rostaforgatás
rostaforgatás: a sorsra bízott nyomozási, ill. bizonyítási eszköz, → jóslás céljából is alkalmazták. Gyakori nevei: rostavetés, kulcsforgatás. Ha pl. azt kívánták megtudni, hogy az ellopott jószág hova került, a rosta kérgébe egy olló kinyitott hegyeit szúrták és a nyomozók jobb kezeik kisujjait az olló füle alatt tartván, a rostát ingadoztatták (miután a káva aljára esetleg különféle dolgokat, pl. pénzt, búzát, forgácsot stb. tettek). Eközben az egyik azt állította, hogy a jószág „falun van”, a másik pedig azt, hogy „erdőn van”. Amelyik állításnál a rosta megbillent, az egyensúlyát elveszítette, azt tartották igaznak és arra irányították a nyomozást. Más alkalommal a gyanúsított személy mellett vagy ellene bizonyított a rosta. Ilyenkor a károsult és a gyanúsított tartották kisujjaikat az ollón, és a nyomozást végző hangosan megkérdezte: „Szentpéter, Szentpál, te szencségös szent neved, mon meg néköm, a Király Bálintné tyúkját Bosnyákné vitte el?” Ha erre a rosta megfordult, a gyanú igaznak számított. Rosta helyett alkalmazhattak imakönyvet, ilyenkor olló helyett kulcsot dugtak a lapjai közé. Hasonlóképpen alkalmazták jósló céllal (Pl.: …mikor megy a Julis férjhez? Egy év múlva? Fordulj, fordulj. Két év múlva? Fordulj, fordulj”). Egyszerűbb formája a rostavetés; ennél a számításba jöhető gyanúsítottakat körbe állították és a rostát a kör közepén megforgatták. Aki elé a rosta gurult, felfogásuk szerint az volt a bűnös. Ismert volt a rostaforgatásnak olyan módja is, hogy a megpörgetett rostát maguk elé gurítva, a gurulás irányából tudták meg, hogy merre van a tolvaj. Országszerte elterjedt volt. Európa-szerte régóta ismerték, már a régi görögök és a zsidók is alkalmazták. A rostaforgató rendszerint asszony volt. (→ még: istenítélet) – Irod. Dömötör Sándor: Rostafordítás és rostaforgatás (Ethn., 1929); Szendrey Zsigmond: Rostaforgatás és rostavetés (Magy. Nyelv, 1939).
Rostaforgatás (Beregújfalu, v. Bereg m., 1940)
Rostaforgatás (Beregújfalu, v. Bereg m., 1940)
Diószegi Vilmos–Tárkány Szücs Ernő
