méhészet
méhészet: 1. a mézelő méh (lat. Apis mellifica L.) tenyésztésével és hasznosításával foglalkozó termelési ág. Fontosságára jellemző, hogy a méznek mint édesítőszernek, és a viasznak mint a gyertya alapanyagának (→ gyertyamártás, → gyertyaöntés) a 18. sz. elejéig alig volt versenytársa. Különböző formái a méhészet fejlődési fázisait is jelzik. a) A zsákmányoló méhészet még nem tervszerű, nem tenyésztő tevékenység. A méhészek természetben vadon élő, a fák odvaiban és sziklaüregekben meghúzódó méheket keresik fel (méhvadászat), a rovarokat füsttel elpusztítják és a lépeket elrabolják. – b) Az erdei méhtartás (élőfás méhtartás) az erdőben megtalált méhcsaládok helyi továbbtenyésztése. Nyílást vágnak az erdei fa odvába, ezt ősszel rendszeresen kinyitják, a méheket füsttel elkábítják és a lépek egy részét kiszedik. Az erdei méhes fát a megtaláló rendszerint tulajdonjeggyel látja el. – c) A paraszti méhészek méheiket az erdőről hazahozott faodukban (→ köpű), szalma-, gyékény- és vesszőkasokban (→ méhkas) házak eresze alatt, kertben vagy → méhesben, néhol → kelencében tartják. A méhlakások utánozzák a méhek természetes odúit, belül tágas térből állnak, amelybe a tetejéhez és az oldalához erősítve építik fel lépjeiket. A → méznyerés több vonásában hasonló a zsákmányoláshoz. A méheket ősszel elpusztítják vagy újabban, nyár végén üres kasba űzik át (→ kidobolás). A méhcsaládok természetes úton, rajzással (eresztés) gyarapszanak. A fára, bokorra kirepült rajt rúdra akasztott méhkasba rázzák bele. Ez a forma az elmúlt századok legjellemzőbb hagyományos, népi méhészete. – A 19. sz. második harmadától, a kiemelhető keretű → kaptárok és a → mézpergetők felfedezésével vette kezdetét a gazdaságilag intenzív, a tudományos megfigyeléseket is lehetővé tevő, modern méhészet, amely azonban széles körű népi gyakorlatba csak az utóbbi évtizedekben került. A gyarapítás a nagycsaládok kettéosztásával, a méznyerés a méhek pusztítása nélkül a lépek kiemelésével történik. – A népi méhészet tudásanyaga a tartásmód, a rovarok betegsége és gyógyítása tekintetében gyér, gyakran téves (pl. sült hússal történő etetés). – Az európai ember a prehisztorikus idők óta zsákmányolja és tenyészti a méheket. Az ókori mediterrán kultúrák, a germánok, a szlávok, a finnugorok és más népek méhészetéről szinte a legkorábbi híradásaik is említést tesznek. A magyarság a finnugor korszakban ismerte a méheket. A mézhez valószínűleg csak a zsákmányolás útján jutott, esetleg ismerhette az erdei élőfás méhtartást is. A honfoglalás után a köpüs és a kasos méhészet vált uralkodóvá, de fennmaradt a zsákmányolás is. A 10–13. sz.-ban a kolostorok voltak a méhészet központjai, de korán megjelent a méz a jobbágyok tizedadói között is. A 17. sz. közepétől számos → méhészkönyv látott napvilágot. – Irod. Szabadfalvi József: Méhészkedés a szatmári Erdőháton (Ethn., 1956); Boross Marietta: Méhlakások a Néprajzi Múzeum gyűjteményében (Népr. Ért., 1963); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966); H. Kerecsényi Edit: A népi méhészkedés története, formái és gyakorlata Nagykanizsa környékén (Népr. Közl., 1969); Balassa M. Iván: Élőfás méhtartás a Kárpát-medencében (Ethn., 1970). – 2. A méhtartáshoz gazdag → hiedelemanyag kapcsolódott. Kezdve a méhek megszerzésén: még a vadméhek elrablásának emlékét őrizheti az a hiedelem, hogy a pénzen vett méhcsaládban nincs haszon, csak ha búzán cserélik. Még jobb a lopott méh, – ezért a méhlopást nem tartották bűnnek. A lopások és a → rontás megakadályozására így többféle szokás terjedt el: egy sodort fonálra annyi csomót kötöttek, ahány méhcsaládja volt a gazdának, minden csomót egyenként a kashoz érintettek, majd mindannyiszor sarkon fordultak; szentelt vízből készített sárral tapasztották körül a röpítőlyukat; magas kerítéssel vették körül a méhest, → szemverés megelőzésére, asszonyoknak a méhesbe nem volt szabad belépnie. Az idegen méhek, a „rablóméhek” garázdálkodása ellen templomból szerzett port hintettek a kas alá; egy karóra lókoponyát tűztek a méhes elé; úrnapi szentelt ágat tűztek a kasokba; farkasgégét dugtak a röpítőlyukba vagy vörös posztót húztak át rajta. De nemcsak a méhek harciasságát kívánták fokozni, hanem azt is kívánták, hogy szelídek legyenek s ne szúrják meg gazdájukat: ezért juhtejjel kenték be a kas száját; tejjel mosott fehér gyapjút húztak át a röpítőlyukon; a méhész saját vizeletével kente be a kezét; fenyőszurokkal füstölt maga körül. Serényebb munkára kívánták ösztönözni a méheket azzal, hogy hangyabolyt szórtak a kas alá. – → Karácsony napján néhol mézszüretet tartottak: a gazda megnézte a kasokat és amelyikből lehetett, mézet vett ki, hogy barátainak kóstolót küldjön, akik cserébe a tányért búzával töltve küldték vissza. Ezt a búzát a kasba öntötték. – A méhek kieresztése → József napján van (márc. 19.). A néphit azt tartotta, hogy ilyenkor a méhesgazda semmit ne adjon ki a házból. A méhész-babonák meghatározták a kieresztés hasznos napját: ez a szerda vagy csütörtök. A kieresztett méhek elrajzását úgy próbálták megakadályozni, hogy pipafüsttel, vízhintéssel, kaszát és sarlót pengetve jártak a raj körül. Általánosan ismert hiedelem, hogy a méh Salamon király bogara, s az a tiltás, hogy a méhre nem szabad azt mondani, hogy megdöglik, hanem csak azt, hogy meghal. Azt tartották továbbá, hogy ha ellopják a kasból a méhanyát, akkor a többi még mind meghal. (→ még: tudós, → tolvajlás a tudóstól) – Irod. Kovács S. János: A méhekről való hasznos beszéd (Ethn., 1891); Pápai Károly: A palóc faház (Ethn., 1893); Berze Nagy János: Farkasgégén eresztett... (Ethn., 1938); Bakó Ferenc: A faépítkezés emlékei Heves megyében (Az Egri Múz. Évkve, 1967); Füvessy Anikó: A méhészettel kapcsolatos vándorkereskedelem Észak-Borsodban (Ethn., 1971).
Szabadfalvi József–Hoppál Mihály
