Eleve elrendelés
Eleve elrendelés Általános értelemben az eleve elrendelés gondolata a természeti és történelmi eseményeknek olyan látásmódja, amely azokat Isten előre meghatározott tervére, tanácsvégzésére vagy döntésére vezeti vissza. Sajátos (speciális) értelemben akkor beszélhetünk eleve elrendelésről, ha a mögötte lévő isteni terv vagy akarat bizonyos emberi közösségek vagy egyének Istenhez fűződő különleges kapcsolatára vonatkozik. Ez a különleges kapcsolat lehet a Vele való szövetség, meghatározott feladat (szolgálat) vagy az örök üdvösség. Az eleve elrendelés B-i összképéhez hozzátartozik még az ELVÁLASZTÁS, KIVÁLASZTÁS, SZÖVETSÉG, PRAESCIENTIA (előre tudás), az eleve feltett szándék, a megkeményítés (MEGKEMÉNYÍT) és ELVETTETÉS fogalma.
Az ÓSZ-et megelőző, az azt körülvevő pogány MÍTOSZOK szerint a földön végbemenő történések és bizonyos szent intézmények (papság, királyság) visszavezethetők olyan eseményekre, amelyek előzetesen a túlvilágon játszódtak le (istenharc, istenek bukása vagy trónralépése). A láthatatlan világ eseményei eleve megszabták, hogy mi történik majd a látható világban. A B eltér ettől a szemlélettől. Mindenekelőtt a láthatatlan világban előzőleg bekövetkezett eseményeket nem tulajdonítja különféle, sokszor egymással összecsapó erőknek, hanem a személyes Isten mindent átfogó akaratának. Azután a B-i szemlélet szerint a földi eseményeknek nem csak oka, hanem célja is Istenre vezethető vissza. Minden földi esemény egyben eszköz a végcél - Isten dicsősége - szolgálatában. Végül az előzetes isteni döntés nem menti fel a történeti eseményben szerepet játszó emberi közösségeket vagy egyéneket az erkölcsi felelősség súlya alól, sőt éppen eszköz-voltukat tudatosítva kell felelősséget vállalniuk Isten színe előtt.
A teremtés folyamán, majd az özönvíz utáni szövetségkötést követően Isten eleve megszabta a TERMÉSZET rendjét, melyet az nem hághat át (1Móz 1,7; 8,20-22,9.12-16). Ugyanez igaz a TÖRTÉNELEM világában is. Ő elhatározott bizonyos eseményeket, majd szolgáinak megjelentette ezek titkát (Ám 3,7; Ézs 41,26-27; 48,3-8). Erre a pogány istenbálványok képtelenek (Ézs 41,21-24). Isten eleve elrendelte, hogy bizonyos emberek és a hozzájuk tartozó (tőlük leszármazott) csoportok különleges, szövetségi kapcsolatban legyenek Vele, pl. Ábrahám és annak magva (1Móz 15,12-21; 17,9-14), Isten tulajdon népe (5Móz 7,6-11), Dávid háza (2Sám 23,5) vagy a papság, mely öröklődik (4Móz 25,12-13). Ez a közösségi jellegű elrendelés (kiválasztás és szövetségkötés) azt jelenthette, hogy aki »beleszületik« a választottaknak ebbe a körébe vagy vonalába, az pusztán születése folytán részesévé válik. A próféták azonban már azt hirdették, hogy a kiválasztás csak a »maradék«-ra nézve érvényes (Ézs 10,20kk). Tud azonban az ÓSZ a személyes jellegű elrendelésről, predestinációról is. Az Úr mindenkinek előre meghatározta sorsát (Jób 23,14). Kiemelkednek azok, akiket Isten eleve különleges feladatra szánt, pl. a próféták (Jer 1,5; vö. Ézs 49,1-5). Látjuk, hogy előre ismerés, kiválasztás, valamire elrendelés összefonódó fogalmak, valamint azt, hogy a prófétává rendelés független volt a származástól, kollektív hagyományoktól. »Régóta elvégeztem« - mondja Isten 2Kir 19,25-ben. Jeruzsálem ostromát Isten »régóta készíti« (Ézs 22,11). A hárac ige első jelentése: »elrendel, megszab, meghatároz« az »eleve« vagy »előre« igekötő nélkül. »El van rendelve pusztulásod« (Ézs 10,22) hirdettetik a népnek, az embernek »meg vannak számlálva napjai« (Jób 14,5). A jácad ige jelentése: »kirendelni, odarendelni«, pl. az Úr kardját a város ellen (Jer 47,6k), egyik népet a másikat sújtó vesszőként elrendelni (Mik 6,9). A mánáh ige elsődlegesen annyit tesz, mint »számolni«, de piél igetörzsben értelme: »odarendelni« (Jón 2,1; 4,6-8). A szimszum magyar jelentése: »helyezni«, de lehet »meghatározni, valamivé rendelni« az értelme (1Móz 27,37; 1Sám 8,1). A báhar és bárar az eleve elrendeléshez közelálló kiválasztás-gondolat terminus technicusa (pl. 2Móz 19,6; 5Móz 7,6; Bír 5,11; Ám 2,10).
Izráel elrendelésének kollektív és egyesek elrendelésének személyes vonala az ÚSZ-ben Jézus Krisztus személyében találkozik, aki az ÓSZ-i ígéretek örököse értünk (Gal 3,16; 1Pt 1,20), aki halálra »rendeltetett« (ApCsel 2,23), aki hirdette, hogy Isten »öröktől fogva elkészítette« az üdvösséget az övéinek (Mt 20,23; 25,34). Hozzá csak azok mehetnek, akiket az Atya neki »adott« (Jn 6,27.33.37; 10,29; 17,2-6.9.24). Az apostoli tanításban sem elméleti probléma az eleve elrendelés. Pál apostol az érdeklődőket Isten kikutathatatlan bölcsességéhez utalja, melyet csodálni, elfogadni lehet, de teljesen megérteni nem. Az isteni elrendelés elsőbbsége mégsem »zárja ki« az emberi felelősséget. Ezt a paradox tételt az ÚSZ vállalja és tanítja (Ef 2,9k; Fil 2,12k).
Az ÚSZ-ben a pro = »előre, eleve« igekötővel kezdődő (»előre tudni, előre feltenni, előre meggondolni, előre elrendelni« = progignoszkó, protithémi, pronoeó, proorizó) igék mindegyike kapcsolatban van az eleve elrendeléssel, leginkább a proorizó. Az igekötő nélkül álló orizo annyit jelent, mint »elhatárolni, elválasztani valamitől, kijelölni, megosztani, határokkal megjelölni, határként kiszabni, rendelni, meghatározni«, visszaható formában: »magának megjelölni, rendelni, valaminek az ismeretét megszabni«. Hérodotosz g. történetíró abban az értelemben használja, hogy a Nílus elválasztja egymástól a szembenálló hadviselő feleket. Xenophón pedig arról beszél, hogy a szám arra való, hogy a sokat és a keveset meg tudjuk különböztetni. Ezt az igét az ÚSZ 8 esetben használja, ebből csak az ApCsel 11,29 vonatkozik a tanítványok elhatározására, a többi mind Isten rendelésére. Ő határozta meg az emberiség térbeli és időbeli határait (ApCsel 17,26), a döntő időpontokat (Zsid 4,7). Igénk legtöbbször Krisztus személyével kapcsolatos. Ő az, aki »elmegy« (a halálra) »amint az el van rendelve« (Lk 22,22), »Isten határozott döntése és terve szerint« (ApCsel 2,23). Ő »Istentől rendelt bírája élőknek és holtaknak« (ApCsel 10,42), ő az a »férfi…, akit… kiválasztott« Isten az igazságos ítélet tartására, hitelesítvén ezt úgy, hogy feltámasztotta a halálból (ApCsel 17,31). Ő Isten fiának rendeltetett (Róm 1,4).
A proorizó ige - latin megfelelője a praedestinare - a pro = »előre, eleve« és az orizo (Ld. fentebb) összetétele. Jelentése: »előzőleg kijelölni, előre megkülönböztetni, előre meghatározni, előre elrendelni«. Használatos volt a g. profán nyelv fordulataiban és az ÚSZ-en kívüli (utáni) egyházi nyelvben. A LXX-ban viszont nem fordul elő. Az ÚSZ-ben 6-szor szerepel, mindig ige formában, elvont főnévként: »eleve elrendelés« (prooriszmosz vagy prooriszma) egyetlenegyszer sem! A többi »pro«-val kezdődő előbb felsorolt igékből képzett főnevek ezzel szemben mind megtalálhatóak az ÚSZ-ben. Arra mutat ez, hogy Isten tette fontosabb, mint az arról alkotott fogalmunk. A proorizó cselekvő alanya ugyanis az ÚSZ-ben mindig Isten.
Az ApCsel 4,27-28-ból megtudjuk, hogy Heródes és Pontius Pilátus, a pogányok és Izráel népe csak azt tették Jézussal, amiről Isten keze és akarata eleve elvégezte, hogy megtörténjék (prooriszen eszthe geneszthai). Róm 8,29-30-ban kétszer fordul elő az »eleve elrendelni« egy olyan »aranylánc« második tagjaként, melyben minden láncszemet kétszer említ az apostol, előbb az azt megelőző, majd az azt követő láncszemmel kapcsolatban. »Akiket eleve kiválasztott, azokat »eleve el is rendelte«, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez. A keresztyének elrendelése tehát azért történt, hogy Krisztushoz legyenek hasonlókká! Második esetben az »eleve elrendelte« kifejezés már a láncolat következő tagjára, az elhívásra vonatkozik, mutatva azt, hogy az elhívás az eleve elrendelés következménye. Ezután a megigazítás, végül a megdicsőítés következik a sorban, mely a teremtés előtti örökkévalóságból indul el és az újjáteremtés utáni örökkévalóságba torkollik. Az »eleve elrendelni« és a »megdicsőíteni« kifejezések kapcsolata azonban nemcsak a Róm 8,29-30-ban, hanem az 1Kor 2,7-ben és az Ef 1,5.11-12-ben is nyilvánvaló. Csakhogy míg az 1Kor 2,7-ben arról olvasunk, hogy Isten titkos, elrejtett bölcsessége, melyet az apostol hirdet, a mi(!) dicsőségünkre »rendeltetett öröktől fogva«, addig az Ef 1,5 azt mondja el, hogy Isten »előre el is határozta« a mi »fiúságunkat« (= isten-gyermekségünket) azért, »hogy magasztaljuk dicsőséges kegyelmét«. Itt tehát az eleve elrendelés célja Isten kegyelme dicsőségének magasztalása! Ugyanezt találjuk az Ef 1,11-12-ben: »Eleve elrendeltettünk« arra, hogy - Isten előre feltett szándéka (protheszisz), akarata (theléma) és elhatározása (boulé) szerint - az Ő dicsősége magasztalására legyünk (eisz to einai). Az ÚSZ tanítása összefoglalásaként a következőket állapíthatjuk meg:
1. Az »eleve elrendelés« elválaszthatatlan a kiválasztás, azaz az isteni szuverenitás, tanácsvégzés, előzetes szándék és előre tudás, az elhívás és a megigazítás titkaitól. Így Isten tetteit összefüggésében látjuk és nem tévesztjük össze a személytelen determinizmus filozófiai-világnézeti fogalmával.
2. Az »eleve elrendelés« történeti, üdvtörténeti esemény. Ez Izráel kiválasztásában és elvettetésében, a maradék megtartásában, a pogányok kiválasztásában és üdvösségre bemenetelében, majd Izráel visszafogadásában szemlélhető és attól nem választható el (Róm 9-11). Valakinek (valakiknek) a kiválasztása a B-ban mindig valakinek (valakiknek) a ki-nem-választását vonja maga után: Jákób-Ézsau, Izsák-Izmael, Mózes-fáraó, Izráel-pogányok és fordítva. Ez a »kettősség« nem mindig végleges (Róm 11,30-32), az eleve elrendelés olyan titok, melyben a kiválasztás és elvettetés egyszerre van jelen. »Elvettetés« viszont a B-i szemlélet szerint csak ott lehet, ahol előzőleg kiválasztás volt, különben »ki-nem-választás«-sal van dolgunk, ami nem ugyanaz.
3. Az eleve elrendelés része a MEGIGAZULÁSróI (megigazíttatásról) szóló B-i tanításnak. Úgy tekinthető, mint annak kiélezett csúcsa vagy radikalizált (a gyökerekig visszamenő) alapvetése (vö. Róm 9,14-23). Kizár minden emberi érdemet, vagy teljesítményt, az üdv bizonyosságát teljesen Istenre, az ő kegyelmére, akaratára, erejére alapítja.
4. Az »eleve elrendelő« Isten az ige, az igehirdetés által hívja el választottait. Róma 9-11. fejezetei Izráel és az egyház történetét a közvetlen isteni, valamint a prófétai és apostoli igehirdetésekben megszólaló hívás és a választott nép arra adott válasza történeteként mutatja meg. Az Ige kiválasztó és elkülönítő hatása a predestinációra utal vissza. Az igehirdetésre adott válaszunk voltaképpen a kiválasztásunkról és eleve elrendelésünkről szóló hírre adott feleletet. Ez a felelet - ha jó - akkor nem érdem, hanem maga is kegyelem. Ha nem jó, akkor meg nem az utolsó szó, mert azt Isten önmagának tartotta fenn.
5. Az »eleve elrendelés« nem teszi feleslegessé az emberi akarást (»munkáljátok üdvösségeteket, mert az Isten az, aki ébreszti bennetek az akarást és a cselekvést...« Fil 2,13), és nem ment fel az erkölcsi felelősség alól (»jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített az Isten, hogy azok szerint éljünk« Ef 2,10).
BJ
