Akantusz
Akantusz v. akantuszvirág, Acanthus L. (növ.), az Akantusz-félék génusza, Meliusz, Benkő és Veszelszki medvekörömnek, medvetalpfűnek v. medvetalpú tövisnek fordítják (Bárenklau). Magas, bogácsnemü kórók avagy cserjék, többnyire nagy, szárnyasan öblös v. szárnyasan hasábos, szúrósfogú levelekkel, a szárat tetőző, gyönyörü füzérvirágzattal, melynek virágai között gyakran nagy és szúrósfogu hegylevelek vannak. Kelyhe kétajkú, lilaszinbe játszó, s ez a színesedés a szirom hiányzó felső ajakát pótolja. Szirmának alsó ajaka 3-5 karéjú; kétfőbbhímes, tokja kétrekeszű. Az ó-világ tropikus és szubtropikus tájain 14 fajta él vadon, az A. longifolius Host északfelé legfentebb terjed (Isztria). Nevezetesebb fajai: a szelid A. (Acanthus mollis L.) egész egy méter magas kóró; levele 4-5 dm. hosszú, szárnyas hasábú, ezenfölül öblösen fogas, de a fogak nem szúrósak. Virága fehér v. pirosas, tokgyümölcse pirosbarna, fényes. Ez a faj nálunk nem terem. Boissier Sibthorp és De Candolle Görögországban sem látták (Flora Orientalis IV. 521, Florae Graecae Prodr. 411, Prodromus XI. 270); Olaszországban, Franciaország déli részén, a spanyol félszigeten s Afrika északi részén nő. Déli-Európában alig akad szebb növény , mely a gyönyörűséget és tökéletességet az akantusznál jobban ki tudná fejezni. Ezért már az ó-korban mint kerti virágot tenyésztették, a görögök és rómaiak a virágágyakat foglaltak be vele, s Plinius topiaria-nak nevezte (topia = kerti díszítés, virágágyszegély, tájfestés). Festői szépségű levelét a régiek emlékműveken és ruhákon utánozták.
Vitruvius (VI. 1) beszéli, hogy egy dajka egy elhalt leányka kedves tárgyait egy kosárban sírjára helyezte. A kosár alatt történetesen akantuszgyökér volt, s ez tavaszkor a kosarat leveleivel oly, szépen körülfoglalta, hogy Kallimachos építőmester innen nyerte volna az inspirációt, midőn a korintusi oszlop fejdíszét a művészek közt először megalkotta. Ezután a művészet az akantuszlevél stilizált alakját (lásd a rajzot a előlről; b oldalról) dísznek általában felkapta, s a korintusi és római oszlopok fejdíszét rendesen az akantuszlevéllel csinosították. Az A. levelét díszül alkalmazva a római és renaissance művészetben, valamint az arabeszken is gyakran láthatjuk. Vergilius (Eclog.:3.45) szép Helena ruháján ragyogtatja az A.-levelet, s a boros kancsók fülét is ezzel cifrázza. Columella az A.-t méhlegelőnek ajánja. A középkori műdíszítésben (ornamentica) inkább a déleurópai A. spinosus L. kisebb és nem oly szép levelei divatoznak. Déleurópában különben levelét és gyökerét nyálka-tartalmáért régóta egész máig orvosságnak használják (branca ursina, medveköröm). Napjainkban az élő akantuszvirággal művészi sziklacsoportokat díszítenek.
Az akantuszvirágnak hazai fajai az A. longifolius Host, Fiume környékén.
Akantusz.
Ez is tövistelen levelű, lombja hosszú, szárnyasan szabdalt, sallangja megnyúlt; egymástól távol eső, öblösen és hegyesen fogas, Széles tojásdad, nem egyformán széles, hanem a sallangok alja összeszűkült. A felsőbb levelek foga kis szúróval végződik. Kelyhének felső ajaka egész, az alsó csorbított.
Ezek különböztetik meg az A. mollistól. Az A. longifoliusnak, Al-Dunánk vidékén (Szvinica, Orsova) külön fajtája van (var. Hungaricus Borb.; A. spinosus b) minor DC. Prodr. XI 271 pro parte). Ennek a levélfoga szúrósabb, kihegyzettebb. Hegye-levele hosszabban kihegyezett, kelyhének felső ajaka kétkaréjú, az alsó ajak fogas. Ez a szárazföldön tovább is terjed (Nis, Csernetz, Oláhországban és a Vaskapunál). Más akantuszvirág még Dalmáciában terem s az előbbiektől annyiban különbözik, hogy kelyhe felső ajaka szőrös, nem kopasz mint az előbbieké, ezenkivül a levél foga erősebb tövissel végződik. Ilyen az A. spinosus L., A. spinulosus Host, meg az A. spinosissimus Pers., de Horvátországban az A. long foliuson kivül más alig terem. Az A. mollisnak Haynald a M. T: Akadémia ülésén 1879 febr. 17-én (Akad. Értes. 37. 1.) gróf Erdődy népi kertjéből olyan nagy példányát mutatta be, mely 240 cm. magas volt, s maga a virágfüzér 170 cm. nyi hosszaságban ékeskedett (gigantismus).
