Megigazítás, megigazulás
Megigazítás, megigazulás Eredetileg a jogi szóhasználatból származó kifejezés, mai értelemben felmentő ítéletet jelent. A B szóhasználatában, különösen Pál apostolnál, kulcsfontosságú kifejezés. A megigazítás cselekvő alanya Isten, célja pedig az ember visszahelyezése abba a szövetségi kapcsolatba, amely megfelel az ember teremtettségben kapott rendeltetésének. A páli teológiában a kifejezés a hit által való igazságot jellemzi (dikaioó = igaznak nyilvánít, dikaiosz = igaz, dikaioszüné = igazságosság). Ezek a kifejezések mind arra utalnak, hogyan érvényesül Isten igazsága az emberrel szemben és az ember számára. Isten egyfelől nem fogadja el az ember »saját igazságát«, még akkor sem, ha az ember ezt a törvény (Tóra) alapján próbálja elérni. Másfelől nem rója fel az embernek az ellene lázadó, bűnös egzisztenciáját, nem veszi figyelembe, mihelyt az ember ezzel a vele született létmódjával nem vállal többé közösséget, hanem szakít vele. Isten nemcsak »tulajdonítja« az embernek az igazságot, hanem valóságosan igazzá teszi, azaz úgy helyezi el a teremtett világban, mintha a bűn rontásától érintetlen volna. A megigazított ember nem lesz tökéletes, életét a bűn és az igazság e földön fel nem oldható feszültségében éli (Mt 12,37; ApCsel 13,39; Róm 2,13; 3,20.24.28; 4,2; 5,1; Gal 2,16k; 3,11.24; Tit 3,7; Jel 22,11).
A megigazítás Isten lényegéhez tartozó aktus. Arra a kérdésre ad elsősorban választ, hogy kicsoda Isten. Isten megtartja az ő szövetségi hűségét, amelyik egyszerre önmagához és szövetséges népéhez való hűség. Ez lett nyilvánvalóvá Jézus Krisztusban (Róm 3,21k). Isten igazságossága Jézus Krisztus személyében történeti-eszkhatológiai alakot ölt. Isten igazsága, mint üdvösséget szerző hatalom, a Krisztusba vetett hit által lesz az ember sajátjává. Isten igazságával szemben az ember mindig bűnös marad. Hiábavaló minden emberi önigazságra való hivatkozás (Lk 18,9-14).
A megigazítás következménye a megigazult élet, amely nem lehet meg cselekedetek nélkül. Jak 2,14-26 az olyan formális hit ellen irányuló polémia, amelyik ismeri a tézisszerű hitvallást (van Isten - Jak 2,19), de nem kapcsolja ehhez a felismeréshez az ebből következő cselekedeteket. Ábrahám, a hit példaképe, azzal mutatta meg hitét, amit cselekedett (Jak 2,22). Ez a teljes hit tulajdoníttatott igazságul Ábrahám számára. Jak számára a hit és a cselekedetek inkluzív kapcsolatban állnak egymással, míg Pál - egy eltérő teológiai helyzetben (a törvény cselekedeteit túlhangsúlyozó tendenciával szemben) - a kettő viszonyát az exkluzivitásban látja. Pál azt hirdeti, hogy a Jézus Krisztusban való hit megnyitja az utat a pogányok számára is az üdvösségre, s ezért tiltakozik az üdvösség partikuláris felfogása ellen. Mivel ennek a partikularizmusnak a törvény a jelképe, ezért hirdeti, hogy a Krisztusban való hit felette áll a törvény cselekedeteinek az üdvösség szempontjából. Jak számára a hangsúly a hit következményén van. Itt sem kerül a hívő ember a régi törvény hatálya alá (Jak 2,1), hanem a szeretet parancsának primátusa alá (2,8). E parancs betöltése pedig nem arra szolgál, hogy az ember önmagát akarja igazolni Isten előtt, ezért ez a kijelentés ugyanabba az irányba mutat, mint amit Pál »szeretetben munkálkodó hit«-nek nevez (Gal 5,6). (Ld. még IGAZSÁG, IGAZSÁGOS)
BG
