mumifikálás
mumifikálás, bebalzsamozás: A Ter 50,2 kk., 26 Jákob és József temetésével kapcsolatban említi. Jellegzetesen egyiptomi eljárás; lehetséges, hogy a sót tartalmazó, száraz sivatagi talajra vezethető vissza; annyi bizonyos, hogy a 4. dinasztia korától adatolható. A későbbi korokban szokásos ~t Hérodotosz (II, 86–88) és Diodorus Siculus (I, 91) írta le, ezenkívül a fennmaradt múmiák és kemikáliák szolgálnak fontos forrásul a ~ kérdésében. A ~ módszerei az idők folyamán számottevően megváltoztak. A holttestet még a 11. dinasztia korában is kiszárították, de inkább az volt az általános szokás, hogy eltávolították az agyvelőt és a hasüreg lágy részeit, majd száraz nátronba tették a holttestet. Az egyiptomi szövegekben gyakran szerepel a ~ 70 napja. Ebbe beleszámít a holttest bepólyálása és koporsóba helyezése is. A 71. napon került sor a temetésre. Így az 50,3 említette 40 napot tekinthetjük a voltaképpeni ~ idejének, de a ~ 52 napig is eltarthatott. A kivett lágy részeket egyfajta nátronoldatban őrizték az ún. 4 kanopuszban, amelyek Hórusz egy-egy fiának oltalma alatt álltak. A halottat magát úgy tekintették, mint aki lényege szerint egy Ozirisszel, a meghalt és újra életre keltett istennel; a ~ felfogható a feltámadásban való hit (Ozirisz!) következményének v. kísérőjelenségének. Eltemetés előtt a múmiát alávetették a „szájmegnyitás” rítusának. A koporsók alakjuk (pl. testhez hasonló, hosszúkás és négyzet alakú), díszítésük és számuk (3 v. 4 is lehetett egymásba téve) szerint különböztek, a halott vagyoni helyzetétől, rangjától és korától függően; ugyanez áll a lenvászonra is, amelybe a halottat göngyölték. – A keresztények a világ más részein csak kivételesen balzsamozták be halottaikat. Bár Egyiptomban teol.-i szempontból kifogásolták a ~t, s a szerzetesek is tiltakoztak ellene, évszázadokon át szokásban maradt.
