áldás
áldás: Az ~ és az ® átok szavai, valamint a velük kapcsolatos mozdulatok eredetileg eleve jót, ill. rosszat idéztek elő. Ennek a mágikus felfogásnak a nyomai még az ÓSz népe és a többi szemita nép körében is föllelhetők. Igaz, az ~t Izr. fiai Istentől valónak tekintették (Ter 12), mégis úgy értelmezték a belőle fakadó erőt, mint amit a haldokló apa átadhat a fiának (27; 48,12–20; 49,25 kk.); olyan konkrét, sőt szinte önállóan létező (MTörv 28,8) erőt láttak benne, amelyet a kézföltétel (Ter 48,14.17), a szó (27,28 kk.) v. valamilyen ajándék (33,11; 1Sám 25,27 kk.) közvetít; innen érthető módon az ajándékot héb.-ül ~nak mondták (30,26). Az ~ szavai hatékonyak és visszavonhatatlanok, még akkor is, ha valaki egyszerűen csak kicsalja őket (Ter 27,33.35). Az ~ rászáll arra, akire v. amire adják (MTörv 28,3–6), s akit megáldanak, az maga, is ~ forrásává lesz. – 1. Az ÓSz-ben csak az Úr (Jahve) adhat ~t; ez már a legrégibb áldó szavakból kiviláglik (Ter 27,28 kk.; 48,15.20; 49,25 kk.). Az Úr ~a az egész teremtett világra kiterjed. Ő adja a termékenységet az embernek (1,28; vö. 12,2; 13,16) éppúgy, mint az állatnak (1,22) v. a földnek (MTörv 28,3–5.8). Az Úr megáldja a ® szombatot: az öröm napjává teszi az ember számára (Ter 2,3). Izr. az Úr ~ának köszönheti kiváltságos helyzetét (12,2 kk.; 17,6–8; 18,17: Ábrahám meg~a; 26,3 kk.: Jákob meg~a; 48,12–20: Efraim meg~a; 49,25 kk.: József meg~a). Az Úr ~a az igaz jutalma, aki hűségesen megtartja a törv.-t (MTörv 28,1–14, Jer 17,7 kk.). Mindenekelőtt az hivatott az Úr ~át közvetíteni, akit ő kiválaszt, és akinek küldetést ad, mint pl. Mózesnek (MTörv 33), Józsuénak (Józs 14,13; 22,6 kk.), Hélinek (1Sám 2,20), Dávidnak (2Sám 6,18), Salamonnak (1Kir 8,14.55), különösen kultikus keretben, istentisztelet alkalmával (1Sám 2,20; 2Sám 6,18; 1Kir 8,14.55; Zsolt 24,3–6). Az áldozatot is megálják, ill. megszentelik (1Sám 9,13). Később a leviták feladata volt az ~osztás (MTörv 10,8 és 21,5); a Szám 6,22–27 (vö. 1Krón 23,13) szerint csak az Áron törzséből való papokat illette meg ez a kiváltság. A papok a reggeli áldozat alkalmával a 2. templomban adták a népre – karjukat kitárva – az ~t (Sir 50,13–21); „lehívták” Izr. fiaira az Úr nevét (Szám 6,27). Később, a zsinagógákban is csak pap mondhatta el az ® ároni áldást (6,22–27). – Kultikus keretben, istentisztelet alkalmával nemcsak Isten adhat ~t az emberre, hanem az ember is áldhatja az istenséget. De Izr.-ben ez nem jelenti az istenség hatalommal, erővel való felruházását, az ~ eredeti, mágikus értelmében; Isten ~ban részesítése ehelyett annyi, mint hatalmának, fölségének, dicsőségének és szentségének az elismerése és magasztalása, az iránta való tisztelet kifejezése, a köteles hála lerovása, a bizalom kimutatása (pl. Ter 24,48; MTörv 8,10; Bír 5,2.9). A ® doxológia („áldott legyen az Isten!”) a zsidóknál része a mindennapi imának; étkezés előtt pl. így áldja a családfő az Istent: „Áldott vagy Urunk, Istenünk, mindenség királya, mert jóvoltodból kenyeret terem a föld” – erre az asztalnál ülők ráfelelik: „Amen!” De ha csak találkoztak v. emlegettek valakit, akkor is Isten ~át kívánták Izr. fiai egymásnak (pl. Rut 2,20; 1Sám 15,13); így a „valakit megáldani” egyszerűen annyit is jelenthetett egy-egy esetben, mint üdvözölni (pl. Ter 47,8). – 2. Az ÚSz őrzi az ósz-i felfogást. Jézus maga is megáldotta a gyermekeket (Mk 10,16) és a tanítványait is mennybemenetele előtt (Lk 24,50). Mielőtt az utolsó vacsorán megtörte a kenyeret (Mt 26,26), zsidó szokás szerint ~t mondott, azaz: áldotta Istent a kenyérért. Tanítványait arra tanította, hogy azokra, akik átkozzák őket, mondjanak ~t (Lk 6,28; vö. Mt 5,44; Róm 12,14; 1Pét 3,9). Végül: azokat, akiket dicsőséges eljövetelekor jobbjára állít, vagyis az üdvözülteket áldottaknak mondta (Mt 25,34), szemben az elkárhozó átkozottakkal (25,41; vö. 1Pét 3,9). A buzgó zsidók (Lk 1,64.68) és Jézus tanítványai (24,53; Róm 1,25; 2Kor 1,3; 11,31; 1Pét 1,3) „áldották = dicsőítették” az Istent. Ugyanígy áldotta a nép Jézust is (Mt 21,9; Jn 12,13): elismerte Megváltójának. Mária szintén áldott, mert ő a Megváltó anyja (Lk 1,29.42; 2,33–34). Pál „Krisztus bőséges ~ával” érkezik (Róm 15,29), azaz Krisztus kegyelmi ajándékával, az üdvösséggel (vö. 1,11). Meg van róla győződve, hogy a keresztények Isten igaz népeként elnyerik az Ábrahámnak ígért ~t (Gal 3,8 kk.; vö. Ter 12,3; 18,17).
