büntetés
büntetés: a ® bűn következménye, megtorlás, ill. jóvátétel követelése. Az ósz-i törvénykezés a ® halálbüntetésen kívül is számos ~t ismert a jogrend megsértésének megtorlására. Az erkölcsi rend fenntartásában igen nagy szerepet töltött be az Isten igazságos ítéletének kilátásba helyezése és érvényesítése is. – Az öregek számára a bűn és a ~ éppoly elválaszthatatlanul összetartozott, mint az ok és az okozat, a fa és a gyümölcse. Innen érthető, hogy a héb. eredetiben ugyanaz a szó jelöli a rosszat, a gonoszt, gonoszságot és a bajt, a nyomorúságot, a szerencsétlenséget (MTörv 31,29; Péld 17,13; Jn 11,17 és Szám 12,11; 32,23; 2Sám 16,8: „most aztán bajba jutottál”; vö. Jer 14,16). Ha a bűn mintegy előidézi a bajt, kihívja Isten ~ét (Jób 15,34; Zsolt 7,16 kk.; 10,13; Péld 14,22; Iz 59,4), akkor a régi szövegekben, ahol különös hangsúly esik arra, hogy mindennek a Teremtő az ősforrása, a tett és következménye is Isten akaratával függ össze (1Kir 2,32 kk.; Jób 4,8 kk.; Zsolt 38,2–5). Más helyeken Isten engedi, hogy a rossz a szerzőjére háruljon, „visszaszálljon a fejére” (1Sám 16,8; 1Kir 8,32), sőt a bűnösökre zúdítja gonoszságaikat (Jer 14,16). A ~ Isten kezében van: felfüggesztheti, megváltoztathatja, elengedheti (3,12; Ez 18,23 kk.; Oz 11,8 kk.; Ám 5,15; 7,1–3). – Az ősi időkben a ~ többnyire az egész közösséget sújtja: az utódok éppúgy szenvednek mint az ősök (Ter 3,17–19; Sir 25,24; vö. Róm 5,12–21; 7,7–25; Zsolt 106,25–27), s a gyerekek is viselik apáik bűneinek következményeit (Kiv 20,5; 34,7; Lev 26,39 kk.; Neh 9,2 kk.; Tób 3,3.5; Jer 32,18). Ugyanígy a szolgák, az alattvalók is részesei uruk ~ének (Kiv 8,2–4; 1Kir 2,33; Iz 7,17; Jer 20,6; 36,31), sőt a nép egésze is szenved tagjai bűneiért (Szám 16,20–22; Józs 7; 2Sám 16). Ez már jóval nagyobb súlyt ad a személyes bűnhődésnek (Ez 18; 33,10–20; vö. Zsolt 1; 94; Jer 31,28–30: a végső időkre vonatkoztatva), bár az együttes bűnhődés gondolata sem ismeretlen, ahogy a legrégibb időkben is számoltak egyedi bűnhődéssel (Ter 44,16 kk.; Szám 16,22; MTörv 7,10; 24,16). Jézus véget vetett a közösségi bűnhődésnek és azt tanította, hogy más bűnéért senkinek nem kell ~t elszenvednie (Jn 8,33–45; 9,2–3; vö. Lk 16,26; Mt 8,11). Az ÓSz valójában csak evilági ~t ismer: pl. bajok, amelyek létében érintik az embert (vö. Ter 3,16–19), vízözön (6,5–7), a megtérni nem akaró, gőgös Bábel (11,1–9), Ninive (Náh 13) és Jeruzsálem (Iz 3,25–4,1; Jer 5,1–31; Ez 8; 11; 22 stb.) pusztulása, Isten haragja, amely utoléri Izr. ellenségeit: a fáraót, Egyiptomot, Asszíriát stb. (Kiv 15; 23,27; Józs 24,12; Iz 10,5–19; 13–23; Jer 46–51), de a szövetséghez hűtlenné vált népet is (MTörv 28,15–68; vö. Bír 2,11–23; 3,7–9; 3,12–15; 4,1–24; 6,1–2.6–10.12–16; 10,6–16; 13,1.5), végül a megváltatlan világ szülési fájdalmai (Ter 3,17–19; Zsolt 75,4; 82,5; Iz 24–27; vö. Róm 8,20). Az a körülmény, hogy a ~ kiszabása nem volt egyértelműen körülhatárolt, idővel tanácstalansághoz (Jób), fáradt rezignációhoz (Préd 7,15; 8,10.14.17; 9,2 kk.), ill. vak bizalomhoz (Zsolt 3; 11; 23; 37; 62) vezetett. A hellenista korban lassan kialakult a túlvilági ~ben való hit is (Bölcs 4,19; 5,17–23). Ez Jézus tanításában öltött végleges formát (Mt 18,8: pokol tüze; 25,41: örök tűz; Mk 9,48; Jn 5,14.29: kárhozat; vö. Róm 6,23; Tesz 1,9). ® megfizetés.
