Ítél, ítélet
Ítél, ítélet Valakinek a tetteit, magatartását, személyiségét egy adott erkölcsi norma figyelembevételével elmarasztalólag vagy felmentőleg minősíteni. Lehet az ítélet és az ítélés egyéni vagy közösségi, ezen belül jogi-bírói.
l. Az ÓSZ-ben a sáfat = ítélni ige s az abból képzett sefet = ítélet szó sokszor fordul elő, az igei alak mintegy 140-szer. A főnévi alak 16-szor található az ÓSZ-ben, ebből 10-szer Ez-ben. Néha annyira nyilvánvaló a jogi oldala, hogy jobb »büntető ítélet«-nek fordítani. Az igei alak az »ítélni« mellett jelenthet még: »ítéletet mondani« (vitás kérdésekben, 1Móz 16,5), »döntőbíróként fellépni, bírói döntést hozni« (Ézs 2,4), »megítélni« (2Móz 18,26; Zsolt 7,9), »bíróként fellépni« (1Móz 19,9; 2Móz 2,14; 5Móz 16,18; 17,9; Ézs 1,26), »ítéletet tartani« (Ézs 66,16; Jer 2,35; 25,31; Zsolt 50,6; 75,8; Jób 22,13), »elítélni« (1Sám 3,13; Zsolt 109,31; Ez 16,38), »felmentő ítéletet hozni« (Ézs 1,17; Jer 5,28; JSir 3,59; Zsolt 10,18), »egymással pereskedni« (1Sám 12,7), »meg- és elítéltetni« (Zsolt 9,20; 37,33; 109,7). A mispát főnév az ítélkezés folyamatát, büntető vagy ítélő eljárást jelenti. - A dín = ítélet, bírósági eljárás lényegesen kevesebbszer szerepel az ÓSZ-ben, mint a sefet. Igeként használják az »ítélni« értelme mellett a »büntetni, pereskedni« igék kifejezésére (1Móz 15,14; 2Sám 19,10; 5Móz 32,36; Zsolt 54,3; Jer 5,28). Főnévi alakja egyebek közt a következő helyeken található: Zsolt 76,9; Péld 22,10. - A rib elsősorban »vitát« jelent s csak másodsorban »jogvitát« (5Móz 17,8; Ézs 1,23). Igeként az »ítélni« mellett értelme: »civakodni, pereskedni, jogvitát folytatni« (Bír 8,21.22; 1Sám 15,4.6).
A leggyakrabban használt sáfat jelentésárnyalataiból kitűnik, hogy az ítélkezés uralkodói tevékenység volt (2Móz 2,14; 1Sám 8,20; 15,4.6). Jólétet, megbékélést és szabadulást teremt (különösen az elnyomottaknak: 5Móz 10,18). Ilyen tevékenységet kér Istentől a királynak a zsoltáríró (Zsolt 72,1). A Bír-ben részletesen leírt bírói funkciót gyakorló férfiak, ha nem is egész népüknek, de azon belül saját törzsüknek gyakran hoztak szabadulást az ellenségtől, adtak jogvédelmet, bíráskodtak, ítéltek különféle kérdésekben (Bír 3,9.15). Izráelben eredetileg nem merev jogszabályok alapján ítélkeztek, hanem céljuk a valami miatt megzavart törzsi, családi, nemzetségbeli közösségi béke helyreállítása volt. Súlyos esetekben ez a bajt okozó tagok kizárását, megsemmisítését is jelenthette. A honfoglalás után az ítélkezést részben a család-, nemzetség- és törzsfők, részben pedig a város- és faluközösségek élén álló vének végezték, a teljes jogú polgárok bevonásával (Ruth 4,1kk). Jeruzsálemben hivatalnokokat állítottak bírói funkciókba (Ézs 1,23 = »fejedelmek«). »Izráel bírái« listáját találjuk a Bír 10,1-5; 12,7-15-ben.
Isten minden jog őre, ő Úr és Bíró (5Móz 1,17). Bíróként népe segítségére siet (Bír 11,27; 2Sám 18,31). Ő ügyel a jogosságra (Zsolt 7,12). Perbe, törvénykezésbe idézi a mennyet és a földet, vagy a föld népeit (Ézs 1,2; Jer 2,12; Mik 6,1; Zsolt 50,1-6). Megítéli a népeket (1Móz 11,1-9; Zsolt 67,5; Ám 1,2; Jóel 4,2; Mal 3,2k). Különösen fontos »az Úr napja« várása, melyen Isten ellenségei megsemmisülnek (Ézs 2,12-18; 13,9; Jer 46,10; Ez 30,3k; Zof 1,7.18). Jogvédelmet nyújt azoknak, akikkel igazságtalanság történt (1Móz 4,9k). Jób meghajlik Isten kifürkészhetetlen ítéletei előtt (42,1-6). Ítéletei »igazságosak«, azaz megfelelnek szövetségi hűségének, melybe választott népét befogadta. Így aztán az isteni ítélet mögött mindig ott találjuk az isteni szeretetet, kegyelmet és irgalmasságot (Ézs 30,18; Zsolt 25,6-9; 33,5; 103,6k; 146,7). Isten ítéletet »teremt« (5Móz 32,36). A próféták sokszor jövendöltek arról, hogy Izráelt megítéli az Úr bűnei miatt (Ám 5,18; Hós 4,1; Mik 1; Jer 2,4-9; Ézs 41,16; 48,1k). Izráelt kiválasztása nem menti fel az ítélet alól, ellenkezőleg: éppen ezért ítéli meg Isten rajta a nép minden gonoszságát (Ám 3,1kk; Ez 20,33-38). Az ítélet lehet: éhínség, járvány, egyéb természeti csapás, de lehet ellenség is. Ilyenkor az ellenséges népek (rendszerint a világhatalmak) Isten eszközei. - A fogság utáni időkben Isten ítélete APOKALIPTIKUS jelleget öltött. Itt az ítéletet már elsősorban az idegen népekkel szemben várták.
2. Az »ítélet« főnév a g. nyelvben = krima, az »ítélni« ige pedig = krinó. Eredetileg a krinó jelentése = »különíteni, osztályozni''. Innen válik az emberi ítélet és értékelés kifejezésévé: »elkülöníteni, megkülönböztetni, kiválasztani, elismerni, értékelni, előnyben részesíteni«. Mindinkább emberekre vonatkozik a benne kifejezésre jutó értékelési művelet, s mindinkább jogi jelleget ölt. Így lesz: »megítélni, ítélni, határozni« az értelme. Összetételeiből (anakrinó, diakrinó, katakrinó stb.) a g. jogi nyelvezet fő kifejezései alakulnak ki. Jogilag a krinó = bíróilag ítélkezni, ítéletre vonni, elítélni. A krima pedig olyan döntés, amit isteni vagy emberi bíráskodást végző tisztségviselők hoznak. Az »elítélés« gondolatából erednek a következő jelentései: »ítélet, elítélés, kárhoztatás, büntetés«.
3. Az ÚSZ-ben a krima és a kriszisz főnevek fejezik ki az »ítéletet«, a krinó ige és összetételei az elítélést mint tevékenységét.
a) Általános értelemben is használják, s ez, mint láttuk a 2. pontban, közelebb áll a fenti szavak eredeti jelentéséhez. Így lehet értelme: »megkülönböztetni, előnyben részesíteni« (Róm 14,5: egyik napot a másiktól), »magát valaminek tartani« (ApCsel 13,36k; 16,15), »valaminek tartani valamit« (ApCsel 26,8), »elítélni, rossznak tartani valamit« (Mt 7,1k; Lk 7,43; ApCsel 4,19; 15,19; Róm 14,3k; 1Kor 4,5; 10,15.29; 2Kor 5,14; Kol 2,16), »elhatározni, szándékozni, hogy...« (ApCsel 3,13; Róm 14,13; 1Kor 2,2; 5,3; 7,37; Tit 3,12).
b) Jézus, Keresztelő Jánost követve, hirdeti Isten ítéletét (Mt 10,28), mely megtérésre kötelez (Lk 13,6k). Kimondja a megtérni nem akarók felett az ítéletet (Mt 11,20kk; 12,41k). Az apostoli irodalomban is megtaláljuk az isteni ítélet várását (1Pt 1,17; Zsid 9,27; 2Pt 2,4; 3,7; 1Jn 4,17).
Milyen bűnökért kapja az ember az ítéletet? Aki haragszik az atyjafiára (Mt 5,21k), aki ítélkezik mások felett (Mt 7,2; Róm 2,3), aki hivalkodóan beszél (Mt 12,36), aki méltatlanul él az úrvacsorával (1Kor 11,29), aki megzavarja a gyülekezet hitét (Gal 5,10), akik az első hitet megvetették (1Tim 5,12), aki ellenszegül (Zsid 10,27), aki irgalmatlan (Jak 2,13), aki tanítja a gyülekezetet és úgy vétkezik (Jak 3,1), akik előre beírattak az ítéletre (Júd 4).
c) Isten és Krisztus ítélnek (Jak 5,9; Jel 6,10). Ahol a krinó ige szenvedő alakban áll, ott mindig az isteni ítéletre gondolnak (Jel 11,18). Krisztus eleveneket és holtakat ítél (2Tim 4,1; 1Pt 4,5; Jel 19,11), azt is, ami az emberben rejtve van még (Róm 2,16), az egész földkerekséget (ApCsel 17,31), mindenkit cselekedetei szerint (2Kor 5,10; 1Pt 1,17; Jel 20,12k). Ítélet végett jött a világra (Jn 9,39). Isten ítéletei felfoghatatlanok (Róm 11,33), ítélete »a saját házán«, a gyülekezeten kezdődik (1Pt 4,17), övé az eljövendő örök ítélet (ApCsel 24,25; Zsid 6,2). Ítélete néha: büntetés (Róm 2,12; 3,19; 1Kor 11,31k; 2Thessz 2,12; Zsid 10,30; 13,4; Jak 5,9). Jogos, amikor kárhoztat (Róm 2,2k; 3,8), ítélete nem várat magára (2Pt 2,3). A »világ fejedelme« - a Sátán megítéltetett (Jn 16,11). Az ítéletnek napja vagy órája van (Mt 10,15; 2Pt 2,9; 3,7; 1Jn 4,17; Júd 6; Jel 14,7; 1Tim 5,24; Zsid 9,27). Aki viszont hallja Jézus szavát és hisz Benne, az nem megy ítéletre (Jn 5,24). Az ítélet napjára a halottak feltámadnak, aki gonoszt cselekedett, az az ítéletre megy (Jn 5,29). Isten az Ítélő, ez az ÚSZ egyik alaptanítása, ezért szorosan összefügg olyan fontos ÚSZ-i fogalmakkal, mint: »dicsőség, igazságosság, kegyelem, hatalom, Úr, bűn, büntetés, kárhozat, jutalom« stb.
d) Az emberek által gyakorolt ítélet, ítélkezés, büntetés stb. Isten uralma alatt áll. Ezért nem szabad könnyelműen ítélkezni (Mt 7,1kk). Ha a gyülekezet ítél, az csak az isteni ítélet kimondása lehet (1Kor 5,12; 6,2). Vigyázni kell, mert nem lehetünk biztosak abban, hogy Isten miként ítél (Róm 11,33). Semmiképpen sem szabad azzal a szigorú ítélettel ítélkeznünk, hogy mindenki aszerint bűnhődjék, ahogyan vétkezett (Lk 6,32; 13,1.7; Jn 9,2).
Egyébként vannak emberek, akik a mózesi törvények alapján ítélkeznek (Mk 14,64; Jn 18,31; ApCsel 23,3; 24,6). Mások a római törvényt veszik figyelembe (ApCsel 3,13; 16,37). Jézus nem mindig fogadja el a törvényre hivatkozó ítélkezést (Jn 8,10k). Pál egy adott esetben összekapcsolja a kettőt, amikor »az atyáknak tett ígéretért« áll a római törvényszék előtt, de vádlói a farizeusok és főpapok közül kerülnek ki (ApCsel 26,6). Az adósok törvénye szigorú volt, még a hűtlen vagyonkezelést is súlyos ítélettel sújtották (Lk 19,22). Jézus elutasítja a »látszat szerinti« ítélkezést (Jn 7,24). Az emberi ítélkezés bizonyos fórumain lehetőség van a fellebbvitelre (ApCsel 25,9.11). A keresztyén gyülekezet tagjai ne menjenek világi törvényszékre, ha igazságos ítéletet keresnek vitás ügyeikben (= ne pereljék egymást), hanem oldják meg kérdéseiket a gyülekezeten belül, akár a kevésbé tekintélyes tagok ítéletét fogadva el (1Kor 6,1.4-6). Hiszen az apostol és a gyülekezet egyszer majd a világot és az angyalokat fogják megítélni (1Kor 5,12; 6,2). Ez már az ESZKHATOLÓGIKUS ítélet része lesz. Akkor Ninive férfiai el fogják ítélni Jézus nemzedéke tagjait, mert ők hittek Jónás prédikálásának, Jézus hallgatói pedig nem hittek neki (Mt 12,41; Zsid 11,7).
e) Az »elítélés, elítélni« gondolata negatív, elmarasztaló ítéletet fejez ki. Szélsőséges esetben ez a KÁRHOZTATÁS. Enyhébb esetben a gondolatban, szavakban történő megbélyegzés. Ezt a katakrinó ige egyik jelentésárnyalata fejezi ki. Amikor a másik felett ítélkezünk, magunkat ítéljük el (Róm 2,1). Az ítélet (elítélés) nem a keresztyén ember feladata (2Kor 3,9; 7,3).
f) Vannak, akik az ÚSZ-i isteni ítélet fogalmában túl sok pogány vagy kegyetlen, esetleg »szeszélyes« elemet vélnek felfedezni, mondván, hogy az antik világ istenei fenyegetőztek állandóan az ítélettel és gyakorolták azt, néha egészen önkényes módon. Azt is ellene vetik az ÚSZ-nek, hogy a legmagasabb erkölccsel nem lehet összeegyeztetni az ítélettől tartó félelmet. Mindezzel szemben az az igazság, hogy az ÚSZ-ben az ítélet nem Isten önkényes vagy érzelmi indíttatású cselekvése, hanem az emberi bűn belső, szükségszerű következménye. Az ember tettei a magvetéshez hasonlóak, az isteni ítélet pedig a magától értetődően bekövetkező aratás (Gal 6,7-8). Isten ítélete az emberi cselekvés megfizetése, amely szükségszerűen elkövetkezik. Ez lehet pozitív, de lehet negatív (elmarasztaló, büntető értelmű is, Róm 1,27). Az embernek az isteni ítélőszék előtt számot kell adnia arról, amit cselekedett (2Kor 5,10). Isten ítéletei magasabbak az emberi értelemnél, éppen ezért imádatra méltóak (Róm 11,33-36). Haragja sem emberi szenvedély, hanem szent harag. Ítélete Teremtő mivoltából is következik, Ő rendet teremtett a világba, aki ez ellen vétkezik, nemcsak az erkölcsi normáknak, hanem az isteni rendnek is megrontója. Isten követelményei az emberi élet rendjét szolgáló teremtői akarat megnyilvánulásai. Az ez ellen való lázadás következménye a helytelen élet, végül pedig a halál (Róm 6,23), még inkább az ember »száműzetése« Isten közelségéből (Jn 8,34-35). A halál azért a legsúlyosabb büntetés, mert kizárja, hogy az ember megtérjen, megváltozzék és ne essék Isten kárhoztató ítélete alá. Az ítélet természetesen már most megkezdődik az embereken, a túlvilágon ez az ítélet véglegessé válik. Ítélet jele e világon már, ha az ember vakká válik a lelki dolgokra, eltorzul a gondolkodása (Lk 12,16-20; 16,19-31; 18,10-12) vagy elzüllik (Róm 1,21-32). Amíg azonban az ember nem látja be, hogy Isten az egyedül szent és igaz, addig a saját erkölcsi normáihoz ragaszkodó vagy saját csődjét leplező ember nem hajlik meg Isten előtt. Az ÚSZ gyakran képes beszéddel fejezi ki azt, hogy Isten ítél. Szól pl. Isten bírói székéről, arról, hogy előtte, a Bíró előtt jobbra vagy balra állunk majd meg; a büntetéssel kapcsolatban ír a tűzről, külső sötétségről vagy fogcsikorgatásról, férgekről (Mt 8,12; 13,42.50; 25,30; Mk 9,48). A lényeg azonban az, hogy az ítéletben az ember legbensőbb énje, múltja, egész életvitele lelepleződik és Isten előtt nyilvánvalóvá lesz annak értéke (a szeretet) vagy értéktelensége, vétkes-volta (Róm 2,16; 1Kor 4,5.6; Jel 2,23).
BJ
