A SÜLLYEDŐ NEMESSÉG ÉLETMÓDVÁLTOZÁSA
A SÜLLYEDŐ NEMESSÉG ÉLETMÓDVÁLTOZÁSA
A hazai polgárosodásban döntő fontosságú társadalmi réteg, a nem arisztokrata középbirtokos nemesség Erdélyben is rendkívül heterogén összetételű volt. Felső csoportja vagyona nagyságát tekintve összemosódik az arisztokrata nagybirtokosokkal, széles alsó rétege viszont a paraszti életmód határán állott 100-200 hold körüli, gyakran még kisebb földtulajdonával. Nagy többségét, a kiegyezéskor körülbelül három és félezer fős alaprétegét a 100 és 500 holdat bírók, míg mértékadó kisebbségét jelentős, másfél ezer főnyi 500 és 5000 hold közötti földek tulajdonosai alkották.
A reformkorban és a forradalomban a szinte hiányzó önálló városi burzsoázia szerepét a birtokos nemesség és az értelmiség töltötte be, ő volt (az arisztokrácia liberális szárnyával szövetségben) a polgári átalakulás, főként a polgári politikai intézményrendszer kiépítéséért harcolók derékhada. A jobbágyfelszabadítás, a lassú kármentesítés azonban csapást mért erre a rétegre, s különösen az annak alsó kategóriáiban elhelyezkedő pár száz 1587holdasokra. Elveszítette a kötött munkaerőt, tőkéje pedig nem volt ahhoz, hogy beruházással és szabad bérmunkával birtokából modern gazdaságot teremtsen magának. Akik jóformán csak erdőt mondhattak magukénak, nem is számíthattak, a szántóbirtokosok pedig hitelhiány miatt alig gondolhattak az ötvenes években gazdaságuk korszerűsítésére. 200 sovány holdon egy tucat vonómarha, további harminc hízómarha tartása kevés volt ahhoz is, hogy a háromnyomásos rendszerben a trágyázást, tehát a talajerő visszapótlását biztosítsa. A nyomásos rendszer felszámolására, intenzív takarmánytermesztésre, olcsó ipari termékek igénybevételére – így műtrágya használatára – lett volna szükség a korszerű gazdálkodás bevezetéséhez, amire a középbirtokosok többsége nem volt képes. Ezt a birtokkategóriát – tartalékforrások hiánya miatt – a legérzékenyebben érintették a változások. Méreteiben még a 300-400 hold is alatta volt azon tulajdonnagyságnak, amely a termelőeszközök felhasználásával is biztosíthat akkora jövedelmet, „amivel a tulajdonos örökletesen és funkcionálisan meghatározott társadalmi presztízsét fenntarthatja”.* A termelés növelésére az átmeneti gazdálkodás időszakában a középbirtok számára is elsősorban az extenzív fejlesztés, valójában a földterület kiterjesztése kínálkozott. A földért vívott harc első fordulóját, a jobbágyfelszabadítást, úrbéri pereket a nagy- és középbirtok nem veszítette el. Földvagyona jó részét átmentette a kapitalizmusba. Ahol azután a birtoktagosítást egyáltalán lefolytatták, ott régi befolyásával őrizte, néha értékében gyarapította földjét. De ebben a karszakban is kapott súlyos sebeket a birtokos osztály. Igaz, korábban felvett adósságai visszafizetésének kötelezettségétől 1860-ig moratórium védte, de hivatalos adatokból tudjuk, hogy az úrbéri kárpótlás jelentős része a birtokosok helyett egyenesen hitelezőik zsebébe vándorolt. Emellett az ipar és kereskedelem már az ötvenes években csökkentette az agrártermelők hasznát, a mezőgazdasági termények drágán kerültek az ipartól a fogyasztóhoz. A gabonán 1856-ban a szeszgyár 200%, a malom 100% körüli haszonnal adott túl, hogy azután a sütőipar is ugyanennyivel megemelje az árát. A kereskedők a vasút előtti évtizedben 20–25%-ot számítottak szállítási költségnek, s a gabonaár nyáron néha 70%-ot esett a télihez képest.
TÓTH T., Ellentét vagy kölcsönösség? A magyar mezőgazdaság üzemi viszonyainak történeti háttere és problémái. Bp. 1980. 57.
A nagybirtokosok közül mindössze öt-hatnál következett be teljes bukás a kiegyezés előtt, de a rosszul gazdálkodó középbirtokosok lába alatt már megrendült a föld. Mikó Imre 1861-ben az „elpazarolt birtokokról” szólva mondja: „Más szerencsétlenségeink között szinte legfájóbb szívvel nézem a magyar birtokoknak naponként sűrűbben előforduló elidegenítését”, s hazafias feladatnak minősíti a korszerű gazdálkodást és a föld megtartását. „Midőn egy vagy más vagyonos úr birtokait eladja, úgy jő nékem, mintha a 1588magyar haza földabroszából egy-egy szép darabot vágna le.”* A középbirtok hosszan tartó pusztulási folyamatának kiváltó okai az elmaradott kapitalista fejlődés egyes gazdasági törvényszerűségeiben éppúgy fellelhetők, mint egy korábbi struktúrában kialakult kollektív szubjektum továbbélésében.
Mikó I., i. m. 59.
A tőkés gazdaságfejlődés sajátossága, hogy bár mind a mezőgazdaságban, mind az iparban és kereskedelemben komoly fejlődést hozott, e két fő ágat mindegyre szembeállította egymással. A kereskedelmi, az ipari és a pénztőke fejlődése gyorsabban ment, mint a mezőgazdaságé. Az utóbbi terményeinek feldolgozatlansága vagy igen alacsony feldolgozási szintje – s önálló értékesítési rendszer hiánya miatt is – az agrárszektorban megtermelt értéktöbblet számottevő része átáramlott a kereskedelembe és az iparba, a városokba. Az ipari befektetések gyorsabb megtérülése a mezőgazdasági nagytermelőt, a nagybirtokost is hátrányos helyzetbe hozta a tőkésekkel szemben.
A középbirtok számottevő lemorzsolódása a gazdálkodás korszerűsítésével párhuzamosan haladt; a földért vívott harcnak ez lett a második fordulója. Itt már nem elsősorban alig felszabadult jobbágyokkal, hanem piachatásokkal, modern tőkével kellett megverekedni, jobbára az utóbbiak által meghatározott feltételek között. A józanabbak, szerencsésebbek – általában a vagyonosabbak – megtalálták számításaikat. A középbirtokosok jó része azonban nem tudott alkalmazkodni az új viszonyokhoz. Gazdatisztnek képzett agrár szakembert még a 4-500 holdas sem volt képes rendesen megfizetni, így továbbra is „maga gazdálkodott”. A szigorú takarékosság, polgári szorgalom és körültekintő vállalkozói szellem nem alakult ki nála, az egyre költségesebb politizálást és a reprezentációt viszont továbbra is vállalnia kellett, hiszen csak így őrizhette a közéletben régi pozícióit. „Nem tudott számolni a jobbágyság eltörlése következtében megváltozott körülményekkel, nem változtatott életmódján és nem változtatott gazdálkodási módján … Nem volt rosszabb, csak konzervatívabb más osztályoknál” – panaszolja a századfordulón az Erdélyi Gazdasági Egylet lapja.* Egy 300 holdas Küküllő menti nemes gazda nemcsak béreseket tartott, hanem szakácsnőt, kézilányt, négylovas hintót. Rendszeresen látogatta a városi kaszinót, adósságai ellenére kártyázott, bár ekkor már kivételszámba mentek azok a nagy kártyacsaták, ahol néhány hosszú estén egész birtokok úsztak el. Jellegzetes magatartásformája lett az erőn felüli költekezés. A földbirtokra felvett hitelek ilyen gazdálkodás és életmód mellett nem a korszerűsítést, hanem a lassú tönkremenést segítették. Az évi termés eladásakor valamit törlesztettek, hogy hamarosan újabb kölcsönökért folyamodjanak. A hetvenes évektől kezdték megrohanni a bankokat, takarékpénztárakat. Sok dzsentri kért a nagyszebeni 1589román Albina banktól is hitelt, mindaddig, amíg az 1885-ben üzleti és politikai óvatosságból – mintegy két évtizedre – ki nem rekesztette őket ügyfelei közül. Az új életforma és új gazdasági feltételek együttesen rombolták a kisebb középbirtokos vagyonát, amit tetézett az örökösödési rendszerből adódó aprózódás. 2-300 hold négy gyermek közt felosztva számukra szinte a semmivel volt egyenlő, új életpályára ugyancsak birtokeladásból lehetett nekik indulótőkét biztosítani. Az úri rangnak megfelelő taníttatás is sok pénzt emésztett. A kortársak szerint némely erdélyi jogásztanuló havonta 60–100 forint külön apanázst kapott, hogy helyezkedni is tudjon, mert az egyetem „a közélet kicsiben, kortesekkel, párbajokkal és majdnem parlamentekkel is felszerelve”.*
A kassai gazdakongresszus. Erdélyi Gazda, 1900. szeptember 13.
Pusztuló középosztály. Erdélyi Gazda, 1900. október 7.
A középbirtokos rétegnek így lett létkérdés a fizetett állami vagy megyei tisztviselői állás. Még a gazdagabbak számára is, de különösen az alsóbb, 2-300 holdasok számára, ezeket azután alispáni széktől a falusi körjegyzői állásokig mindenütt megtaláljuk. Tömeges bevonásuk az államapparátusba – a közhiedelemmel szemben – éppen a hatalomátvétellel ellentétes tendenciát, a nagypolitikai döntésekből való kiszorulást jelzi: vagyona megrendülésével önálló politikai arculatát veszíti el. Egyre jobban „ráfanyalodik az állam kenyerére”, hogy azután a kormányzat kezében zsörtölődő, kellemetlenkedő, de engedelmes végrehajtó közeggé váljék.
A volt nemesi birtok lemorzsolódására nincsenek pontos adataink. A 100 és 1000 hold közötti birtokúak száma a kiegyezéstől a világháborúig közel felére apadhatott. A századfordulón tényként tekintették, hogy „a jó gazda marad birtokán; nehezen, de tartja magát”. Az adatok mindenesetre alátámasztják az állandó birtokeladásokat, polgárok térhódítását. „Egy új, a városokból kiözönlő egészséges invázió van folyamatban, mely szerzett tőkét és tudást, okos számítást, friss életerőt, új rendszereket, irányokat visz mezőinkre, s mely bizony az ősi elemek gyengébbjeit itt-ott ki is szorítja.”* Ekkor került sor a birtokért folyó harc harmadik fordulójára. Az új század elejére a parasztság újból támadásba lendült a földért, harcát ezúttal már a tőke szervezte. Megszűnt a korábban nyomasztó hitelhiány, a tőke magának elhelyezést keresve rátalált-rákényszerült az időközben hitelképessé erősödött parasztra, s különösen 1906 után nagy üzlet lett a parcellázás. Románok, magyarok, szászok, nagybankok és takarékpénztárak, ügyvédek és birtokosok egyaránt nyerészkedtek ezen. 1903 és 1912 között – az Erdélyi Gazdasági Egylet (EGE) felmérése szerint – 900 ötven holdnál nagyobb birtok cserélt gazdát. Jó kétharmada középbirtokból származott, s zömében ezt is parcellázták. Ekkorra tetőzött az a – nemcsak magyarországi – folyamat, melynek során a nagy- és középbirtok áruba bocsátja területeinek egy részét, hogy a 1590fennmaradón a föld- és a beruházás-ráfordítás kedvezőbb arányait kialakítsa. Erdélyben (Szilágy megyét is ideszámítva) tíz év alatt 50 hold feletti darabokban mintegy 200 ezer holdat, fele részben erdőt adtak el, amiért a birtokosok 70 millió koronát kaptak.
Uo.
A középbirtok bomlási folyamata és a parcellázás egyben az egyes nemzetiségek földtulajdon-nagyságában is arányváltozásokat hozott. Az EGE számításai azt mutatják, hogy a századfordulótól az utolsó békeévig mintegy 25%-kal csökkent a magyar középbirtokosok száma, hétszáz középbirtok ment át zömében román parasztok egyéni vagy községi tulajdonába. Az utolsó tíz békeév 50 hold feletti birtokforgalmának egyenlege a fenti számítás szerint a magyar tulajdonban lévő földek 144 618 holdnyi csökkenésével, a román földtulajdon 112 808, a szász földvagyon 31 810 hold növekedésével zárult. A szász birtokállomány hosszú távú csökkenésére biztos adatok nincsenek.
A földvagyonban megjelenő változások nemzeti-politikai kihatását a kortársak korán felismerték. Mikó Imre 1861-ben attól tartott, hogy a magyar földbirtok megcsappanása „idővel nagy statistico-politikai liqvidatiot von maga után”.* A román polgárság nagy egyénisége, Bariţ 1885-ben a földvásárlást szorgalmazza: „igen, ez egy gazdasági háború, amelyet teljes erőnkből kell folytatni az ország egész területén, ha tovább akarunk létezni, ha akarjuk: valóban legyen hazánk”.* A századforduló után magyar részről erősödik az aggodalom. Az úri birtok ügyét az egész nemzettel azonosítva, 1913-ban Bethlen István kongatja meg a vészharangot: „Erdély magyarsága a gazdasági és politikai tönk szélén áll” – mondja, majd vádat emel – „a magyar közszellem ellen, … amely megfontolás nélkül erőszakolta rá Magyarországra a francia forradalom világpolgári gondolatkörének intézményeit.” Hitbizományt, állami hitelsegélyt kér, mint ahogy mások is már korábban, a nyolcvanas években ettől várták a gyengülő nemesi birtok megmentését.* Bethlen nyomán a nacionalista felfogás „eladó országról” beszél, mondván, „ha lesz arra egy pár békés évtizedünk, akkor azalatt végre kell hajtanunk Erdélyben az új honfoglalást”.*
Mikó I., i. m. 61.
G. Bariţ 1885. március 1-i levele Al. Barbolovici-hoz. Közli: Revista Arhivelor, 1980. 1. sz. 73.
Erdélyi Gazda, 1913. szeptember 14.
Tokaji L., Új honfoglalás. Kolozsvár 1913. 5–6.
A birtokos nemesség a világháború kitöréséig teljesen felbomlott és polarizálódott. Felső rétege összefonódott az arisztokráciával, noha különállását a társadalmi életben mindkettő megőrizte. Elsősorban a megye volt az övé, s ott a románok előtt szinte elreteszelte a közélet kapuit. Kulcsszerepet vitt egy-egy vidék politikai életében; Hunyad közéletét például majdhogynem családi hitbizományként uralta a Mara, Pogány, Török, 1591Hollaky, Udvarhelyét az Ugron család. Minisztert ritkán neveztek ki soraikból, de bőven adtak országgyűlési képviselőt. A 15 erdélyi főispánból 910 mindig közülük került ki; az alispánok, általában a megyei tisztviselők közé arisztokratát alig engedtek be, ennyiben felfelé is őrizték exkluzivitásukat. A Zeykek – mint legvagyonosabbak – a gazdag arisztokratákhoz beházasodhattak, sőt 1893-ban egyiküket bárói rangra emelték. A vagyonban leglentebb állók már tarkább keveredést mutatnak, s gyerekeiket szívesen adták gazdasági pályára, mérnöknek vagy orvosnak, a századelőn már benn ülnek a MÁV tisztikarában is. A magasabb katonatiszti karrier ritkábban jött számításba, akadémiára amúgy is Pestre vagy Bécsbe kellett menni, s ráadásul túlságosan rebellisek voltak hozzá. A lányokat gyakran csak szerényebb középfokú oktatásban részesítik, hiszen azok úgyis otthon ülnek, illő kérőre várva. A székely lófő gyermekei számára már emelkedésnek számított a jegyzőség, a századvégtől elfogadottnak a tanári vagy tanítói pálya. Ahol nem sikerült szorgalommal és takarékoskodással egyensúlyt teremteni a gazdaságban, ott „a kúriák megomlottak, vagy új gazdák költöztek azokba. Az újabb nemzedék egy-egy kis hivatal zugában húzódik meg, s ott körmöli a betűt.”* Így fordul át ez a réteg polgárrá, megőrizve azonban a nemesi származás tudatát és értékrendjét, és mint a politikában a múltból hagyományt magával hozó egyedüli szélesebb csoport, mentalitása, életformabeli öröksége az új magyar társadalom értékrendjét is befolyásolta. Mert a birtokból és a hatalomból kiszorultak is a széles néprétegek szemében magukon viselték a hatalom bélyegét.
NAGY I., i. m. 28.
A magyar mellett mintegy bolygóként létezett a román úri birtokosság. Erdélyben a századelőn 804 román úri birtok haladta meg a 100 holdat, azonban ezek átlagos nagysága a felét sem tette ki a magyarnak, mivel kevés volt köztük a latifundium. A Vlad család a maga 6727, a Mihu család 5213, a Vaida-Voevod család 3827 hold földjével 1906-ban a legnagyobb román földesurak voltak Erdélyben. A Bánságban, Szilágyban, Máramarosban további jelentős román birtokokat találunk. Az említett időpontban az egész országban a tíz 2000 hold feletti román birtokos közül messze kiemelkedett a bánsági Mocsonyiak 28 124 holdas latifundiuma; 14 főnek, köztük ügyvédnek, egyházi személynek volt még 1000 és 2000 hold közötti földje. Ezernél több volt a román középbirtok, átlagos területük a 100–300 hold között mozgott, s jelentős hányadukban paraszti tulajdonnak tekinthetők. Legtöbbet Máramarosban (123), Kolozsban (116) és Szolnok-Dobokában (109) találunk. A román úri birtokost – kik közül az ismertebbek nemesi származásúak – háza, öltözködése, életformája alapvetően nem különítette el magyar osztályos társától, politikai magatartásformáik a szembenállás ellenére egészében ugyancsak azonosak voltak.
