárgyában kiküldött bizottság, a melynek Perczel Mór volt az elnöke, Kerkapoly Károly az előadója, jelentésében előadta, hogy az első három törvényjavaslat különbség nélkül egy nagy elven nyugszik, mint közös alapon: a védkötelezettség egyetemességének elvén. Ez elvet multunk is jól ismeri. A magyar szent korona 422minden tagja hadkötelezett volt eleitől fogva, s 1848. mely ama koronának e hon minden lakóját tagjává avatta, épp ezzel különbség nélkül hadkötelezetté is tette azt egyszersmind. A mi tulajdonképpen már akkor megtörtént, azt most a törvényjavaslatok nyiltan kimondják, oly hozzáadással, hogy a kötelezettség nemcsak egyetemes, de személyesen is teljesítendő. Igazolja ezt egyfelől az örök igazság, mely nem enged különbséget tenni a legdrágább adó, a véradó kötelezettségében, igazolja másfelől a parancsoló szükség és az állam biztosságára való különös tekintet. Csak az átalános védkötelezettség alapján lehet teremtenünk és fönn is tartanunk oly fegyveres erőt, a minőt föntartani kénytelenek vagyunk, ha nem akarjuk sorsunkat a mások kegyelmére bízni.
De az átalános védkötelezettség kimondásával még csak a helyes alap van megvetve, s kérdés, mit építenek reá a bizottsághoz utasított törvényjavaslatok; kérdés, hogy az értelmökben megteremtendő véderő megfelelő lesz-e a mult természetes tovább fejlődésének, s a czél és a helyzet követelményének. A bizottság úgy látta, hogy mind e kérdésekre igennel lehet és kell felelni.
Átalán tudva van, hogy a honvédelemnek hazánkban 1715-ig teljesen egyöntetű rendszere ekkor némileg elveszté egyöntetűségét. A nevezett évben ugyanis a fölkelés mellé – nem helyébe – állandó katonaság fogadása rendeltetett el, s ezzel a fölkelés által képezett tisztán nemzeti haderő megszünt az egyedüli lenni, s csupán hátteréül maradt fönn a törvény szavai szerint erősebb és rendezett ama seregnek, a mely, ugyancsak a törvény szavai szerint, úgy bel- mind külföldiekből volt fölfogadandó. A kor irányával egyezőleg történt, hogy a fölkelés az állandó hadsereggel szemben mindinkább veszített súlyából. De nem enyészett el, s pl. az 1827-diki törvényhozás a hosszú béke közepett is gondoskodott róla. A bizottsághoz utasított törvényjavaslatok sem hagyták el e történelmi ösvényt, a mennyiben nem csupán rendes katonaságból, nem is csupán honvédségből és népfölkelésből, hanem ezek mindegyikéből alakítják az átalános védkötelezettség alapjára fektetett azon véderőt, mely viszonylag és így átalában is elégnek mondható. Ezzel az öröklött alapon építenek ugyan, de megfelelőleg reformálván az ősi intezményt, azt új életre keltik föl.
A törvényjavaslatok a monarchia mindkét állama területére és népességére nézve a pragmatica sanctióban kitűzött czélnak, a közös védelemnek érdekében, a közelebbi tíz évre 800,000 főben állapítják meg a szárazföldi és tengeri hadsereg teljes hadi létszámát, a határőrséget ide nem számítva. Ehhez járul a honvédsereg, a mely Magyarországon egyelőre 78 gyalogzászlóaljban és 28 lovas században alakíttatik meg, de a melynek 423egész ereje és létszáma a honvédkötelezettek mennyiségétől függ. Ily erő mellett, nem egy fontos okból, helyén látta a bizottság a népfölkelésnek csupán csak önkéntesekre való szorítását, s az e tárgyú törvényjavaslatnak megfelelő átalakítását.
Az ilyként előállítandó haderőt a bizottság védelemre elégnek találta, minthogy nem sokkal kisebb az európai nagyhatalmak hadi erejénél, de azért jelentékenyen meghaladja azt, a mely fölött a monarchia eddig rendelkezett, s a melynek súlya alatt is már-már leroskadott. Módját kellett ennél fogva keresni, hogy az erő fokozása béke idején az államnak több pénzébe ne kerüljön, mint eddig. E módot csak a sorhadi szolgálat idejének alább szállításában, ellenben a tartalék, illetőleg a honvédségi évek szaporításában lehet föltalálni. Éppen ezért megelégedéssel látta a bízottság, hogy az előterjesztett törvényjavaslatok az activ szolgálat éveinek számát hatról egyszerre felére, sőt a nagyobb képzettségüekre nézve egyetlen évre tervezik alább szállítani.
A bizottság ezeken fölül úgy látta, hogy az előterjesztett törvényjavaslatok, kivált módosított szerkezetökben, teljesen megóvják az 1867 XII. t.-cz.-ben az országra nézve e téren föntartott jogokat, s elfogadásukat ajánlotta.
Madarász József, a maga és társai nevében, még julius 21-dikén a következő indítványt terjesztette a ház elé:
Indítvány a védrendszerre, védezőre nézve beadott törvényjavaslat tárgyában.
Tekintve azt, hogy az állami lét első kellékei közé tartozik az, hogy Magyarország véderejét kizárólag önmaga rendezze, és vele rendelkezzék; a törvényjavaslat pedig Magyarország és Ausztria e részbeni jogaikat tíz évre közös rendelkezésnek kivánja átszolgáltatni; tekintve azt, hogy minden állam országgyűlésének (parlamentjének) legfönségesb joga az, hogy a katona-adást meg is tagadhassa; a törvényjavaslat pedig mind Magyarország, mind Ausztria parlamentjeit e legfenségesb jog gyakorlatától kivánja nagy időre megfosztani;
Perczel Mór: Ez nem áll! (Igaz! Úgy van!)
Madarász József (folytatja): tekintve azt, hogy Magyarország igaz érdeke nem a háborut, hanem a békét, tehát nem a támadó, de a védelmi rendszer alakítását követeli; a törvényjavaslattal tehát ellenkezőleg azt követeli, hogy béke idején a rendes hadsereg a szükségletnek megfelelelő 424legkisebb számú, a hon védelmére kiképezetteké pedig legyen a legkiterjedtebb; tekintve azt, hogy az állam polgárai akkor teljesíthetik a haza és alkotmányvédelme iránti kötelességöket, önrendeltetéseiknek is megfelelve, ha a hon védelmére úgy képeztetnek ki, hogy földmívelési, iparos, kereskedelmi, tanulási, vagy bármily foglalkozásaiktól el ne vonassanak, a mi fiatalabbaknál czélszerűen eszközölhető, ha már gyönge koruktól kezdve a tanodákban e részben is korukhoz mért oktatást nyernek; a törvényjavaslat pedig a kor szabad szellemű haladásának ez eltagadhatlan követelményeit támadja meg;
Perczel Mór: Ez sem áll!
Madarász József (folytatja): tekintve azt, hogy Magyarország területi épségének és alkotmányának, úgy állami létének is biztosítása azt követeli, hogy rendes hadserege és honvédsége mint Magyarország rendes hadserege és Magyarország honvédsége rendeztessenek és létezzenek:
utasíttatik a honvédelmi miniszter, hogy Magyarország véderejének rendezése iránti javaslatát az itt jelölt elvek szerint még az ülésszak alatt a ház elé terjeszsze.
Julius 30-dikán Madarász hosszabb beszédben megokolta indítványát. Aggódó lelke fájdalommal látta, hogy a történelem intő szózatai nyom nélkül enyésztek el azon férfiak fölött, a kiknek most a haza ügyeire döntő a befolyásuk, s noha a történtek után nem igen remélhette, hogy Magyarországnak törvényben föl nem adott ezredéves kizárólagos önálló hadügyi joga megmentessék, kötelességének tartotta a fölszólalást. A napirenden levő törvényjavaslatok, a melyekben az aristokratikus elem támadását látta ezer éves törvényeinknek a fejedelmi hatalom korlátozására irányuló demokratikus elvei ellen, a haza megmentése színe alatt a nemzet vérét vetik áldozatul az osztrák birodalom telhetetlen, tehát kielégíthetetlen és szerinte meg se menthető oltárára. A véderőről szóló törvényjavaslatnak azon rendelkezése, mely a hadsereg létszámát tíz évre lezálogolja, ezen időre lehetetlenné teszi Magyarország e részbeli állami souverainitásának gyakorlását, s lehetetlenné teszi a törvényhozás ama legfönségesebb jogának érvényesülését, a melynél fogva a katonaadást meg is tagadhatja. Elfogadta az átalános védkötelezettség elvét, de nem helyeselte, hogy az állandó hadsereget rémletesen nagynak, a honvédséget pedig szégyenletesen piczinek tervezték.
Végül a ház vezéréhez és általa a többségéhez fordult, s fölolvasta 425Kossuthnak Deák Ferenczhez irt leveléből a jogföladásra vonatkozó részt.
Perczel Mór tiltakozott Madarász azon vádja ellen, hogy a véderőről szóló törvényjavaslat föladja az ország sarkalatos jogát, s hogy elfogadása veszélyezteti a nemzet biztosságát és koczkáztatja jövőjét. Őt se elégíti ki tökéletesen a javaslat. Sok és nagy benne a vívmány, de vannak fogyatkozásai is. Az utóbbiak közé számította, hogy nem él az 1867:XII. t.-cz. 11. §-ának azon körülirásával: «magyar hadsereg, mint az összes hadsereg kiegészítő része», s hogy a magyar ezredek, úgy mint eddig, de úgy mint 1848 előtt is, ő felsége és az általa kinevezett főparancsnok által csak is úgy mint ezredek és kisebb csapatok alkalmaztatnak, nem pedig mint magasabb rendű hadtestek, nem is dandárokban, nem hadosztályokban, de úgy, mint kis csapatok vagy ezredek. Ez kétségkívül nem felel meg azon várakozásnak, melyet a törvényjavaslathoz kötött. Nincsen e törvényjavaslatban intézkedés a hadképző intézetekről, a magyar katonai akadémiáról. Nincs benne meghatározva, hogy a magyar ezredek csak egyedül az országban helyeztessenek el, s ide visszavezettessenek, míg más oldalról az itt székelő külföldi csapatok az országból kimozdíttassanak. Nincs benne az sem, hogy a magyar ezredekben egyedül csak Magyarországban született honpolgárok alkalmaztassanak és tiszti rangra csak ilyenek emeltessenek. Másfelől azonban, midőn a javaslat határozottan hivatkozik az 1867:XII. t.-cz. 11., 12., 13., 14.-dik szakaszaira, s midőn kijelenti, hogy ezeket fogadja alapul, és ezek minden érvényét jövőre föntartja: akkor mégis nemcsak hogy nem tagadja meg az 1867:XII. t.-czikket, sőt azt, indirecte bár, s ezen átalános hivatkozás által, folyvást föntartja, úgy, hogy ő határozottan visszautasította azon insinuatiót, mintha ezen törvényjavaslat által s különösen ezen 11. §. által a nemzet államiságának fő postulatumára vonatkozó igényei és jogai megtagadtattak és föladattak volna. Továbbá, a javaslat 13. §-a szerint nemcsak hogy nem adatik föl a nemzet azon joga, hogy az ujonczállítást megtagadhassa, sőt azon kitétel által, hogy az ujonczjutaléknak kiállítása elhatározását az országgyűlés, a nemzet magamagának évenkint minden időszakban föntartja, azt nyilván biztosította magának minden eshetőségre. Az önkéntesekre vonatkozó 21. §-t a javaslat gyöngyének tekintette, mert előbb-utóbb a magyar hadsereg fogja magát belőle kinőni. Előnyös a 32. §, mely a magyarhoni ujonczokat csakis magyar ezredekbe rendeli soroztatni, s előnyös a tettleg szolgálatban nem állóknak polgári jogaira vonatkozó és a becstelenítő testi büntetést eltörlő 54. §. A legfőbb azonban az átalános védkötelezettség 426elvének kimondása és gyakorlati alkalmazása, mert előbb-utóbb elő fogja állíthatni a nemzeti hadsereget.
A sajtószabadság, a megyei intézmény és a parlament mellé a nemzet most egy új tényezőt nyer, «melyet ő határozottan vívmánynak, nagy vívmánynak nyilvánít, melyre nézve indignatióval utasít vissza minden oly előadást, a mely azt a nemzet előtt depopulárizálni akarná és reá a hazaárulás bélyegét igyekezik sütni, mert ezen új tényezővel, ez új fegyver birtokában, különösen a honvédségről szóló javaslattal, a nemzet véghetetlenül erősebb lesz, mint volt 1847-ben, mint volt bármelyik phasisában az 1848 előtti korszaknak». Emlékeztetett, hogy 1848 augusztusában a kormány törvényjavaslatot terjesztett az országgyűlés elé a hadügyről, a melyben még a magyar hadsereg czímét sem használta, a mely a fönálló magyar ezredeket meghagyta régi állapotukban, s csakis az új hadi ezredekben kivánta a magyar nyelvet és a magyar vezényletet behozni. Artilleriáról a törvényjavaslatban szó sem volt. Sőt mi több, még a háboru folytán is a huszárezredek és a sorezredbeli gyalogság megtartották a német vezényszót és a császári lobogót. Hadsereg pedig igazán véve csak a szónoktól vezetett és parancsolt volt magyar, a többiben német vezényszót használtak. Innen kiindulva Perczel hosszasan foglalkozott Kossuth Lajosnak 1848/9-diki szereplésével, s elitélte miniszteri gyenge és ingatag politikáját, a melylyel a nemzetet pár hónap alatt veszedelembe döntötte, a melyből azután nem ő mentette ki. Vádolta azért is, mert Görgeyt a semmiből teremtette, fokonkint fölemelte, s utoljára a nemzetnek minden hatalmát benne központosította, sőt még dictatorsággal is fölruházta. Mindezeket csak annak bizonyításául hozta föl: «minő igaztalanságot és méltatlanságot követnek el azok, a kik mindig ugyanegy névben esküdve, mindig arra hivatkozva, a ki felelős az 1849-ben bekövetkezett calamitásért, s a ki az 1848-diki törvényeket leginkább compromittálta, nemcsak e teremben, de a hirlapokban is mást sem tesznek, mint hogy denunciálják a majoritást és ennek vezérét, ki mintegy az isteni gondviselés által rendeltetve és kiválasztva, akkor, midőn az illető percz elérkezett, a nemzetnek legalább visszaszerezte mindazt, a mit visszaszerezni nemcsak szükséges, de kötelesség is volt».
Beszédét így fejezte be: «És midőn én azon talapzatra léptem, melyen állva ma is iparkodtam csekély tehetségeimmel a nemzet új életének megerősítésére közreműködni; midőn a nemzetnek az uralkodó házzal kibékülését, mely az 1867 junius 8-dikán történt koronázás által nyerte meg ünnepélyes szentesítését, magamévá tettem: erre azon komoly, de minden esetre elhatározott meggyőződés is bira, hogy nem csupán az, 427ausztriai ház vagyis inkább annak oly rossz és veszedelmes tanácsadói, kik a fejedelmet környezték, okozták, de magunk is, és nemzetünk minden osztályai is, az átszenvedett szerencsétlenségeket. Mert ha én azon hitben volnék, hogy csakis Ausztria, csakis az uralkodó ház volt oka mind e rémítő bajoknak: vagy soha ez országba vissza nem jöttem volna, vagy soha a fejedelemmel ki nem tudtam volna békülni. De éppen azért, mert tudom, hogy magunk is voltunk okozói a szerencsétlenségnek, mert különösen azon egyén, kinek nevére és dicsőítésére az előttem szóló zárbeszédében ismét hivatkozott, azon egyén még ma is felelősséggel tartozik mind azért, hogy 18 éven át künn a nemzet dicsőségével, a nemzet drága életvérén szerzett hitellel mit cselekedett és miként gazdálkodott: éppen ezért meghajlok inkább áhitattal az isteni gondviselés előtt, és nem hogy átkot szórnék arra, a mi 1867-ben történt: hálát adok az Istennek, áldást mondok nemzetemre, áldást ezen legislatióra, és kivánom ezen utolsó szavamban, hogy éppen úgy, mint hazafiság, jó akarat és a politikai exigentiáknak számba vétele tervezé, készíté el és tevé le a tárgyalás alatt levő törvényjavaslatot a ház asztalára, éppen úgy ebből fejlődjék és virágozzék föl a nemzetnek hatalma, boldogsága és dicsősége.»
Tisza Kálmán nem pártolhatta Madarász indítványát, habár a véderőről szóló javaslat tartalmával sok tekintetben maga is elégedetlen volt. Mivel azonban Magyarország kellő véderejéről intézkedni szükségesnek tartotta, e czél elérésére rövidebb utnak hitte, ha megkisérli a törvényjavaslatnak a házban való javítását, mint ha az visszautasíttatik a miniszteriumhoz, a melytől remélni se lehet, hogy a javaslatot az övéivel ellenkező szempontokból fogja kiigazítani.
Áttérve a törvényjavaslatra, helyeselte az átalános védkötelezettséget és a honvédség fölállítását. Ez elvek alkalmazásánál azonban a javaslat sok rendelkezését sok tekintetben közjogi szempontból sérelmesnek és más irányban is czélszerűtlennek hitte. S itt nem abból indult ki, hogy mit tartott mindig és mit tart helyesnek a magyar hadsereg ügyeinek elintézése tárgyában, mert látva, hogy az elvei érvényesülésének utjában álló 1867: XII. t.-cz. megváltoztatásának ideje nem érkezett el, e törvény szempontjából tekinti a javaslatot. E törvénynyel szemben sérelmes és hátralépés a törvényjavaslat, mert itt nem Magyarország véderejéről szándékoltatik törvény alkottatni, hanem közös törvény alkotása czéloztatik, már pedig az idézett törvény 13. §-a kimondja ugyan, hogy a védrendszer egyenlő elvek alapján állapítandó meg; de arról, hogy még magára ezen tárgyra nézve is közös törvényt kelljen alkotni, egy szót sem szól. A 12. §-ban pedig 428még az egyértelműleg elintézendők közől is határozottan kiveszi az ujonczkiállítás föltételeinek, a szolgálatidőnek meghatározását. Ezen törvényjavaslat által pedig mindezekre nézve tíz évre kötelezőleg közös törvény szándékoltatik alkottatni nemcsak, de mindezek még a tíz év elteltével is közös, egyetértő törvényhozás tárgyaiul jelöltetnek ki. Sérelmes a javaslat és hátralépés az említett törvénytől annyiban is, a mennyiben a közös hadügyminisztert, ezen ama törvényben nem is említett közeget törvényesíteni szándékozik nemcsak, de hatáskörét azon körön, melyet ama törvény ő felsége alkotmányosan gyakorlandó jogai számára kijelöl, még messze túl kiterjeszti. Messze túl terjeszti ugyanis a közös hadügyminiszter hatáskörét azon jogkörön, midőn a 21. §-ban arra, hogy hazánknak minő, intézetei legyenek a főgymnasiumok és főreáltanodákkal egyenranguaknak tekintendők, midőn arra, hogy mily hazánkbeli szegény tanulók legyenek az egy évi szolgálat jótéteményében részesítendők, ezen közös hadügyminiszternek határozó befolyást enged. De sérelmes és visszalépés annyiban is, a mennyiben ezen törvényjavaslat a magyar hadsereget, melyet még ama XII. törvény is, habár korlátoltan, említ, szóval sem említi. Igaz, hogy hivatkozás van benne a XII. t.-cz. azon szakaszaira, melyek közül egyikben e kitétel: «magyar hadsereg» ki van mondva; de ha meggondoljuk, hogy azon idő óta, midőn ama törvény alkottatott, a közösügyi törvénynek az ő felsége többi országai számára a Reichsrathban elfogadott példányában a magyar hadsereg megemlítése mellőztetett, és ha meggondoljuk, hogy most már a mi saját törvényünkben is mellőztetik: valóban bajos ebben egyebet látni hátralépésnél, bajos ebben egyebet látni, mint annyit emlegetett önállóságunk igen keserves illustratióját. De sérelmes végre a javaslat abban is, hogy egy összes birodalomról szól. Tisza azon meggyőződését fejezte ki, hogy magyar törvénybe ezen kifejezést «összes birodalom» beiktatni, saját hazánk állami léte ellen véghetetlen hiba, hogy ne mondja bűn.
Más tekintetekben is hibásaknak tartotta a törvényjavaslat némely szakaszait. Hibás pl. a tizenkét évi szolgálati időnek akként való fölosztása a közös hadsereg és a honvédség között, hogy a besorozottak az elsőben tíz évig lesznek kötelesek szolgálni, az utóbbiban pedig csak két évig. Nem kivánta ezuttal e kérdés politikai oldalát fejtegetni, s csak államgazdasági és pénzügyi oldalához szólott hozzá. Különösen kiemelte annak káros következéseit, hogy a magyar hadsereg legnagyobb része még mindig külföldön van, arra pedig, hogy ez ezentúl másképp lesz, a törvényjavaslatban semmi biztosítékot nem látott. Mivel a távolság miatt a behivott tartalékosok megjelenése hosszabb időt kiván, a legkisebb háborus eshetőségre be fogják 429őket rendelni, holott ez halasztható volna akkor, ha a tartalékosok közel lennének ezredeik főhelyeihez.
Csakis az átalános védkötelezettségre és a honvédség fölállítására való tekintettel nem ellenezte a javaslatnak a részletes vita alapjául való elfogadását, végleges szavazatát azonban attól tette függővé, hogy a ház elfogadja-e a tőle teendő vagy a tőle helyeselt módosítványokat.
Tóth Vilmos Madarász indítványát támadta, s azon meggyőződését fejezte ki, hogy a közös hadsereg képes lesz föladatának megfelelni, s hogy az egyszersmind Magyarországnak is hadserege lesz.
Ivánka Imre Perczellel szemben megjegyezte, hogy Kossuth és Görgey fölött itéletet mondani a történelem föladata, s nem azoké, a kiket barátság vagy sértett önérzet vezet.
Nagy haladásnak jelezte a kitűzött czél felé a napirenden levő javaslatokat, s nem tagadhatta meg a kormánytól az elismerést értök, habár nincs is bennök mindaz, a mit ő Magyarország közjoga szerint követelhetőnek, s katonai szempontból tökéletesnek vall.
Eötvös József b. vallás- és közoktatásügyi miniszter fölfogása szerint a véderőről szóló törvényjavaslat elfogadása négy kérdés megfejtésétől függ. Első kérdés: van-e érdekünkben, hogy azon birodalom, melylyel elválhatlan kapcsolatban állunk, a magyar-osztrák birodalom, védelemre képes legyen, és mint nagyhatalom megállhasson? mert bármennyit mondanak is a nagyhatalmi állás kifejezés ellen, oly állam, mely a magyar-osztrák birodalom kiterjedésével és népességével bir, másképp mint nagyhatalom nem állhat fönn. A második kérdés: vajjon azon eszközök, melyeket e törvényjavaslat indítványoz, szükségesek-e ezen czél elérésére? A harmadik: vajjon-e törvényjavaslat elfogadása nem ró-e oly terheket a nemzetre, melyek más intézkedések mellett ki lennének kerülhetők? A negyedik kérdés végre az: mennyiben áll azon állítás, melyet Tisza fölhozott, hogy a jelen törvényjavaslat az 1867:XII. t.-cz. elveinek nem felel meg s így visszalépést foglal magában? s mennyiben áll azon vád, melyet Madarász előadott, hogy a törvényjavaslat elfogadása veszélyezteti Magyarország függetlenségét?
Az első kérdésre nézve a ház tagjainak nézetei nem igen térhetnek el egymástól, minthogy a pragmatica sanctiót államéletünk egyik alapjául mindnyájan elfogadják, minthogy a védelem közös kötelességét elismerik, minthogy nem tagadhatja senki, hogy ő felségének lajtántuli tartományait 430és Magyarországot a külföld előtt ugyanazon egy diplomatia képviseli, minthogy ennélfogva háboru esetében saját biztosságunk, béke idejében az állás, melyet az egész állam elfoglal, és melylyel minden anyagi érdekeink a legszorosb összeköttetésben állnak, közös: teljes meggyőződése szerint nem lehet senki, ki azt állítaná, hogy a birodalom hatalmi állása, azaz azon birodalom védképpessége, mely Magyarországból és ő felsége többi tartományaiból alakult, reá nézve közönyös, hogy a birodalom védképpességének föntartását, saját magyar hazánk érdekében, szükségesnek nem tartja. (Helyeslés.)
A mi a második kérdést illeti, minthogy a békének apostola maga, ha itt köztünk megjelenne, kétségkívül nem azt tanácsolná, hogy az állandó hadsereggel egészen hagyjunk föl: be kell látni, hogy állandó hadseregünk számát nem óhajtásunk, nem akaratunk határozza meg, hanem a várható megtámadtatásnak természete. Ezen kérdés fölött nem mi, hanem azon államok határoznak, melyektől megtámadtatásunkat várhatjuk. Egygyel a haza tartozik hadseregének, tartozik azoknak, kik a hazáért véröket ontják, és ez az, hogy midőn megkivánja, hogy többi polgártársaik jólléteért és a nemzet becsületéért véröket ontsák: győzelmüket legalább lehetővé tegye. Mai időben pedig, midőn a hadtudomány tökélesbülése által azon előny, a melyet bizonyos seregnek, és hála Istennek a magyar hadseregnek is vitézsége adott, a technikai tökély által ellensulyoztatik, azon sereg, mely számra nézve nagyon alárendelt helyzetben jelenik meg a harcztéren, a győzelem lehetőségét nem birja. Igen elhibázott, igen szerencsétlen takarékosságnak tartotta volna, ha hadseregünket, mint valaki mondotta, például 50–60 ezerre határozván meg, ezzel megtámadtatásunkat mintegy kihivnók és egyszersmind önmagunkat a megtámadó visszautasítására képtelenné tennők.
Szükségesnek és czélszerűnek mondotta tehát azon 800,000 harczos meghatározását, melyet a törvényjavaslat magában foglal.
Reátérve a harmadik kérdésre, nézete szerint átalános jogelvkint fogadhatni el, hogy az ország védelmének kötelezettsége mindig azt illeti, a ki az ország hatalmában részt vesz. A történelem pedig azt bizonyítja, hogy az államhatalomban részt állandóan valósággal csak az vehet, a ki az állam védelmének kötelezettségét viseli. Azon elv, hogy minden jog annyival biztosabb, a mennyivel terhesebbek és nagyobbak azon kötelezettségek, a melyek e joggal járnak, sehol sem igazolja magát inkább, mint a védelmi kötelezettségnél. És ha az egész történelmen végig tekintünk, meg fogjuk találni a szoros összeköttetést, melyben a védkötelezettség a politikai jogokkal áll. A mely mérvben az állandó hadseregek fölállítása által a nemesség hadviselési kötelezettsége kevesbedett, ugyanazon mérvben kevesbedett 431mindennemű jogai is. Az állandó hadseregekkel, melyek egykor csak a fejedelem sajátjának tekintettek, állapíttatott meg az absolutismus is s ez ismét csak azon irányban enyhült, melyben a fejedelmek, a hadak tartásának terhét magok nem birván, állandó hadseregeik föntartására a népek segedelmét igénybe vevék. Nagyon téves fölfogás az, ha a védkötelezettséget csak mint terhet tekintik. A védkötelezettség nemcsak kötelesség, de jogunk is, legszebb, legbecsesebb és legszentebb joga az egész nemzetnek, mely, midőn az alkotmány által a jogegyenlőség kimondatott, ezen joggal együtt a kötelezettséget is magára vállalta; és éppen ezen kötelezettség teljesítése által biztosítja alkotmányát, s mindazon jogokat, melyeket alkotmánya által élvez. Hogy az átalános védelmi kötelezettség egyes osztályokra, melyek magokat, eddig legalább, alóla gyakorlatilag kivonhatták, nagy terheket ró, nem szenved semmi kétséget; de kétségtelen az is, hogy a teher, mely ezen osztályokra az átalános védelmi kötelezettség által hárul, sokkal kisebb, mint azon előny, mely azoknak biztosíttatik, a kikre nézve az átalános védelmi kötelezettség már eddig is létezett. E tekintetben tehát ezen törvényjavaslat nem más, mint következetes alkalmazása azon elveknek, melyeket 1848 óta mindenben követünk.
Tiszának azt felelte, hogy mivel a véderőről szóló törvényjavaslatban az 1867:XII. t.-cz. 13., 14.., 15-dik szakaszai idéztetnek, ezen új törvényjavaslat magában foglalja az utolsó betűig mindazt, a mi azon XII. t.-cz. idézett szakaszaiban foglaltatik. A mi pedig a közös hadügyminiszter említését illette, minthogy az 1867:XII. t.-cz. azt mondja, hogy a közös ügyekre nézve közös miniszterium fog fölállíttatni; más részről pedig ugyanezen törvény más szakaszaiban kimondja, hogy közösek csak a külügy, a hadügy, és a mennyiben azokkal összeköttetésben áll, vagy azoknak következése, a pénzügy: vajjon az 1867-diki törvény értelmében a közös miniszterium alatt nem éppen úgy értetik-e a hadügyminiszter, mint a pénzügy- vagy a külügyminiszter, ámbár külön megnevezve nincs?
A mi pedig a hadügyminiszter fölállításának czélszerűségét illeti, arra nézve sem osztozhatott az ellenzék nézetében: mert ámbár törvényeink a hadsereg vezérletét, vezényletét és belrendezését ő felsége jogai közé számították, vannak a hadügynek igen nagy és fontos ágai, melyekre nézve a felelősség igen kivánatos, sőt alkotmányos országban elkerülhetetlenül szükséges. Azon aggályokat, melyek a közös hadügyminiszterium fölállításából támadhatnának, csak akkor tarthatná helyeseknek, ha az 1867:XII. t.-cz. által a felelősségről gondoskodva nem volna. A felelősségről pedig ezen törvényczikk 50–51-dik szakaszaiban annyira gondoskodva van, hogy ott 432nemcsak a felelősség elve, hanem még a felelősség elvéből következő eljárás módja is meg van határozva.
Madarászszal szemben megjegyezte, hogy e házban nincs és nem lehet senki, ki a nemzet függetlenségén csorbát akarna ejteni, bármily nagyok lennének az anyagi előnyök, melyek a nemzetnek föláldozott függetlenségéért ajánltatnának. A függetlenség nemzetre nézve ugyanaz, a mi az egyesre nézve szabadsága. A ki szabadságát bármiért áruba bocsátja, nemcsak aljas tettet követ el, de rosszul számít, mert mindazon anyagi előnyök, melyeket magának szabadsága föláldozása által biztosítani vélt, a szabadság elvesztése után elvesztik becsöket. És ugyanez áll a nemzet függetlenségére nézve, melynél nagyobb kincs nem lehet, mert hisz ez képezi minden egyébnek egyedüli biztosítékát. De vajjon az egyes, ha azon meggyőződéshez jut, hogy bizonyos czélok elérésére saját ereje elégtelen, hogy bizonyos czélokat csak úgy érhet el, ha elérésükre másokkal kezet fog, vajjon az egyes, midőn ezt teszi, föláldozza-e szabadságát? föláldozza-e az által, hogy oly tárgyakra nézve, melyekben előbb maga határozott, midőn azokra nézve másokkal közösségre lépett, később velök együtt tanácskozik és intézkedik? és vajjon a nemzet, mely hasonló állásban lehet, a nemzet, mely veszélyeztetve látván éppen függetlenségét, ennek védelmére más nemzetekkel kezet fog, a nemzet, mely pontosan meghatározván a módot, mely szerint ily közösekké vált ügyek ezentúl elhatározandók, és biztosítván magát az iránt, hogy a közös elhatározásnál, a teljes paritas elve szerint, szava épp annyiba fog vétetni, mint a másik társnemzeté vajjon az ily nemzet függetlenségét áldozza-e föl? vagy nem-e inkább függetlenségét biztosítja? Miután az isteni gondviselés úgy akarta, hogy számra nézve különböző nemzetek legyenek, miután Európában több, nagy nemzetiségekre alapított roppant államokat látunk, melyek 30–40 millióból állanak: az, ki a nemzetek függetlenségét abban keresi, hogy mindegyik isolálva álljon, a ki az önállás fogalmát a külön állás fogalmával összezavarja, nem saját nemzetének függetlenségét biztosította, de saját népe függetlenségét lehetetlenné tette; az mindazon népeket, melyek számra nézve a nagy nemzetek sorába nem tartoznak, oda vetette a számra nézve nagyobb nemzeteknek martalékul, oda vetette, elkészítette arra, hogy egyes nagy állam nemzetiségök és államaik romjai fölött terjeszsze hatalmát. És midőn mi ő felsége többi országai és tartományaival, éppen e veszélyeket tartva szemünk előtt, közös védelemre egyesültünk, és az 1867:XII. t.-cz. által ott, hol a közvédelem eszközei meghatároztatnak, és az összes birodalom politikája fölött itélet mondatik, a delegatiókban, a tökéletes paritas elvét állapítottuk meg: nem mondhatja senki, 433hogy az ország függetlenségét áldoztuk föl. Mutasson Madarász az 1867: XII. törvényczikkben, vagy a napirenden levő törvényjavaslatban csak egy czikket, melyben Magyarország jogai nem a paritas elvei szerint állapíttatnak meg; mutasson és jelöljön ki egy pontot, melyben valaki határozna Magyarország fölött, s nem Magyarország képviselői, egyedül állva ott, hol csak Magyarország érdeke forog szóban, együtt s a paritas elvei szerint egyesülten tanácskozva ott, hol nemcsak Magyarország, hanem az összes birodalom érdekei döntetnek el. Az 1867:XII. t.-cz. nem más, mint Magyarország három százados törekvéseinek resultatuma. Azon percztől, melyben a magyar nemzet a dicsőséges ausztriai házat uralkodójának választotta: nem az Ulászlóval kötött szerződés következtében, nem a családi összeköttetés miatt, hanem azért, mert a roppant török veszedelem által fenyegetve, érdekét látta abban, hogy koronáját annak adja, kinek többi birtokaiban megtámadtatás esetében védelmet és támaszt reménylett, azon percztől fogva mostanáig hosszú küzdelmen mentünk át. Mit akartak azok, a kik vérökkel védelmezték e haza függetlenségét századokon át, és kiknek dicső működésének köszönhetjük, hogy fönállunk? Elválni, elszakadni a dynastiától? Nem. Biztosítani akarták az ország önállását és függetlenségét bensejében; biztosítani befolyását azon dolgokban, melyek nemcsak a birodalmat, de Magyarországot is illetik. Ezen küzdelem resultatuma az, mit mi most elértünk. Ez, és nem más az, a mi az 1867:XII. t.-cz. által biztosítva van. Mivel pedig a napirenden levő törvényjavaslat az 1867:XII. t.-cz. elveinek részletes alkalmazása, más törvényjavaslatot a ház el se fogadhatna.
Patay István kérdezte: «Hát azért teremtette az úr Isten a magyarok vérét, hogy az az idegen hatalom által kinevezett parancsnokok által idegen czélokra elpazaroltassék?» Önálló, független magyar honvédsereget kivánt.
Bánó Miklós pártolta a törvényjavaslatokat.
Tóth Kálmán a honvédelmi kérdés minden olynemű megoldását, mely nem egy fönálló magyar hadseregre van alapítva, politikátlannak és szerencsétlenségnek tartotta, s létrehozásához szavazatával nem járulhatott.
Klapka György azon meggyőződést vallotta, hogy egy önálló magyar hadsereg lett volna a legbiztosabb eszköz Magyarország védelmére. Magyarország tekintélyének föntartására és neve dicsőségére. Egy, az átalános 434védkötelezettség alapján alakított magyar hadsereg, mint az osztrák sereg hű szövetségese, bizonyosan sokkal több biztosítékot nyujtott volna a birodalom két felének közös védelmére, mint oly közös sereg, melyben a haza és a nemzetiségi szellem öntudata még nagyon sokáig aligha fog gyökeret verhetni. Egy önálló magyar hadsereget azonkívül lehetett volna oly alapokra fektetni, hogy szervezete egyszerűsége és czélszerűsége által enyhíthettünk volna nagyban elszegényedett hazánk súlyos terhein. Bécsben azonban a hadsereg egységét semmi áron a dualismus próbakövének kitenni nem akarják; mi meg oly helyzetben vagyunk, hogy őket arra nem kényszeríthetjük. A kérdés tehát az: ne bocsátkozzunk-e az előttünk levő törvényjavaslat tárgyalásába és azt elvessük egészen? vagy pedig azt elfogadva, vessük meg alapját, a két nagy eszme által, mely benne foglaltatik, egy jövőbeli magyar hadsereg alapításának? Meg volt győződve, hogy ha a ház a mostani alapot elfogadja kiinduló pontul és a béke fönn lesz tartható, sőt háború esetén is, a honvédség a rendes sereggel vitézségben versenyezhet a csatatéren, ezen alapon is fejlődhetik, s ha nem is úgy, mint ő kivánta volna, de legalább a sereg magyar része magyar jellegét és szellemét megnyeri. Azon tíz év alatt pedig, melyre a törvényjavaslat szól, remélhető, hogy a két fél közt most uralkodó bizalmatlanság helyébe barátságosabb viszony fog lépni, mely meg fogja engedni, hogy a másik fél is a rendes hadseregre nézve az eddigieknél igazságosabb concessiókra hajlandó legyen.
Várady Gábor a napirenden levő javaslatokat a mult évben lerakott épület betetőzésének mondotta, s noha e tetőt nem tartotta elég szilárdnak, mégis őszintén üdvözölte, mert egyfelől kijavításra alkalmatosnak hitte, másfelől általa a letett alapot és reá rakott falakat némileg biztosítottaknak látta, habár ezen alap és ezen falak nem is ama sokkal helyesebb terv szerint készültek, a melyet az ő pártja a mult évben a ház elé terjesztett. Remélte, hogy a ház a részletes vitánál a törvényjavaslatoknak katonai és nemzeti szempontokból észlelhető fogyatkozásait ki fogja javítani, nevezetesen, hogy mellőzni fogja a közös hadügyminiszteri intézményt; hogy nemcsak meg fogja nevezni a magyar hadsereget, mint az összes hadsereg kiegészítő részét, hanem követelni is fogja, hogy szervezete az elnevezésnek megfelelően mielőbb létesíttessék; hogy ki fogja mondani, hogy a szárazföldi hadseregnek és a tengeri haderőnek megállapítandó létszáma ne tíz, hanem csak öt évig maradjon érvényben; végűl, hogy a magyar hadsereg a Szt. István koronája alatt levő országok polgáraiból alakíttassék, s a magyar hadsereg tűzérséggel, utászokkal, árkászokkal, szóval műszaki csapatokkal láttassék el.
435Az augusztus 1-sején tartott űlésben Zichy Antal fejtegette a véderőről szóló javaslat előnyeit. Az első és legfőbb, hogy befejezi a kiegyezési nagy művet, s ennek mintegy zárókövét képezi. Az 1848-diki törvények nem mondják meg, hogy voltaképpen miből álljon az alakítandó honvédelmi miniszterium, különösen, hogy minő legyen a viszonya a közös hadügy és ennek intézői irányában. E nehéz kérdést fejti meg a véderőről szóló törvényjavaslat. Második előnye, hogy megadja, az irás szavaival élve, a császárnak, a mi a császáré, s az országnak, a mi az országé. Abban, hogy ő felsége az 1861:XII. t.-cz. 11. §-ában a maga számára föntartott fejedelmi jogok egy részét önként, de a szónok nézete szerint egyúttal a helyzetnek némi logikai kényszerűségénél fogva is, egy felelős hadügyminiszter útján akarja gyakorolni, nemcsak hátralépést nem, de határozott előlépést, határozott vívmányt látott a szabadelvűség ösvényén. Igaz, hogy az idézett törvényben közös hadügyminiszterről sehol sincs szó, de világosan következik az a 27. §-ból. A törvényjavaslat harmadik előnyét abban látta, hogy bármely támadható európai krisis esetében erős és hű szövetségest biztosít Magyarországnak. A negyediket abban, hogy végre-valahára lerontja azon választó falat, a mely a polgárt a katonától eddig elkülönítette. Mindezek mellett a javaslatban megvannak a tökélyesbülés, a fejleszthetés minden elemei. Nem állítja, hogy a javaslat abstracte véve a legjobb, s hogy annál eszményibbet kigondolni nem lehetne; de a létező viszonyok közt a legjobbnak tartja a magyar-osztrák birodalom, hogy többet mondjon, a lehető legjobbnak Magyarország számára.
A mit ellenben az ellenzék tervez, még pedig oly sietve életbeléptetve, mint a hogyan óhajtják, egy netán rögtön bekövetkező európai válság esetében védtelenül tenné ki Magyarországot ellenei támadásának. A tervnek további veszélye, hogy a meglevő bizalmatlanságnál fogva a két külön sereg nem annyira egymás mellé állana, mint inkább egymás ellen sorakoznék. A harmadik veszély a nemzetiségi izgalom. Egyelőre csak egy magyar és német hadseregről volna a szó; de tartani lehet tőle, hogy idővel szó lenne többről is. De a tervet ki se lehetne vinni, mert nincs meg a hozzá való anyag, úgy, hogy lehetetlen volna még csak a kereteknek is illő módon és kellő gyorsasággal való betöltése. Az utolsó ellenvetés e terv ellen a kivitelével járó deficit.
Nyáry Pál egyetértett a javaslatokkal, s csak a közjogi pontokra nézve volt eltérő nézete, a melyet a részletes vitánál kivánt kifejteni. Ez alkalommal csak két kijelentésre szorítkozott. Először, hogy tökéletesen szervezett és minden szükségessel fölszerelt magyar hadsereget kíván, s ha 436engedelmeskedik is a törvénynek, a mely szerint az ily módon szervezett magyar hadsereg ő felsége összes hadseregeinek kiegészítő része, abba soha sem fog beleegyezni, hogy a magyar hadsereg az összes hadsereggel összeolvasztassék. Másodszor, hogy azon jogokat, a melyeket a törvény ő felségének a hadseregre vonatkozólag adott, mint alkotmányos jogokat tisztelettel elismeri; ennélfogva azt kivánja, hogy ő felsége azon jogokat alkotmányosan gyakorolja; ő felségének minden rendeletei magyar miniszteri aláirásokkal legyenek ellátva, s ő felsége rendeletétől függjön ugyan a tartalék egy részének mozgósítása, de miniszteri ellenjegyzéssel kibocsátott rendeletétől.
Zsarnay Imre lelkéből pártolta a törvényjavaslatokat.
Makray László csak azon reményben fogadta el átalánosságban a törvényjavaslatokat, hogy a képviselőház a részletes vitánál alapos igazitásokat tesz rajtuk nemzeti irányban.
Várady János elfogadta a javaslatokat a részletes tárgyalás alapjául.
Nagy Ignácz nem helyeselte, hogy a véderőről szóló törvényjavaslat a nemzet jogait nemcsak hogy meg nem őrzi, hanem világosan föladja, a mennyiben egy árva szó sincs benne a magyar hadseregről.
Horváth Lajos korántsem tekintette a törvényjavaslatokat oly tökéleteseknek, hogy egy vagy más szempontból szó egyátalában ne férne hozzájuk; de viszont meg volt győződve arról is, hogy a monarchia jelen helyzetében, Magyarország jelen viszonyai közt, e javaslatok igen kielégítők.
Ghyczy Kálmán az átalános védkötelezettséget mondotta azon elvnek, a mely biztosíthatja a szabadságot a hazában és az ország fönállását az európai államok sorában. A hadsereg azonban, mely az átalános védkötelezettség alapján állíttatik fel, nem zsoldos, hanem polgárhad, nem bérért, hanem hazájáért harczol; az átalános honvédelmi kötelezettség elve gyakorlati alkalmazásában tehát czéljának, az ezen elvre alapított hadsereg hivatásának teljes mérvben csak úgy felelhet meg, ha annak minden tagjában megvan azon öntudat, hogy nem idegen érdekekért, hanem a hazáért küzd, ha a csatatéren polgártársai, barátai környezik, ha a csata veszélyei között hazája jelvényeinek szemléletéből merít lelkesedést, és tudja, hogy a dicsőség, melyet a csatatéren aratott, egyszersmind hazájának 437dicsősége. Önálló nemzeti hadsereg ennélfogva egyik főkelléke az átalános honvédelmi kötelezettségre alapított védrendszer sikeres életbeléptetésének. Lehetne-e nekünk ily teljesen önálló hadseregünk, midőn más országokkal közös fejedelmünk és így közös főhadparancsnokunk van? lehetne-e teljesen önálló hadseregünk, a mellett, hogy más országokkal örökös védelmi szövetségben állunk? ezen kérdést e helyen és ez időben fölösleges vitatnia, mert e kérdést már eldöntötte a mult esztendőben elfogadott törvény, mely azt rendeli, hogy a magyar hadsereg ő felsége öszszes hadseregének kiegészítő része legyen. Mit tegyünk ily körülmények között? midőn egyrészről tudjuk, hogy az átalános honvédelmi kötelezettség csak önálló nemzeti hadseregben kifejtve, felel meg tökéletesen czéljának, másrészről pedig tudjuk és érezzük, hogy akkor is, ha teljesen önálló hadseregünk nincs, a hazát mégis meg kell védenünk, és nem lehet megengednünk, hogy az szomszédaink és ellenségeink nyilt küzdterévé váljék. Mit tegyünk ily körülmények közt? Tegyük azt, a mit a törvény rendel: míg e törvény fenáll, teljesítsük a kiegyezésnek föltételeit, mely az ország és ő felsége között, köztünk és ő felsége többi országai közt az 1867. évi XII. t.-cz. által létesült. De csak ez az, a mivel tartozunk; ennél többet nem követelhetnek tőlünk; és ha mi teljesítjük a kiegyezés föltételeit, joggal követelhetjük, hogy azok irányunkban is teljesíttessenek a másik egyező fél által, és mindazon tér, melyről a kiegyezési föltételek teljesítése után Magyarország törvényhozása a honvédelemre nézve még rendelkezhetik, kizárólagos tulajdonunk, s a magyar törvényhozásnak szabad rendelkezése alatt áll. A törvény azt rendeli, hogy a magyar hadsereg kiegészítő része ő felsége összes hadseregének. Szerveztessék tehát és alkottassék így, de így szerveztessék és alkottassék is meg, s a mi ennél több kivántatik a haza védelmére, mint azon véderő, mely a hadsereg keretébe nem fér, az átalános védkötelezettség elvének elfogadása mellett abba nem férhet be, az legyen tisztán magyar hadsereg, legyen honvédség. A törvényjavaslatnak azon két alapelvét tehát, melyeknek egyike az átalános védkötelezettség elfogadására, a másik a honvédség fölállítására vonatkozik, ő is elfogadta.
De a véderőnek ily módon megállapítása, a véderőnek felosztása hadsereg és honvédség közt még nem foglalja mindazt magában, miről a törvényhozásnak intézkedni kell, ha azt akarja, hogy az általa megállapítandó védrendszer czélszerű legyen. Nagyfontosságú e tekintetben azon czélok meghatározásának joga, melyekre a hadsereg fordíttatik. Nagyfontosságú, mind közjogi, mind politikai igény, hogy a nemzet hadserege csak az ország érdekeivel megegyező hadjáratokra fordíttathassék, 438és ne használtassék fel olyanokra, melyek az ország érdekeit nem érintik, vagy azokkal éppen ellenkeznek, hogy a hadsereg mindig csak a külvédelemre, s ne egyszersmind a belszabadság elnyomására használtathassék. Ezen nagyfontosságú közjogi és politikai igényeket alkotmányos nemzetek két módon szokták monarchiákban érvényesíteni: egyrészről a hadviselés költségeinek, másrészről a hadsereg létszámának meghatározása által. Az utóbbi, a mennyiben rendes hadseregekre vonatkozik, az újonczajánlási jog fentartása által gyakoroltatik, a mennyiben pedig az átalános hadkötelezettség alapján felállított véderőre alkalmazandó, az illető hadcsapatok mozgósítása iránti intézkedés jogának fentartása által fejeztetik ki. Ezen alkotmányos módoknak egyikét, a hadviselés költségei meghatározásának jogát a magyar országgyűlésen nem gyakorolhatja, mert e jog gyakorlása a delegatiónak adatott át. Annyival inkább szükséges tehát ragaszkodnia azon másik módnak, az újonczajánlási jognak s a hadcsapatok mozgósítása iránti intézkedés jogának fentartásához: mert ha e jogot kiadja kezéből, minden befolyása az államügyek legfontosabb ágára, a külügyekre, külvédelemre megszünik; a korona az országgyűlés akarata ellen is kezdhet, folytathat háborút Magyarország érdekeinek tekintetbe vételével, vagy a nélkül, és szabadon használhatja a hadsereget az országon kívül és belül minden alkotmányos ellenőrzés nélkül.
Ezen szempontból kiindulva, a törvényjavaslatnak különösen két fogyatkozását emeli ki. Először e javaslat, törvényes jogkörén túllépve, öszszes birodalmi hadseregről rendelkezik; de nem rendelkezik arról, miről kiváltképpen és tüzetesen kellene rendelkeznie, a magyar hadseregről, melyről rendelkezni Magyarország gyűlése egyedül van hivatva és jogosítva. Második hiánya az, hogy látszólag ugyan csak korlátozza, de valóságban megszünteti a nemzet újonczajánlási jogát, s ez által megszünteti a nemzet befolyását a külügyekre és külvédelemre, megszünteti a hadsereg mikénti alkalmazása alkotmányos ellenőrzésének lehetőségét is. Hogy ezek így vannak, a törvényjavaslat igazolja. Magyar hadseregről a törvényjavaslat annyira nem rendelkezik, hogy abban az csak egy szóval is megemlítve nincs. Nem abban látta a főhibát, hogy e szó «magyar hadsereg» a törvényjavaslatban nem foglaltatik; hanem abban, hogy a törvényjavaslatban a magyar hadsereg eszméje nem foglaltatik, hogy a törvényjavaslat összes birodalmi hadseregről rendelkezvén, annak egész szelleme és szerkezete a magyar hadsereg fogalmát is kizárja. A nagy véderő minden alkotmányos ellenőrzés nélkül adatik a korona rendelkezése alá: mert a 800,000 főnyi hadi létszám tíz évnek lefolyása alatt évenkint minden esetre kiegészítendő és ő felsége rendelkezésére áll. Ő felsége rendelkezésére áll az egész határőrség; 439ezen sereghez továbbá ő felsége háború idején a 23 éves koron túl lépett, de a 30 éves kort meg nem haladó ifjú nemzedéket miniszteri ellenjegyzés nélkül behivhatja, be a póttartalékosokat is, s még a honvédség mozgósításánál is, ha az illető szakaszok értelme közelebbről vizsgáltatik, csak miniszteri ellenjegyzés szükséges. Nincs itt semmi nyoma annak, hogy az országgyűlés részére fentartatott volna egész kiterjedésében azon újonczállítási jog, mely az 1867:XII. törvényczikkelyben a kiegyezés leglényegesebb föltételéül köttetett ki. Azt mondják ugyan, hogy a törvényjavaslat 11. §-ában az 1867:XII. törvényczikkelynek az újonczajánlás jogáról szóló 11-dik és többi szakaszai minden időre épségben vannak föntartva; s különösen megemlítették, hogy a törvényjavaslat 11. §-a szerint a Magyarországra eső újonczilleték csak akkor fog kiállíttathatni, ha azt azon évben az országgyűlés már meg is szavazta. Ámde meg van irva ezen törvényjavaslatnak ugyanazon 13. §-ában az is, hogy a 800,000 főnyi létszám kiegészítésére szükséges, a magyar korona országai és ő felsége többi országai közt a népszám arányához képest felosztandó újonczilleték a magyar országgyűlésen csak akkor vétethetik kérdésbe, ha ő felsége maga azon illetéknek följebbemelését vagy lejebb szállítását kivánja. Törvény folytán fognak tehát évenkint az újonczok kiállíttatni Magyarországon, de e törvénynek megalkotására az országgyűlés az elfogadott elvek szerint már előre kötelezve van, hacsak netán szószegőnek vagy törvénytelen térre lépettnek mondatni nem akar, és ha ez nem így áll, akkor a közös költségek összegét Magyarországra nézve még most is a magyar országgyűlés határozza meg. Mert az 1867:XII. t.-cz. 41. §-ában is az mondatik, hogy a delegatiók által megállapítandó összege a közös költségeknek Magyarországban csak akkor vettethetik ki és szedethetik be, ha előbb a magyar országgyűlés által Magyarország költségvetésébe fölvétetett; és itt is csak azon kis nehézség forog fönn, hogy a magyar országgyűlés a delegatio által meghatározott közösügyi költségek összegét, a nélkül, hogy azt kérdés alá vehetné, a költségvetésbe bevenni köteles. Hogy ily körülmények közt azután mily különös gyakorlati értelme lehessen az 1867:XII. t.-cz. 11-dik és következő szakaszaiban foglalt alkotmányos jogok föntartásának azon pillanatban, a midőn az országgyűlés azok gyakorlatáról tényleg lemond fel nem foghatta. Azt mondják ugyan, hogy legrosszabb esetben is csak tíz évig lehetne a nemzet jogainak korlátozásáról szó. Tíz év mulva az országnak az újonczajánlást illető jogai ismét teljes épségökben föl fognak éledni. Nem akarta taglalni, üdvös-e, czélszerű-e, hogy az ország alkotmányos jogai egyik legfontosabbikának gyakorlatáról ily hosszú időre lemondjon? De azt, hogy ezen törvényjavaslat elfogadása után, tíz év elteltével, az országgyűlés 440újonczajánlási joga azon egész kiterjedésében ismét föléledjen, a mint azt az 1867. évi XII. t.-cz. föntartotta: nem merné állítani; mert a törvényjavaslat 11. §-ának végső bekezdése azt rendeli, hogy tíz év elteltével, minden esetre még a 9-dik évben, a 800 ezerben megállapított hadi létszámnak jövendőre való megtartása vagy megváltoztatása iránt a két országos képviselet elé alkotmányos úton leendő újabb megegyezés végett előterjesztés tétessék. Ez nézete szerint annyit tesz, hogy a tíz év elteltével sem fogja a magyar országgyűlés az újonczajánlási jogot maga, a mint ez az 1867:XII. törvényczikkben kiköttetett, gyakorolhatni, hanem e végre ő felsége többi országainak képviseletével való újabb megegyezésre utasíttatik; újonczajánlási joga tehát ezen újabb megegyezéstől tétetik függővé.
Ezek levén a törvényjavaslat iránt nézetei, fontolóra vette azon kérdést, hogy ezen törvényjavaslat tárgyalásánál mily eljárást kövessen? Tenni fogja e részben azt, a mit elvbarátaival együtt ezen országgyűlés alatt nem egyszer már és nem mindig minden siker nélkül tettek. Elfogadja mindazt, a mi a törvényjavaslatban nézete szerint törvényes, jó és üdvös a hazára nézve; fölszólal, szavaz mind az ellen, a mi abban, nézete szerint, alkotmányellenes, vagy káros a hazára nézve. Ha igyekezetében czélt érne és elvbarátaival együttes törekvéseinek sikerülne a törvényjavaslat hiányait oly értelemben, a mint azt óhajtják, kijavítani: örömmel üdvözölne oly törvényt, mely a hazának hatalmas véderőt, önállásának, függetlenségének és alkotmányának erős biztosítékot szerezne. Ha pedig ez igyekezetük nem sikerül, akkor nem fog szavazatával járulhatni egy oly törvény alkotásához, melyet kiválólag lényeges pontjaiban a hazára nézve károsnak tart.
Andrássy Gyula gr. miniszterelnök teljesen egyetértett Ghyczyvel, hogy az átalános védkötelezettségen alapuló védrendszer csak úgy felelhet meg czéljának, ha mindazok, kik a hadseregbe lépnek, egész hazafiui öntudatukkal lépnek bele, ha maguk körül barátaikat, rokonaikat fogják egyesítve szemlélhetni. A miniszterium éppen e szempontból nagy súlyt fektetett ő felsége tanácsában a nemzetnek azon jogára, hogy Magyarország fiai a közös hadseregben csakis magyar hadcsapatokba osztassanak be. A nemzet ebbeli történeti joga nemcsak fönn van tartva a törvényjavaslat által, de ki is van terjesztve: mert eddig a magyar újonczok más technikus csapatokba is osztattak, ezen törvény értelme szerint pedig csupán csak magyar hadcsapatokba sorozandók. Ő felsége máris oda utasította a közös hadügyminiszteriumot, adjon javaslatot az iránt, hogyan és mi mérvben kelljen a külön magyar műszaki ezredeket és csapatokat fölállítani. 441Nagy súlyt helyezett a kormány a nemzet ezen jogos követelésére azért, mert igenis-érzi, hogy a közös haderőnek nem árthat, hanem csak használhat, ha a magyar katona ezen seregben nemcsak száraz kötelességét teljesíti, hanem saját külön hazaszeretete egész súlyát viszi át a közös sereg csapataiba, és ha e hazának és a seregnek minden tagja kétszeresen van érdekelve a sereg jó és rossz sorsában: először mint a közös sereg tagja, másodszor mint magyar állampolgár. Sem nem jogtalan kivánság, sem a közös védelemre nézve nem veszélyes, ha Magyarország, mely mélyen érzi, hogy a monarchia megvédése magyar érdek is, azt igényli, hogy ne kelljen névtelenül elvérzenie az összes terület megvédésében, s a törvényjavaslatnak ama világos rendelkezése, hogy csak magyar csapatokba sorozhatók be Magyarország fiai, alkalmat is ad reá, hogy miként őseink Európa különböző csatatérein babérokat szereztek és dicsőítették ezáltal a magyar nevet, ezt tehessék jövőben is azok, kik a közös birodalom közös megvédésére hivatva lesznek. Új és tág tér nyilt e tekintetben a magyar önérzetnek abban, hogy egy magyar nemzeti honvédség az alapja ezen törvényjavaslatnak. Ghyczy kivánságának egy része tehát tökéletesen teljesítve van.
Andrássy nem tagadta, hogy Ghyczy azon kivánsága, mely szerint a törvényjavaslatnak két külön álló sereg gyakorlati létesítését kellett volna czéloznia, nem teljesült; és meg volt győződve, hogy az összes monarchiának, de mindenekelőtt Magyarországnak lenne legnagyobb veszedelmére, ha azt teljesíteni akarnák. Ennek teljesítése nem függ tőlünk, nem függ a birodalom másik részétől sem. Ezt teljesíteni csak akkor lehetne, ha rá lehetne birni a szomszéd nagy államokat, hogy ők is ne egyöntetűleg szervezett sereget, hanem két, három vagy négy sereget állítsanak föl. Hogy mi előnye van az egyöntetű haderőnek a különálló sereg fölött, azt megmutatja a történet, s megmutatják az utolsó hadjárat eseményei is, a melyek bizonysága szerint egyöntetűleg szervezett kis sereg az egész Dél-Németország külön szervezetű seregeit azért verte meg, mert magában a szervezetben volt a hiba, magában a szervezetben volt a győzelem lehetetlensége. A mint tehát melegen karolta föl a miniszterium a nemzetnek igazságos és a közös monarchiára nézve minden esetre csak hasznos követelményét, úgy nem akart annak oly magyarázatot adni, melynek eredménye nem az lett volna, hogy a sereg különböző csapatai közt hasznos rivalitást ébreszszen, hanem az, hogy mesterségesen választotta volna el egymástól azokat, kik arra vannak hivatva, hogy egyértelműleg megvédjék a közös magyar-osztrák monarchiát minden külellenség ellen.
Ghyczy azt állította, hogy a hadviselés költségei meghatározásának 442jogát a magyar országgyűlés nem gyakorolhatja, mert átengedte a delegatiónak, az újonczok megtagadásának jogáról pedig a napirenden levő javaslat mond le, s így a korona a magyar országgyűlés akarata ellen is kezdhet és folytathat háborut. A mi az elsőt illeti, Andrássy kérdezte, mi az a delegatio? A delegatio az országgyűlés bizottsága, a mely a paritas elvén tárgyal és határoz ő felsége többi országai delegatiójával. S így ki gyakorolja azon jogot? Gyakorolja az országgyűlés az ő delegatiója által, a mely nem egyéb, mint az ő küldöttsége. Tagadta tehát, hogy az ország nem élvezné azon első jogát, a mely által a nemzetek bizonyos korlátok közé szorítják a fejedelem hadüzeneti s hadviselési jogát.
A mi az újonczmegtagadási jogot illeti, Andrássy azt állította, hogy az ország sem tíz évre, sem későbbre nem mondott le e jogáról. A törvényjavaslat igen tisztán mondja ki azt, a mit föntart, s igen tisztán, a mit nem tart fönn a nemzetnek. Mit tart fönn? Éppen azt, a mit Ghyczy mint kelléket a törvényhozásnak óhajt: az újonczmegtagadási jogot. Mert azon szakasz, a mely azt mondja, hogy a megajánlott újonczok csak akkor fognak kiállíttathatni, ha a törvényhozás által megajánltatnak, természetesen egyebet nem jelent, mint hogy fönmarad a törvényhozásnak joga az újonczot meg is tagadni. Arról igenis lemond a törvényhozás, hogy az újonczok számát évenkint kérdésbe hozza. Miért mond le? Mert a rendszer következtében arról lemondania absolute szükséges. Mi ugyanis ezen rendszer alapja? A rövid szolgálat és a csekély békelétszám. Már most miképp lehet azt eszközölni, hogy csekély békelétszám és rövid szolgálati idő mellett a hadsereg mégis harczképes legyen? Oly hadkeretek fölállítása által, melyek rövid idő alatt az illetőket betanítani és harczképesekké tenni alkalmasak. Már, ha a törvényhozásnak jogában áll évről-évre megváltoztatni az újonczok számát, p. o., ha egy évben 100.000 követeltetik és a keret, a tisztikar és a technikai testületek százezer főnyi létszámnak megfelelőleg vannak fölállítva; de a törvényhozás a létszámot 30,000-re szállítja le: mi történik? Pénzpazarlás, semmi egyéb: mert vagy haszontalan keretet tart fönn az ország az újonczok betanítása végett, oly újonczok számára, a kik nincsenek, vagy pedig pénzpazarlás más úton, mert midőn háboru közeledik – és ma éppen a mindenütt átalakított szervezetek következtében ennek előkészítésére igen rövid idő igényeltetik – akkor rögtönözve minden áron kellene új keretet és technikai testületeket, fegyvereket szerezni, hogy az illető katonák betaníttathassanak, és ekkor valószínű, hogy mielőtt ez megtörtént, már a háboru talán bevégeztetett. A miről tehát a törvényhozás lemond, arról le kell mondania. De ezelőtt hogyan gyakorolta Magyarország az újonczállítási jogot? Midőn 8–10 év volt a szolgálati idő, akkor 4438–10 évben gyakorolta egyszer. Most, az új rendszer következtében és ezen törvényjavaslat értelmében, évről-évre fogja gyakorolni. Az ország tehát nem mond le semmi jogról, csak gyakorlását módosítja úgy, a mint az új rendszer következtében módosítania kell. És midőn a kormány föntartotta az országnak az újonczmegajánlási jogot, oly valamit tartott fönn, a mi tulajdonképpen az átalános védrendszerrel némi ellentétben van és Európában egy államban sem létezik, hol az átalános védrendszer be van hozva. Poroszországban van átalános védrendszer; újonczmegajánlási jog azonban nincsen: az északi német szövetség bizonyos jutalékot állapított meg, és ő felsége a porosz király évről-évre rendeletileg a sereg létszámához mérten határozza meg az újonczok számát. Angliában, az alkotmányosság-mintaországában, szintén nem létezik, s nem is létezett soha az újonczmegajánlási jog; nem létezett pedig azért, mert ott ilyen alapon szervezett sereg nincsen, hanem létezik egy toborzott sereg, és létezik a mutiny-bill, mely szerint a parlament bizonyos esetre kimondhatja a fegyelmi jog megszünését a seregre nézve, mi által a sereg föntartása theoriában lehetetlenné válik. Ez azonban obsolet jog; és sokkal természetesebb, sokkal több annál az, mit a magyar törvényhozás tart fönn: mert az újonczot megtagadni egy kormánytól lehet, de organizált statusban épp oly kevéssé lehet a fegyelmet a seregben fölmondani, mint egy perczre kimondani, hogy a polgári törvények az államban fölfüggesztetnek, vagy mint nem lehet az állam föntartására nélkülözhetlen összeget megtagadni. A mi Angliában létezik, tiszta formaság; a mi itt van, ritkán használható, de gyakorlati jog.
Ghyczy nélkülözte a törvényjavaslatban azon alkotmányos biztosítékot, miszerint a tartalék fölött ő felsége csakis ellenjegyzés mellett rendelkezzék. Ez a törvényjavaslatban nincs meg; de bele sem jöhet, még pedig nem azért, mintha ezen jogot mások kedveért volnánk kénytelenek föladni, hanem mert saját biztosságunk érdekében azt alkalmaznunk nem lehet. Ghyczy, a ki a közösügyi törvények minden stadiumában igen kiemelte a paritas elvét, bizonyosan nem fogja akarni, hogy mi a közös védelem terén gyakoroljunk oly jogot, melyet ő felsége többi országai nem gyakorolnak; tehát a jogot, melyet e téren igénylünk, a másik résznek is kellene gyakorolni, mert közös védelemről van szó. Ha tehát nem mint alkotmányos formaságot – mert mint ilyen nem sokat nyom – hanem azért kivánja ezt Ghyczy, hogy csak oly háboru lehessen lehető, mely Magyarország érdekeinek felel meg, és más nem: akkor e jog gyakorlata a szerint, a mint a háboru egyik vagy másik résznél népszerűtlen, mindkettőre nézve igen veszedelmessé válhatik. Tegyük föl, háboru lesz kikerülhetetlen, mely főleg 444Magyarországot, különösen érdekeinket veszélyezteti; tegyük föl, a háboru a Lajtán túl nem népszerű, s a lajtántúli miniszterium az ellenjegyzést megtagadja. Mellőzve azon kérdést, hogyan lehet ily eszmék mellett parlamentalis kormányzatot föntartani, csak azt kérdi, mi történik akkor? Akkor miniszteri válság következik be; annak végét be kellene várni; de míg a másik miniszterium megalakul, melynek minisztere contrasignálná a tartalék behivására vonatkozó rendeletet, az alatt, lehet, hogy nemcsak azon rész, de az egész birodalom az utolsó mértföldig el van foglalva. Az alkotmányos garantia soha sem foglaltatik a törvény egyes pontjaiban, hanem a nemzetek érettségében, azon súlyban, melyet a nemzetek magoknak szerezni tudnak. Azt paragrafizálni nem lehet. Ha a nemzet régi traditionalis józansága alkotmányos képességénél fogva meg fogja adni a fejedelemnek, a mi a fejedelemé, és megtartani a nemzetnek, a mi a nemzeté, akkor meglesz azon súlya, meglesz az alkotmányos garantia, mely nem egyes paragraphusokban, de a nemzet összes törvényeiben rejlik.
Madarásznak válaszolva, előadta, hogy Magyarország, a mióta az uralkodó dynastiát szabad választás útján trónjára hívta, a védelmet mindig közösnek tekintette. Különböző módon járult ahhoz, e módot mindig maga határozta meg; de a védelmet mindig közösnek tekintette; sőt az 1848-diki törvény sem szüntette meg jogilag a közös hadsereget, hanem csak honvédéget állított föl. Igaza van tehát Madarásznak, hogy itt valami új történt 1000 év óta; de az új nem az, hogy mások avatkoznak a mi hadügyi dolgainkba, hanem az, hogy mi avatkozunk mások hadügyi dolgaiba. Lehetne ez ellen fölhozni, hogy ez éppen oly kevéssé helyes; de ezen ellenvetés nem áll: mert közös haderőről bizonyos értelemben csak kölcsönös befolyással és kölcsönös megegyezéssel lehet intézkedni. Tehát azon állítás, hogy ez jogföladás volna és nem inkább jognyerés, nem alapos.
A mi Madarásznak azon panaszát illeti, hogy a honvédség száma igen kicsinyre van tervezve, a törvényjavaslat a honvédség számát nem határozza meg, hanem azt mondja, hogy a honvédség számát a honvédkötelezettek száma határozza meg. A törvényjavaslat egy másik szakaszban intézkedik arról is, hogy háboru esetében ő felsége helybenhagyásával a honvédség számát emelni lehet. Ha tehát a törvényben ki van mondva a felállítandó honvédzászlóaljak és századok száma, azért van kimondva egy bizonyos szám – és megengedte, nem nagy szám – mert a fölállítás magában nagy költséggel jár: mert hogy az ország a költséget megszavazhassa, egy indefiniált számot felvenni nem lehetett.
De Madarász indítványa világosan ki is mondja, hogy máshová czéloz: azt czélozza, hogy az összes sereg föloszlassék és a hadseregből – a 445rendes hadsereg magyar részét is ideértve – alkottassék egy magyar honvédség. Kimondja továbbá, hogy a katonai képzettség egész súlyát az iskolai képzettségre kivánja alapítani. Ha egyszer a szomszéd nagy államok, melyeknek oly nagy számú egységes seregeik vannak, meg fogják szüntetni azon rendszert, mely ott létezik; ha a fegyveres erő és pedig a támadó fegyveres erő súlypontját nem fogják többé az állandó hadseregbe helyezni, hanem a honvédségbe; ha éppen az ellenzéki tisztelt képviselő urak oda tudnák az államokat vinni, hogy a katonai tudományokat csupán csak az iskolákban taníttassák: akkor semmi ellenvetése nem volna az ellen, hogy itt is ilyen rendszer fogadtassék el. Mindaddig azonban, míg ez be nem következik, azon utasítást, hogy mint honvédelmi miniszter Madarász elvei szerint terjeszszen új javaslatot a ház elé, elfogadnia nem lehet; mindaddig, míg a szomszéd államoknál a véderő és a támadó erő súlypontja a rendes hadseregben van, nem függ tőlünk, nem lehet és nem volna czélirányos sem a védelem súlyát a honvédségbe helyezni.
Madarásznak azon állítására, hogy a védrendszernek tervezett alakítása nem felel meg az ország kívánságának, mert támadó és nem védelmi természetű, Andrássy gr. azt felelte, hogy a lehető legrövidebb szolgálati, a lehető legkisebb békejelenléti idő mind a defensiv rendszernek leghatározottabb kellékei, s ugyanannyi hiányai volnának egy támadó rendszernek; és habár nem is lehet mondani, hogy létezik külön védelmi és külön támadó rendszer – mert azon rendszer, mely csak védelemre jó, az védelemre sem jó, mert csak azon rendszer jó a védelemre, mely a támadásra is jó, – de ha a kettő közt különbség van, és egy rendszerre rá lehet mondani, hogy védelmi rendszer: akkor ez az, mely a törvényjavaslatban megállapíttatik.
Nem fogadhatta el Tiszának azon állítását, miszerint sérelem és hátralépés, hogy a törvény közös törvény, és nem csupán közös elveken alapuló törvény. A törvény nem közös törvény, hanem csak közös elveken alapuló törvény; egy szakasza sincs ezen törvénynek, melyből az ellenkezőt lehetne következtetni. A magyar kormány ő felsége tanácsában is mindig ezen szempontot tartotta fönn, és ezen szempont minden oldalról elismertetett. Intézkedik ezen törvényjavaslat a közös védelem természeténél fogva közös dolgokról is; de a miben e tekintetben intézkedik, törvénynyé csak akkor fog válni, ha a másik rész, éppen úgy, mint mi, erre különálló törvényt hoz. Ekkor fog teljesülni az, mit az 1867:XII. t.-cz. akar: hogy a birodalom mindkét részének védereje közös elveken alapuló törvény szerint intéztessék el.
Tiszának azon állítása sem alapos, mely szerint sérelem van abban, 446hogy az újonczállítás iránti intézkedés, melyet a XII. t.-cz. tökéletesen kivesz a közös rendelkezés alól, e törvényjavaslat szerint közösen történik. Mi meghatározunk egy számot, a másik törvényhozás is meg fogja határozni, s ha a két szám egyenlő, akkor lesz csak elfogadva, a mi itt jövőre a közös sereg létszámául vétetett föl. Az, hogy a két újonczállítás a két törvényhozásnak külön van föntartva, nem zárja ki azt, hogy egyformán intézkedjenek. Ennek következtében ebben sincs se hátralépés, se sérelem.
A mi a közös hadügyminiszterre vonatkozik, egyetlen szakasz döntő az, a mely kimondja, hogy közös miniszterium alakítandó mindazon tárgyakra, melyek közöseknek ismertetnek el. A hadügy közösnek ismertetett el, tehát közös hadügyminiszterium is alakítandó. A törvény egy miniszteriumról sem intézkedik részletesen. Ha tehát meg is engedi, hogy világosan nem nevezi meg a hadügyminiszteriumot, nem engedheti meg, hogy a törvényből magából ne következnék egy közös hadügyminiszterium fölállítása.
Tisza fölhozta, hogy a seregnek nagy része nincs az országban, és hogy a törvényben semmi biztosítékot nem lát, hogy ez a jövőben másként lesz. Az egész törvény ennek folytonos biztosítékául tekintendő, mert az átalános védrendszer, rövid szolgálati ideje s csekély békelétszáma mellett, az ellenkező rendszer föntartását absolute lehetetlenné tenné. Ha azonban daczára annak, hogy ezen biztosíték magában a törvényben foglaltatik, ez nem volna elegendő: megnyugtatására szolgálhat Tiszának, hogy máris történtek intézkedések, hogy a magyar ezredek az országba visszahozassanak. Hogy azonban ez egyszerre nem történhetik, azt meg fogja érteni mindenki két okból: financiális okból, és azon okból, nehogy némelyekben azon fogalom ébresztessék, hogy ez ismét úgy fog történni, mint 1848-ban, és ismét azok lesznek a következések.
Végül a kormány kedvezőtlen álláspontját körvonalozta a szőnyegen levő törvényjavaslat irányában. Midőn az e törvényjavaslat iránti előtanácskozások megindultak, a kormány egészen ellenkező két áradat közt találta magát. Az egyik vélemény a legnagyobb bizalmatlansággal tekintette mindazt, mi a régi fenálló rendszer megváltoztatását foglalja magában, egy külön nemzeti honvédség fölállításában pedig az összes monarchia végveszedelmét látta. A másik vélemény a fönálló hadseregnek nem olyan alakítását, mint a törvények értelméből következik, hanem kettéosztását, egy külön osztrák és egy külön magyar hadsereg fölállítását követelte. A kormány ezen két ellenkező álláspont közül kiinduló alapul egyiket sem fogadhatta el; hanem azon elvből indult ki, hogy ezen kérdés szerencsés megoldása csak úgy lehetséges, ha: először kölcsönös megnyugvással történik; 447másodszor, ha mindenek előtt az tartatik szem előtt, hogy az alkotandó védrendszer a lehető legczélirányosabb legyen; és harmadszor, ha az ország törvényes jogai föntartatnak. Ezen vezérelvektől indíttatva, azon meggyőződésre jött a magyar kormány, hogy az összes osztrák-magyar monarchia legczélirányosabban megvédhető egy, a törvények értelmében közös hadsereg és külön nemzeti honvédség által. Ez alapon létesült az 1867:XII. t.-cz. értelmében közös megállapodással ezen törvényjavaslat. Igen érzi a kormány azon felelősséget, mely ezen nagy horderejű törvényjavaslat ajánlatában rejlik; ezen felelősség érzete volt az, melynek következtében a magyar kormány visszautasította azon alapot, melyre ezen kérdés a kezdeményezés első stadiumában fektetve volt, daczára a minden oldalról jött sürgetésnek, és annak, hogy a kérdés elintézésének elhalasztása veszélyes lehetett volna; de éppen ezen felelősség érzete készteti a kormányt ezen javaslatot, úgy a mint van, a legmelegebben ajánlani a képviselőháznak: mert meggyőződése az, hogy szerencsés megoldás, kölcsönös megnyugvás, czélirányos védelem, és a nemzet jogainak föntartása csak ezen alapokon lehetséges. Ha szükséges volna valami, a mi e törvényjavaslatot még inkább ajánlaná, mint ezt a szónok teheti, ez meggyőződése szerint azon körülményben van, melyet a háznak talán minden tagja érez: hogy az összes monarchiának és különösen Magyarországnak minden kül- és belső ellenei csak abba helyezik reményeiket, hogy ezen nagy horderejű kérdésre nézve az egyesség létre nem fog jönni. Meg volt győződve, hogy a képviselőház előtt ezen egyetlen körülmény döntő lesz.
Simonyi Lajos b. helyeselte a törvényjavaslat két alapelvét; mindemellett a részletes vitánál ellene készült szavazni, mert a javaslat nem emeli ki azt, hogy a magyar hadseregről rendelkezik.
Az augusztus 3-dikán tartott űlésben fölszólalt Deák Ferencz.
Deák Ferencz: Átalánosságban tárgyaljuk az elénk terjesztett törvényjavaslatokat, átalánosságban fogok én is azokhoz szólani. (Halljuk! Halljuk!)
Az állam első és legfontosabb föladata megvédeni az országot kül- és belellenség ellen. A végrehajtó hatalom köteles őrködni a haza biztossága fölött, az alkotmányos törvényhozás pedig tartozik gondoskodni arról, hogy a kormány minden időben s minden eshetőségek ellen elegendő s a czélnak teljesen megfelelő védelmi eszközök fölött rendelkezhessék a haza védelmére. (Tetszés.)
448Súlyos kötelesség a védelmi kötelesség; mind az összes államra, mind az egyes honpolgárokra nézve folytonos teherrel jár és nagy áldozatokat igényel. A polgári kötelességek közt ezen kötelesség teljesítése a legterhesebb, de mellőzhetetlen. Nem lehet ezen kötelességet elodázni, nem lehet hanyagon vagy félig teljesíteni, mert a félig teljesített védelem aligha jobb a védelem elmulasztásánál. (Tetszés.) Hiba vagy mulasztás e részben nemcsak a honpolgárok jólétét, hanem az ország lételét is veszélyeztetheti. Történelmünk legszomorúbb lapjai tesznek erről tanuságot.
Szerencsések volnánk, ha a védelem terhes kötelességének teljesítése nélkül is fönn birnánk tartani hazánkat. De, fájdalom, ez lehetetlen. Boldog azon ország, melynek teljes neutralitását Európa garantirozta, mint Helvetiáét; boldog az, melyet mások védenek meg; boldog az, mely geographiai helyzete miatt a megtámadtatások veszélyének kevésbbé van kitéve. De a mi helyzetünk az európai nagyhatalmasságok közepette – útjában úgyszólván a harcznak – több veszélylyel jár, és hogy megvédhessük hazánkat, több erőfeszítési áldozatok igényeltetnek. (Nagyon igaz!)
Seregeket gyűjteni és föntartani szükség nélkül vagy a szükség mértékén túl fonák politika, hódító háborúkra pazarolni a nép vérét és vagyonát politikailag is, erkölcsileg is bűnös. De elegendő erővel készen állani az ország védelmére minden lehető megtámadások ellen politikai és erkölcsi kötelesség. (Élénk tetszés.)
Fog-e valaha a civilisatio és a népek erkölcsi érzete azon fokra emelkedni, hogy a háboru politikai és erkölcsi lehetetlenség legyen, azt nem tudom; de hogy még eddig oda nem emelkedett, és hogy a háboru kivált Európa jelen helyzetében a könnyen bekövetkezhető lehetőségek közé tartozik, azt, úgy hiszem, senki sem tagadja. Nekünk pedig a helyzetet úgy kell tekintenünk, a minő az jelenleg, nem úgy, a minőnek mi azt óhajtanánk. (Tetszés.)
Kormányunk a háborut bizonyosan nem óhajtja, de az országnak czélszerű védelméről sem feledkezhetik meg soha, és mivel arról győződött meg, hogy védelmünk eddigi rendszere Európa jelen viszonyai közt és a hadviselés mostani módja mellett nem kielégitő: ezen védrendszer átalakítására törvényjavaslatokat terjesztett elő.
Midőn mi ezen törvényjavaslatok fölött tanácskozunk, azt kell fontolóra vennünk, alapos-e a miniszterium azon kiinduló pontja, miszerint jelen védrendszerünk a haza védelmére nem elegendő, és ennélfogva a czélnak nem felel meg teljesen?
449És ha e rendszer nem elegendő, jobb-e, czélszerűbb-e ennél a kormány javaslata, és több biztosságot nyujt-e az ország védelmére nézve?
Vagy ha sem az eddigi, sem a most javaslatba hozott védrendszert nem találjuk kielégítőnek, minőt kell azok helyébe megállapítanunk?
Tehát vagy meg kell tartanunk az eddigi rendszert, vagy el kell fogadnunk lényegében és főelveiben az elénk terjesztett javaslatot, vagy e helyett mást, jobbat, czélszerűbbet készítenünk, rögtön, haladék nélkül. Ezen három alternativa közül kénytelenek vagyunk valamelyiket választani.
Meggyőződésem az, hogy eddigi védelmünk rendszere Európa jelen helyzetének s a hadviselés mostani módjának igényeit ki nem elégíti, s azért a czélnak meg nem felel, s az ország védelmére nem nyujt teljes biztosságot.
Nincs nagyobb állam, mely védelmi rendszerét, a véderő menynyiségét és szervezetét teljesen öntetszése szerint határozhassa meg. E részben mindenik a viszonyok kényszerűsége alatt áll; nem hagyhatja figyelem nélkül más államok haderejének nagyságát, s kénytelen ahhoz mérve rendezni saját véderejét; nem mellőzheti a hadtudománynak kifejlődését, mert ha mindezeket nem tekintve, más államoktól messze elmarad, valószínűleg rövid időn veszve lesz.
Hajdan gyakorolatlan tömegek harczoltak hasonló gyakorlatlan tömegek ellen, s e harczokban a nagyobb vitézség, bátorság gyakran a nagyobb szám fölött is diadalmaskodott. Még e harczokban is a régibb, gyakorlottabb harczosok birtak gyakran döntő előnynyel. Némely európai hatalmasságok kezdették emelni az állandó, rendes és begyakorolt katonaság számát, és ez által diadalmaskodtak elleneik fölött. Ezt látva a többi hatalmasságok, ámbár jól tudták, hogy az állandó katonaság, kivált ha nagyobb számban tartatik, rendkívüli súlyos teherrel jár, kénytelenek voltak saját érdekök, saját országuk biztossága miatt is követni a példát, s átalakult az előbbi védrendszer egész Európában, s fektetve lőn főként az állandó katonaságra.
Őseink sem maradtak e részben hátra. Előbb nálunk is a banderiális és insurrectionalis rendszer állott fönn; ezek voltak egyedüli védeszközeink. De már 1715-ben belátták az ország rendei, hogy ez a mód nem elegendő az ország megvédésére, s kimondották a 8-dik törvényben, hogy a banderium és insurrectio mellett állandó rendes katonaságot is kell fogadni belföldiekből és külsőkből.
450A banderiumok csakhamar megszüntek Európaszerte, és megszüntek azok nálunk is; az állandó rendes seregek pedig mindenütt növekedtek. Az insurrectio – mind a portalis, mind a személyes – fönállott még hazánkban, ámbár Mária Terézia ideje óta csak ritkán használtatott, míg végre az 1809-dik évben tett utolján szolgálatot.
A védrendszernek ezen átalános átalakulása, és az állandó hadseregek szaporodása tetemesen megváltoztatta a hadviselés módját mind a seregek számára, mind azok használása módjára nézve.
Ha összehasonlítjuk a mult századokbeli harczokat a mostaniakkal, s az akkori hadseregek számát a mostaniakéval: valóban meglepő a különbség. Nem szólok a 30 esztendős háboruról, csak Mária Terézia háboruit említem, melyekben hazánk is közreműködött, és említem e század elejéből a franczia háborukat. Mi volt akkor az egyes hatalmasságok hadseregeinek száma a mostanihoz képest? 1796-ban a 2-dik czikk bizonyítása szerint 340 ezer emberből állott ő felségének a római császárnak és magyar királynak összes hadserege. 1802-ben az 1. törvényczikkben 64 ezerre van megállapítva a magyar ezredek létszáma; s ha ehhez ő felsége többi országainak és tartományainak katonáit aránylag hozzáadjuk, mily csekély szám lesz az eredmény az európai államok mostani seregeihez képest. Hiszi-e valaki, hogy ily számú sereggel most, midőn az európai nagyhatalmak mindenike 800 ezer begyakorlott rendes katonát számíthat seregében, meg lehetne védeni a birodalmat és hazánkat? (Élénk tetszés.)
Ehhez járul azon körülmény is, hogy a gyors közlekedési eszközök tetemes szaporodásánál fogva a seregek összevonása, elszállitása hamarább történik, s e miatt a háboruk gyorsabbak és rövidebbek. Előbb még a háboru megüzenése után is a döntő csatákig hónapok, gyakran évek folytak le. Ha ekkor a fenyegető vagy már megkezdett háboru alkalmából újonczok állíttattak ki és e gyakorlatlan újonczok ezredekbe soroztattak, volt idő őket kitaníttatni és begyakorolni és néha félév mulva is elég jókor érkeztek a háboru szinhelyére, hogy a döntő csatákban sikeresen részt vehessenek. Most ilyen újonczok a háború végeig alig volnának csak némileg is begyakorolhatók, mert a közelebbi idők tapasztalásából tudjuk, hogy nagyszerű, döntő háboruk nem évek, nem hónapok, hanem hetek alatt végeredménynyel be lettek fejezve.
E tetemes változások, melyek az újabb korban Európának majd minden államára kiterjedtek, szükségessé teszik, hogy minden nagyobb 451állam az eddiginél sokkal több, sokkal nagyobb számú katonát állíthasson megtámadás esetében a harcz terére, és hogy a katonaság ne gyakorlatlan újonczokból, hanem rendesen kitanított és begyakorlott harczosokból álljon. Védelmünk eddigi rendszere mellett ezt tenni képesek nem volnánk, kisebb sereggel pedig, vagy be nem gyakorlott tömegekkel, nagyobb számú begyakorlott seregek ellen, vitézség és lelkesedés daczára sem birnók kiállani a harczot. Eddigi rendszerünk megtartása mellett tehát az ország megvédése és biztossága volna koczkáztatva. (Helyeslés.)
Az elénk terjesztett törvényjavaslatok pótolják e hiányt, és nézetem szerint az előbbinél czélszerűbb védrendszert tartalmaznak. (Igaz!)
Nagy seregek, mint mondám, nagy teherrel járnak, és azon szám is, melyet jelenleg Európa nagyhatalmai tartanak, oly nagy, hogy azt folytonosan zsolddal és élelemmel ellátni a népek nem birnák. De tetemesen kisebb számra egyik állam sem szorítkozhatik, mert nagyobb számú gyakorlott hadseregek ellenében nem birná megvédeni országát, s föntartani annak biztosságát. Újabb korban tehát azon eszme kapott lábra az európai szárazföldön, hogy aránylag csekélyebb legyen ugyan azon rendes katonaságnak száma, mely béke idejében is folytonoson fegyverben áll, és élelemmel és zsolddal ellátandó, de nagyok legyenek a tartalékseregek. E tartalékseregek is azonban oly harczosokból álljanak, kik már évekig szolgáltak a folytonosan fegyverben álló katonaság sorában, s ennélfogva teljesen begyakorolva lévén, éppen oly harczképesek, mint azok.
Csak ily módon lehet nagyszámú begyakorlott seregeket az állam végpusztulása nélkül harczkészen tartani, és ezen eszme az elénk terjesztett törvényjavaslatoknak is egyik alapeszméje.
A teljesen begyakorolt nagyszámú tartalékseregek csak úgy létesülhetnek nagyobb baj és nehézségek nélkül, ha a szolgálati idő rövidre szabatik és az átalános védkötelezettség törvény által kimondatik. Egyik úgy, mint a másik, emberségesebb, czélszerűbb és igazságosabb, mint az eddigi mód volt. (Helyeslés.)
Hajdan, míg fogadott katonák képezték a sereget, sőt utóbb is, midőn erőszakkal állíttattak, a szolgálati idő addig tartott, míg a katona elhalt vagy szolgálatra képtelenné lett; az illető ki volt szakasztva – gyakran akarata ellen – polgári állásából és minden viszonyaiból egész életére. E sors nem ért minden honpolgárt, de a kit ért, azt súlyosan és igazságtalanul sujtotta. Utóbb az erőszakos 452állítás helyébe a conscriptio és capitulatio következett. Ez ugyan könnyebb volt, de mégis 8–10 évig tartott.
Most az előttünk levő törvényjavaslat szerint három év a rendes szolgálati idő; ennek elteltével a katona ismét visszamehet családjához, folytathatja keresetmódját, családi viszonyba léphet, s még hét évig évenkint csak rövid idei gyakorlatra köteles, mindamellett, hogy háboru esetében mint begyakorlott katona képes lesz sikeresen szolgálni a haza védelmére.
Az átalános hadkötelezettség is igazságos. Ha e kötelezettség legsúlyosabb minden polgári kötelezettségek között, viselje azt mindenki különbség nélkül, a kit kora és testalkata arra képessé tesz. (Élénk helyeslés.) Hajdan a nemesi osztály, annálfogva, mert köteles volt a fölkelő seregnél szolgálni, e katonáskodás alól ki volt véve; csak a szegényebb osztályokat terhelte az; de az insurrectiók csak ritkán és rövid ideig működtek, s ámbár a törvény megrendelte, hogy minden évben gyakorlatok tartassanak, a megyék, melyekben éppen a kiváltságos osztály határozott, a törvény ezen rendeletét elmellőzték, míg a szegény nép gyermeke évekig viselte a katonáskodás nehéz terhét.
Ezt az igazságtalanságot is megszünteti az előttünk levő törvényjavaslat, s midőn egyrészről a haza védelmét biztosabb és czélszerűbb alapokra helyezi, másrészről az igazság, méltányosság és humanitas követeléseinek is inkább felel meg. (Tetszés.)
Azon ellenvetést tették többen ezen törvényjavaslatok ellen, hogy bennök a magyar hadsereg egészen föl van adva.
Ha a magyar hadsereg eszméjét úgy értelmezzük, mint az állandó katonaság behozatala óta értelmezték törvényeink s a folytonos gyakorlat, akkor ezen eszme a jelen törvényjavaslatban nincsen föladva, sőt mivel annak egyik szakaszában hivatkozás történik az 1867:XII. t.-cz. azon szakaszára, mely szerint «a magyar hadsereg ő felsége többi seregeinek kiegészítő része», az eszme nemcsak mellőzve nincs, de világosan föntartatik. (Igaz! jobb felől.)
Oly magyar hadsereget azonban, mely teljesen független, önálló, s ő felsége többi seregeitől egészen elkülönözött legyen, e törvényjavaslatok sem foglalnak magukban.
Az állandó katonaság 1715-ben állapíttatott meg törvény útján mint honfiakból és külsőkből fogadás által alkotandó sereg. A törvény akkor ezenkívül egyebet nem rendelt. Későbbi törvényeink szólanak magyar ezredekről, azok számáról, teljes állapotban leendő tartásáról; 453de elkülönzött hadseregről, mely e fogalomnak «független, önálló, külön magyar hadsereg» csak távolról is megfelelt volna, semmit nem szólanak. 1790-ben, azon országgyűlésen, mely a nemzet jogainak föntartásában, biztosításában, ernyedetlen buzgalommal járt el, s mely a 10-dik t.-czikkben kimondotta Magyarország független önállását, az ország rendei nem határoztak semmit önálló, független, külön hadseregről; hanem azt igenis kivánták, hogy a hadi tanácsnál két magyar hadi tanácsos is alkalmaztassék, a mi bizonyosan nem a sereg elkülönzését jelenté. (Tetszés a középen, mozgás a szélső bal oldalon.) Ajánlottak akkor az ország rendei újonczokat is a magyar ezredekhez; kimondották, hogy a magyar ezredek teljes számban leendő föntartására a fogadás nem levén czélszerű mód, e helyett egy országos küldöttség készítsen «de conservandis in actuali statu completo legionibus Hungaricis» czélszerű javaslatot; de külön, önálló magyar hadseregről nem szólanak.
Az 1802-dik évben előfordul ugyan az első czikkben e kifejezés «magyar hadsereg» (exercitus hungaricus); de ott van egyszersmind e szónak magyarázata is e szavakban: «Duodecim legionum pedestrium, decem equestrium, in summa segaginta quatuor millium exercitus Hungaricæ numerum in præsens defixum» stb.
Tehát a magyar hadsereg akkor 64 ezer lovas s gyalog katonából állott, mely nem volt önálló, független hadsereg, hanem része volt ő felsége összes hadseregének.
Tanusítja ezt az 1795-dik 2-dik t.-cz. is, melyben a 340 ezerből álló császári királyi hadsereg föntartására két millió 40,000 mérő rozsot, ezenfelül zabot s ökröket ajánlanak: «pro intertentione 340 millium exercitus cæsareo regii». A törvényczikk tehát nem «hadseregről» szól, hanem «császári királyi hadseregről», s ebben benne foglaltattak a magyar ezredek is. (Úgy van! jobb felől.)
Tekintse bár végig akárki a törvényeket s országgyűlési iratokat: látni fogja, hogy teljesen önálló, független, külön magyar hadsereg létezésének nyoma nincs azokban; sőt még az 1848-diki törvények is említik ugyan e szót: «magyar hadsereg», de arról mint önálló, független, külön hadseregről sehol nem rendelkeznek.
S hivatkozom a t. ház tagjaira, hogy ilyen önálló, független, külön magyar hadsereg 1848-ban is csak akkor jött tettleg létre, mikor seregeink nem a sanctio pragmatica értelmében ő felsége seregeivel együtt, hanem ellenök küzdöttek. (Élénk helyeslés a jobb, mozgás a szélső bal oldalon.)
454Ha pedig valaki okát vizsgálná annak, hogy az állandó katonaság megállapítása óta miért nem sürgettek ily teljesen önálló, független külön hadsereget az ország rendei, valószinüleg azon eredményre jutna, hogy nem sürgették, nem követelték, mert azon meggyőződésben voltak, hogy két ilyen elkülönzött, független és önálló hadsereggel, annyi harcz és veszély között, sem a hazát, sem ő felsége trónját s többi országait a pragmatica sanctio értelmében megvédeni nem lehetett volna. (Helyeslés.)
Miként alakulnak egykor Európa helyzetei s az országok viszonyai, az a jövő titkai közé tartozik; de nekünk főként a jelen helyzetet s ennek szükségeit kell tekintetbe vennünk; ezek mellőzésével egyedül a jövőre nem építhetjük megállapodásainkat. (Úgy van!) Lehet, hogy azon védrendszer, mely most elénk terjesztetett, hiányosnak fog egykor tartatni, s tetemes változásokon menend keresztül. Az idő fogja kimutatni czélszerűségét vagy hiányos voltát. Poroszország példája ugyan kedvező tanuságot tesz e rendszer elvei mellett; ha azonban czélszerűtlennek bizonyítaná be azt a tapasztalás, lehet idővel azon változtatni, s azt az akkori viszonyokhoz alkalmazni. De ha most elmulasztjuk hazánk s a birodalom védelmére megtenni azt, a mi szükséges és czélszerű, e mulasztásnak keserűen adhatnók meg árát végromlásunkkal: mert éppen a honvédelmi intézkedések azok, melyeket a határozatlanság habozásai között halasztgatni, vagy félig megtenni veszélyes, s könnyen megeshetik, hogy az események nem várnak. (Élénk hosszas tetszésnyilvánítások.)
A törvényjavaslatok részleteibe nem bocsátkozom; azok fölött úgyis külön tárgyalásnak lesz helye. Annyit azonban előre is kijelentek, hogy midőn valamely rendszert elvben és alapeszméjében elfogadok, annak oly lényeges részeit, melyek nélkül az egész lehetetlenné válik, ellökni bizonyosan nem fogom. (Tetszés a jobb oldalon.)
Vannak ezen törvényjavaslatok részleteiben oly pontok, melyeket én is másként óhajtottam volna; de ha e pontokra nézve az én óhajtásom csak az egésznek föláldozásával volna elérhető, inkább alárendelem a fontosabb érdekeknek saját nézetemet, sem hogy az egész rendszert, melyet szükségesnek tartok, ezzel koczkáztassam. (Élénk helyeslés a jobb oldalon.) Nem szeretném e részben lelkemre venni azon felelősséget, hogy az ország védelmére rögtön és mulhatatlanul szükséges nagyfontosságú intézkedés csak azért, mert annak egyes, bár fontos részleteire nézve más véleményben vagyok, elmaradjon, s 455e miatt az ország biztossága legyen, habár csak egy időre is, veszélyeztetve. (Hosszas helyeslés.)
Pártolom tehát a törvényjavaslatokat átalánosságban, lényeges elveikben és alapeszméikben, ismételve azon imént kijelentett vezérelvet, mely engem a részletes tárgyalásnál vezetni fog. (Hosszas élénk tetszésnyilvánítások.)
Deák Ferencz után, különösen a szélső baloldalról, még sokan szólottak a tárgyhoz. Román Sándor a törvényjavaslatokról azt mondotta, hogy az ország lakosságát pénz- és vérbeli áldozatokkal túlterhelik, s e mellett még azért is sérelmesek, mert «örök időkre fosztják meg törvényhozásunkat azon ős sarkalatos jogától, mely szerint egyedül ez volt hivatva az újonczok számát a szükséghez képest meghatározni, vagy pedig azok kiállítását teljesen meg is tagadni». Ennélfogva a törvényjavaslatokat a részletes tárgyalás alapjául sem fogadta el. Egyátalán addig, míg a törvényhozás a nemzetiségi kérdést meg nem oldja, ő és elvtársai a napirenden levő törvényjavaslatok tárgyalásában részt nem vehetnek. Miletics Szvetozár magáévá tette Román nyilatkozatát.
Az átalános vita augusztus 4.-dikén fejeztetett be, s úgy a szélső balról, mint a jobb oldalról 20–20 képviselő névszerinti szavazást kivánt. Az eredmény az volt, hogy a képviselőház 235 szavazattal 43 ellenében elfogadta a törvényjavaslatokat a részletes tárgyalás alapjául.
