főzelék
főzelék: zöldségterményekből főtt, sűrű, rövid levű étel. A polgári-városi konyhán a 19–20. sz.-ban oly sokféle változatban, rendszeresen szereplő főzelék a magyar parasztkonyhán a legújabb korig jóval ritkább étel volt. A főzelék ételformának a népnyelvben összefoglaló elnevezése nincsen. A főzelék termények közül a hagyományos parasztkonyha nagy mennyiségben használja a hüvelyeseket és a káposztát, amelyekhez a 18. sz. második felétől fokozatosan a burgonya is csatlakozott. A káposztát természetes állapotában és → savanyítással előkészítve egyaránt fogyasztják. Ugyanígy a fehér kerek tarlórépát, amelyet elsősorban a Dunántúlon ettek. A töknek sütni való változatait termelték, megsütve fontos téli táplálék volt, de ritkán főzték. Friss zöldfőzelékből a századfordulón önálló étel még alig készült, helyenként ilyesmiből még viszonylag több vadon termő sóskát, spenótot, csalánt főztek tavaszi változatosságként, mint kerti veteményt. Főzelékterményeiből a parasztkonyha különböző sűrűségű ételeket készít, önállóan és hússal → egytálételként egyaránt. Az egyes ételek összetételét, sűrűségét befolyásolta az is, hogy ünnepre vagy hétköznapra szánták, jutott-e bele hús, ill. böjt lévén azt éppen kerülték, milyen ételsorba illeszkedett az étel az étkezésen. A körülmények összegződéseként hol a hígabb → leves, hol a sűrűbb, rövid levű főzelék az az ételforma, amelyben az egyes terményeket leggyakrabban főzik. A → mártásnak a paraszti étkezésen betöltött sajátos szerepe gyakran lehetetlenné teszi bizonyos ételek mártás, ill. főzelék voltának elkülönítését. Elég következetes, hogy a konkrét étel említésénél a népnyelv a kérdéses nyersanyagból leggyakoribb változatnál magának az ételformának megnevezését (pl. leves) mint magától értetődőt elhagyja, és csak az alapanyagot (fuszulykát főztem, szilvás babot), készítésmódot (habart paszuly), ízesítést (tárkonyos: ez babból, aszalt szilvából, füstölt húsból tejfölös habarással készült leves egytálétel Erdélyben) említi. A hüvelyesekből leggyakrabban készült ételforma a leves, akár hústalan habart, berántott, akár húsos egytálétel. Legritkább a főzelék, amit nem így, hanem a levestől megkülönböztetve pl. sűrűbabnak neveznek, viszonylag újabban, a harmadik ételforma visszaszorulásával, annak mintájára babkásának, törtpaszulynak. Főzelékként a babot helyenként káposztával, répával is összefőzték. A hüvelyesek elkészítésének a gyakoriságban második, régi formája volt a kása-ételszerű feldolgozás, a sűrű pép készítése. Ehhez a babot, lencsét vízben puhára főzik, levét leöntik. A szemeket fakanállal összenyomják, az egészet összeforralják, kásaszerűen tálra terítve, tetejére pirított vöröshagymás zsírt locsolva tálalják. Leve külön az első fogás, utána a babkása, törött bab, törtpaszuly, fuszulyka törve a második. Az újabb burgonya főzve levesként, főzelékként, → burgonyapépek és egyéb önálló ételek, végül lassan húskörítés formájában is beilleszkedtek a néptáplálkozásba. Uralkodó elkészítésmódról alig lehet szó, így itt a formára az ételnevek általában utalnak. A főzelék jelölése itt is sűrű-, kása stb. Káposztából viszont a főzelék ételforma leggyakoribb a parasztkonyhán, mégpedig ünnepi (vasárnapi, hétközi „kisvasárnapi”) szerepű húsos egytálétel: húsos káposzta vagy → töltött káposzta formájában. Gyakori a hústalan káposzta is, ritkább viszont a káposztaleves. Répából is gyakoribb a levesnél a főzelék sűrűségű étel. A 18. sz.-ban a disznóhússal, jókora szalonnával főtt húsos káposzta a legelőkelőbb és a legegyszerűbb magyar házak vendéglátó ünnepi ételsorában egyaránt szerepelt. A káposztát elsősorban ebben a formában tekintették „Magyarország címerének”. (→ még: rántás) – Az alföldi régi szóhasználatban a kölest, a tarhonyát és a lebbencstésztát is főzeléknek nevezték.
Kisbán Eszter
