Szent János első levele
Szent János első levele, 1Jn: protokanonikus úsz-i irat, a 4. a ® Katolikus levelek csoportjában. – I. Keletkezése. R. Bultmann úgy vélte, hogy ~ben 2 különböző stílus mutatkozik: az egyik költőibb, ez az „apodiktikus kettősök”-ben (= kétsoros versek, amelyek gyakran fontos hittételeket tartalmaznak tézis–antitézis formájában) található, a másik inkább prózai-tanító jellegű. Ezekből az eltérő irodalmi formákból egy olyan kv.-re következtetett, amely csupa mondásból állt (= kinyilatkoztató beszédek, ® János evangéliuma), s föltételezte, hogy innen egész sor mondást átvett 1Jn szerzője, majd később átszőtte őket tanító részletekkel. Csakhogy az „apodiktikus kettősök” a gnosztikus irodalomban sehol nem fordulnak elő, mint Bultmann feltételezte, hanem a bölcsességi irodalomra jellemzők (E. Haenchen), következésképpen 1Jn fölosztása egy „előzményre” és egy átdolgozásra mesterségesnek minősül. A stílusbeli különbségekre Bultmann jogosan hívta fel a figyelmet, de ez nem elégséges ok arra, hogy irodalmi forrást tételezzünk föl. W. Nauck a kétféle stílust ugyanannak a szerzőnek tulajdonítja, és a tézis–antitézis formáját mutató mondásokat a keresztségi katekézissel hozza összefüggésbe. De az a föltevés, hogy 1Jn két részletben született (az első védekezés a tévtanítók ellen a tézis–antitézis formáját mutató mondásokban; a későbbi egy magyarázatokkal ellátott hivatalos körlevél az egyh.-ak számára), azért nem bizonyul megalapozottnak, mivel az első rész aligha állhatott meg önmagában. A stílusbeli különbségre viszont kielégítő magyarázatul szolgál a szerző által kitűzött kettős cél: a tévtanítók dogmatikus-polemikus visszautasítása (1,6–10) és a hívők megerősítése homiliaszerűen, tanító jelleggel (2,1 kk.) – Szerzője. A hagyomány Ireneusz óta a 4. ev.-mal együtt János ap.-nak tulajdonítja. Az irodalomkritika számos érvet felsorakoztat annak bizonyítására, hogy 1Jn és Jn egyazon szerzőtől való a különbségek ellenére is, amelyek onnan érthetők, hogy eltérő helyzetben és más célra íródtak. A szerző maga is az igehirdetők közé számította magát (1–4), és tekintéllyel lépett fel, erre azonban csak az adhatott neki alapot, hogy ap., mégpedig János ap. volt, v. egy olyan csoportnak a tagja (vö. Jn 21,24), amely mögött az első nemzedékből való szemtanú állt, mégpedig maga János ap. De ezt a kérdést nem lehet egyértelműen eldönteni. Azzal a lehetőséggel is számolni kell, hogy a szerző János ap. egyik tanítványa, aki átvette az üdvösségtört.-i események értelmezését, és egy adott nehéz helyzetben tekintéllyel a hívők elé tárta. A Jn és 1Jn közti időrend szintén tisztázatlan. Csak azt lehet megállapítani, hogy kb. egy időben keletkezett mind a két kv. (Kr. u. 1. sz. vége), mégpedig minden bizonnyal Kisázsiában (Efezus?). – 1Jn 5,7-hez ® Comma Joanneum. – II. Tartalma. 1Jn nem rendszerezett tanítást nyújt. A levél elején a szerző jelzi, hogy a Krisztussal való egység alapján az Istennel való közösséget kívánja hirdetni az üdvösség alapvető jó híreként (1,1–4). Ugyanakkor tanításával olvasói hitét is erősíteni szeretné, egyszersmind a tévtanokat is leleplezve és elutasítva. Ezért a levél váltakozva kerügmatikus-polemikus (1,5–10; 2,22 kk.; 3,1–8; 4,1–6; 5,5–12) és kerügmatikus-tanító (2,15–17; 3,11–24; 4,7–12; 4,19–5,3) jellegű. Vannak benne nagyobb egységek, amelyeken belül az egyik gondolat mintegy fölidézi a másikat. Stílusa csak János evangéliumával vethető egybe: azonos bennük a szókincs, a mondatszerkesztés, a stílus (parallelizmus, háromtagú ismétlések, ritmus, amely inkább K-i mint gör. mintára középen helyezkedik el a vers és a próza között, ellentétek, szó- és képzettársítások) és a gondolatmenet; ez utóbbit leginkább egy-egy téma körül gyűrűző csigavonalhoz lehet hasonlítani (1,5: világosság; 2,29: igazságosság; 4,7: szeretet; 5,6: igazság). De míg János ev.-a az egyszer adott kinyilatkoztatásra és a Krisztus által szerzett üdvösségre összpontosítja a figyelmet, addig 1Jn elsősorban az adott helyzetet és hitbeli nehézségeket tartja szem előtt. – A kép, amelyet a levél a korról nyújt, már meglehetősen fejlett keresztény egyh.-i közösségre vall. Az ismételt visszatekintés a kezdettől fogva kifejezéssel (2,7.24; 3,11; vö. 2Jn 5) arra utal, hogy a keresztény tanítás már régebben gyökeret vert. A „sok antikrisztus” (1Jn 2,19) eltévelyedése és elpártolása, a hamis próf.-k működése (4,1) és az igaz hitben való megmaradásért folyó harc (4,4–6) egyaránt azt bizonyítja, hogy az egyháztört.-ből egy szakasz már lezajlott. A szerző a nagy üdvtört.-i események (1,1–3) tanúinak nevében szól egy olyan nemzedékhez, amely már nem volt közvetlen részese ezeknek az eseményeknek, amelynek hite tehát már hallásból (3,11) eredt. Igaz, még várták az Úr újraeljövetelét (2,28), de ennek be nem következte úgy látszik már nem okozott nagyobb gondot. Annál inkább a tévtanítók föllépése, akik veszélyeztették a hitbeli életet és hűséget. Hogy miféle tévtanokról lehetett szó, arra csak 1Jn alapján tudunk következtetni, más forrásunk nincs. A szerző a megtestesülést és a megváltást kívánja középpontba állítani: Jézus a Krisztus az Isten Fia, aki testben jött el (2,22; 4,1–3; 5,1.5 kk.; vö. 2Jn 7). Krisztus elégtételt nyújtó szenvedésére is azért esik olyan nagy hangsúly (sokkal nagyobb, mint a 4. ev.-ban, bár a gondolatot itt is megtaláljuk: Jn 1,29.36; 6,51; 10,11.15 stb.), hogy a megtestesülés előtérbe kerüljön, egyértelmű megfogalmazást kaphasson (1,7). Krisztus megtestesülése az Isten utolsó szava az emberhez, azé az Istené, aki a szeretet (4,7–21). Istennek ez a testben adott kinyilatkoztatása az Egyh.-ban a testvéri szeretet által van jelen, így folytatódik – a testvéri szeretet az egyetlen biztos jele az Isten iránti szeretetnek (4,20 kk.). A keresztény tanításnak ezt a magvát a hamis próf.-k elvetették, ezért a szerző antikrisztusoknak nevezte őket (2,18). Nyilvánvaló, hogy tiszta szellemiségre törekedtek, az Istennel való közvetlen egyesülést vallották, de tagadták az ember Krisztust és a szeretetközösséget, figyelmen kívül hagyták a parancsokat; gnosztikus fölfogásuk folyományaképpen elvetették a megváltást, erkölcsi szempontból pedig közönyt tanúsítottak (1,8–10; vö. 3,6.8; 5,18). Minden bizonnyal a gnózis egy korai változatáról volt szó, amely ellen Pál ap. is föllépett a fogságban írt levelekben (Kol). E ® gnózist közelebbről nehéz jellemezni; talán gondolhatunk a doketizmusra, a Kerinthosz-féle eretnekségre v. valamiféle elferdült pneumatikus–próf.-i kereszténységre; vö. 1Kor 12–14 (F. Büchsel). A tévtanítók, akikkel 1Jn szembefordult, azonosak lehettek azokkal, akik ellen Antióchiai Ignác is föllépett a leveleiben, de Ignácnál világosabban kirajzolódnak a doketizmus körvonalai. Annyi bizonyos, hogy az a gnoszticizmus, amellyel 1Jn szembeszegült, pogány eredetű volt, nem lelhető föl benne zsidó gondolkodásmódra valló vonás. Mégis, ha egyértelműen elítéli is a szerző a megtestesülés elvetését, azért nem fordul minden tekintetben szembe a gnózissal, ellenkezőleg: egész sor fogalmat átértékel és keresztény módon értelmez, mint pl. Istent megismerni, szemlélni (2,3; 3,6; 4,7; vö. 3Jn 11) v. Istennel közösségre lépni (1,3.6; 2,5–6). – III. Műfaja. ~ formai szempontból nem tekinthető levélnek (hiányzik a fejrész és a befejezés), de irodalmi levélnek sem igen lehet minősíteni: nem valamely közösségnek szól, mint a 2Jn és nem is körlevél (vö. Kol 4,16; 1Pét), nem szerepelnek benne címzettek. Minthogy konkrét helyzetre utal, az is valószínűtlen, hogy az egész világ keresztényeihez intézte volna a szerző. Ha 1Jn kísérő iratnak készült a 4. ev.-hoz, ennek egyértelműbb jelét kellett volna szerzőjének adnia. 1Jn ilyenformán önálló írásnak minősül, amelyet szerzője pogány környezetben élő, gnosztikus hatásnak kitett keresztények egy csoportjának v. közösségének írt azért, hogy a hitet hirdesse (1,1–3) és védelmezze (4,4–6; 5,4–12).
