passzív takarmányozás
passzív takarmányozás: a háziállatok tápláléka biztosításának legegyszerűbb, következésképpen legősibb formája. Időben megelőzte a takarmánytermesztést, s az azt megelőző, gyűjtögető jellegű, kaszált szénával való aktív takarmányozást. Olyan területekre hajtják el az állatokat, ahol a természetes növénytakaró biztosítja a téli takarmányt. Hasonlóképpen mint a tavasztól őszig tartó legeltetésnél, itt is csak közvetve, passzíve gondoskodnak a táplálékról, az ember csak a területet biztosítja, a takarmány összekeresése az állatok feladata. Ez az eljárás még közel áll a még nem domesztikált állatok takarmányszerzéséhez. A passzív takarmányozás legjellemzőbb formái: a sertések → makkoltatása, amikor az erdők makkja; a szarvasmarhák, lovak és juhok réti (→ réti állattartás) és erdei teleltetése, amikor a vízivilág dús növényzete, sőt állatvilága (sertés esetében), az erdő vegetációja, gyümölcse, valamint pl. a juhok káposztatorzsán történő őszi és tél eleji legeltetése biztosítja a takarmányt. A Kiskunságban és a Hajdúságban – mint egyes nomád népeknél – a telelők közvetlen környékét nem kaszálták le, a lábon megszáradt fű (→ avar) természetes szénául szolgált. A passzív takarmányozás együtt jár az állatok vándoroltatásával (→ vándorpásztorkodás), ennek kapcsán állandó építményei nem alakulhatnak ki. A passzív takarmányozás a → külterjes állattenyésztés legjellegzetesebb formája. – Irod. Szabadfalvi József: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon (Műveltség és Hagyomány, 1970).
Szabadfalvi József
