BÁNYÁSZAT
BÁNYÁSZAT
Erdély bányászatában az 1711–1770 közötti időszakban szintén csak lassú jelei mutatkoznak a változásnak. A sókitermelés az évszázados keretek között folyik, legfeljebb csak annyi a negatív változás, hogy a széki sóbányákat az 1720-as években elönti a víz, megszűnik a művelés, s az egykori bányaváros 986attól kezdve keserves szegénységben tengődhet – még a kapitalizmus korában is. A sószállítás módjában sincs változás, legfeljebb a sóhajósok száma s mentesítéseik adnak okot országgyűlési viharokra is, meg a sónak az adózó néppel közmunkában való fuvaroztatása. A só kitermelése és kereskedelme továbbra is kincstári monopólium. A változás a változatlanságban abban van, hogy míg a fejedelmi korban a kincstár csak Erdélyé, most az egész birodalomé, s a birodalom központi szervei döntenek jövedelmeinek felhasználásáról is. Az erdélyi rendek azonban kevésbé sérelmezik ezt a tényt, mint azt, hogy a só szabad kereskedelmétől el vannak zárva.
Az ércbányászatban megmarad egyrészt a nemesfém, másrészt a vasbányászat hagyományos súlya; más fémek termelése nem jelentős. A nemesfémek közül az aranytermelésé a vezető szerep. Ez 1720-tól 1750-ig lassú emelkedést mutat. 1720-ban az aranytermelés mértéke 34 949 nehezék (1 nehezék = kb. 0,01 font), 1730-ban 49 450, 1740-ben 52 195, 1750-ben 59 856. 1760-ban a szabad aranyváltásban beváltott arany mértéke 82 311 nehezék, s ehhez az ekkortájt 7110 nehezék, kohóváltásban beváltott nemesfém egy része járul. 1770 körül csak a szabad aranyváltás mértéke 88 483 nehezék. Az emelkedés 1720–24-től (a kohóváltási értékkel együtt) kb. háromszoros, ennek azonban több mint 60%-a az utolsó 20 évre esik.
A változás több mozzanatra vezethető vissza. Egyrészt már az 1710-es években érezhető a kedv a nemesfémkincsek fokozottabb kiaknázására (vagy legalábbis a háborús időszakban felhagyott bányák termelésének újraindítására). Steinville tábornok, az 1710-es években Erdély főhadparancsnoka, ez a szolgálati teendőiben is igen aktív egyéniség magánvállalkozónak sem bizonyul rossznak. Zaránd megyében Tresztián, Hercegányon és Kristyoron vannak bányavállalkozásai; halála után ezek idegenek kezére kerülnek vagy megszűnnek. A bányák működése egyébként is ritkán folyamatos, még kevésbé történik teljes kapacitással. Az aranytermelés azonban még ilyen feltételek közt is növekszik.
Ahhoz azonban, hogy az 1750-es, 1760-as évek ugrásszerű növekedését megértsük, e helyt kell foglalkoznunk az ércbányaügyi politika jelentős alkotásával, az 1747-i bányatörvényekkel. Az országgyűlés legalizálja a már működő zalatnai bányatörvényszéket mint az érc-, kén- stb. -bányászok bírósági fórumát. Ez a szerv illetékes egyben bányaengedélyek kiadására. Fellebbviteli fóruma nem a királyi tábla, hanem a kincstartóság, onnan pedig a birodalmi Bergkollegen át vihetik a felek pereiket az uralkodó elé. (Csak oly esetben kell a királyi táblához fordulniok, amelyben kiváltságok mutatandók be.) Részletesen szabályozzák e törvények a bányásznép helyzetét: a kisvállalkozó bányászok és a munkások a bányákhoz és zúzóművekhez közeli falvakban kell lakjanak, 1-2 tehenet tarthatnak, ha házat akarnak építeni, a földesúr jelöl ki nekik telket, s a külsőség nélküli telek után évi 2 forintot tartoznak fizetni föld-, legeltetési és erdőlési bér fejében, a külsőséggel 987rendelkező után 4-et. A bányászok nem fizetnek fejadót, igáslovaik után sem adóznak, csak egyéb számosállataik után: házukat elköltözésükkor eladhatják. Minthogy azonban így a bányászlét nagy vonzást gyakorolt volna a parasztnépre (s nagyszámú visszaélésre kínált alkalmat), a törvény úgy rendelkezett, hogy jobbágyok és zsellérek földesuruk tudta és hozzájárulása nélkül nem vehetők fel a bányászlasjtromba, s az újonnan felvettek 1 forint fejadót fizessenek. Ez nem vonatkozott a beköltöző, más országokból jövő bányászokra, „nehogy e teher által a külországbeliek, akiknek munkájára az erdélyi ércbányaügynek olyannyira szüksége van, visszariadjanak a letelepedéstől”.* A termelők nagyobb jogbiztonságát szolgálta az az intézkedés, amely szerint bányászok, bányamunkások a bányahelyeken s utakon a bányatörvényszék tudta nélkül nem tartóztathatók le.
Diaet. 1747. évi országgyűlési jegyzőkönyv.
A bányászok helyzetének ez a viszonylagos, de mégiscsak jelentős védettsége jócskán hozzájárulhatott az 1750-es, 1760-as években a bányászat, elsősorban a kisbánya-vállalkozók tevékenységének föllendüléséhez. Ugyanakkor megnőtt a nagyvállalkozók érdeklődése is Erdély nemesfémkincsei iránt. Nagyságon 1747-ben nyitják meg az aranybánya első tárnáját; 1767-ben már 6 tárnája van. Tresztián, amely 1712-ben Steinville kezére kerül, s a Gyulay család csak 1734-ben szerzi vissza, 1764-ben nyitnak főtárnát. Hadik András, Erdély főhadiparancsnoka s egyben a Guberniumnak is vezetője, szakértőkkel végeztetett vizsgálat után újranyittatja a kisbányai (Torda megye) bányát, majd maga áll a vállalkozás élére (magának 36, feleségének 16 bányarészt tart meg, a többit ingyen osztja szét). A vizsgálódót nem éri majd meglepetésszerűen az a kép, ami a következő, 1770-nel kezdődő korszak elején elébe tárul.
A só- és nemesfémbányászathoz hasonlóan sok százados folyamatos hagyományra visszatekintő vajdahunyadi vasbányászat 1725-ben, II. Apafi Mihályné halála után kerül a kincstár kezére. Az egyelőre nem tanúsít különösebb érdeklődést a bányák iránt. Bérbe adja az uradalmat, előbb J. G. Steinhilbert von Thalheimnek (12 évre évi 18 ezer forintért), majd M. Ph. Hoffnungswaldnak előbb évi 13 ezer, majd 14 ezer forintért, s csak 1754-ben veszi saját kezelésbe. A vajdahunyadi vasbányák ekkor 3 aknából állnak. Kettő a kincstáré; 12 jobbágy bányász dolgozik bennük. A régebbi s nagyobb aknából a hátukon hordják ki az ércet, a másikból lóhajtású szerkezettel. A harmadik akna magánföldesúré. Ebből a helyzetből kell kiindulni. Mindjárt 1754-ben felépül a toplicai kohó, már évi 1000 tonna kapacitással (az 1670-es, 1680-as években a vajdahunyadi kohók össztermelése évi kb. 3000 mázsa).
A fémbányászatban tehát, szemben a kincstár által monopolizált sóbányászattal, a magánvállalkozásnak is voltak lehetőségei. Ezek igazi kihasználása azonban csak 1770 tájt indul meg.
