Angol irodalom. | A Pallas nagy lexikona

Teljes szövegű keresés

Angol irodalom. Joggal mondhatta Macaulay, a hires angol történetiró, hogy Angolország minden dicsősége között irodalmi dicsősége a legmaradandóbb és legragyogóbb, annyival inkább, mert nincs más irodalom, mely virágzási korszakainak számára és a legelső rangú tehetségek sokaságára nézve vetélkedhetnék vele. Az angol irodalom egyszersmind hű visszatükrözése e nemzet nyelvének, amennyiben, valamint az angol nyelv szókincsében, úgy itt is erő és komolyság párosul finomsággal és könnyedséggel. Magától értődik, hogy tulajdonképeni angol irodalomról előbb nem lehetett szó, mig angol nemzet nem volt. Ennélfogva ama régi brit néptörzsek költészete, melyeket a rómaiak és szászok legyőztek, nem tartozhatik e cikk keretébe, épp oly kevéssé, mint a druidák hagyományai, v. a bárdok fantasztikus énekei, s a voltaképeni angol irodalom csak a germánok bevándorlásával veszi kezdetét. Itt mindenekelőtt Angolország szépirodalmával fogunk foglalkozni.

I. Ó-angol korszak.

(Az V. század közepétől a XI. századig)

A rómaiak uralma a brit szigeteken már rég megingott volt és a győzők helyét elfoglalandók, a cimber félszigetről jőve, szászok, angolok és jütek özönlötték el az országot, melynek ős lakossága, a kelták, hatalmas ellenállást fejtettek ki az idegen áramlat ellen. Ez a bevándorlás az V. század közepe táján kezdődött és a VI-iknak vége felé a sziget keleti, nagyobbik fele, föl a Firth of Forth-ig már a germánok hatalmában volt, kik honi államszervezetüket, nyelvüket, hitregéjüket híven megőrizték. A kereszténység is hovatovább terjeszkedni kezdett köztük s nyelvüket már akkor «englisc»-nek nevezték. Mítoszuk bő anyagot szolgáltatott a népköltészet számára. Ide tartoznak különösen a Beowá-ról és Beowulfról szóló legrégibb angol mondák. A Beowulf eposz 700 körül keletkezett. «Walther és Hildegunda» mondája szintén akadt költői feldolgozóra. Mindeme régi népeposzokban a nyelv gazdag sztereotip alakzatokban; a külső versforma az ó-germán alliteráló hosszú sor. Nemsokára egy külön énekes (scóp) kar képződött, melynek tagjai, mint «az öröm és vigasság terjesztői» várról-várra vándoroltak, dalokat énekelve és híreket hordva. E kóbor poéták egyike, Widsith, az angol költészet talán legrégibb fenmaradt nyelvemlékének hőse. Igy lett a költészet népszerü. Csakhamar azonban a régi pogánytárgyu mondák és eposzok közé («Deor keservei» stb.) keresztény fölfogás is kezdett vegyülni (mint a «Tengerész» címü költeményben). Majd már a bibliából is merítgettek egyes költők; így 670 körül a northumbriai Kädmon. Kynewulf pedig virágzásának második korszakában már tisztán a kereszténységet és a szentek életét énekelte meg. Egyházi dalköltészetet is találunk már ez időben. Alfréd király (l. o.) főfeladatául tűzte ki ez új keresztény műveltség népszerüsítését, miután a dánok berohanását győztesen visszaverte volt. Igy Orosius «históriáit» és Beda egyháztörténetét lefordította a nép nyelvére, majd meg Boethius «Consolatio philosophiae» című művét dolgozta át. Ilyen formán a keresztény műveltség a nép körében is egyre jobban terjedt.

II. A normann hódítástól Chaucerig.

(1066-1400.)

A normannok ugyan tiszta germán eredetüek (Nordmannen, észak férfiai), azonban a Szajna partjain való letelepedésük után a francia nyelvet vették föl és a francia költészetet művelték volt. Mint Anglia új meghódítói itt is az új nyelvet és az új szellemet terjesztették. Idegen szervezetet erőszakoltak a nép nyelvére, melyet ez később csak nagynehezen tudott leküzdeni, és a költészetet is idegen anyaggal és formákkal látták el. A népben ugyan soká ott szunnyadt még a mély gyűlölet a «normann bitorlók» ellen, kik kiméletlen törvényekkel sanyargatták az őslakosságot, és ebben az időben lettek Robin Hood, Robin Goodfellow, King Horn stb. az angol népénekek legkedveltebb alakjai, de azért mégis az uralkodó család, az uralkodó néptörzs poézise kerekedett fölül, ez vált irányadóvá. S csakugyan: éppen angol földön támadtak az ó-francia költészet számos elsőrangu képviselői; így mindenekelőtt Thaun Fülöp (műve «Compuz») 1119 körül. Wace többi művei közt «Brut d'Engleterre»-jében az ó-brit királymondákat tárgyalja. Ezzel rálépett a történeti költészet mezejére és nemsokára követői akadtak e téren. Azonban könnyebb költői műfajok is kezdenek szerepelni és hatást gyakorolni. Az udvari körökben élvezettel hallgatták a «jongleur»-ök Lais-jeit, Dits-jait és Fabliaux-it. E mellett Franciaország lantos költészete is hatássál volt a csatornán túl. Maga Oroszlánszivü Rikhárd király is nagy barátságban volt Bertrand de Born francia troubadourral és maga is francia, sőt meglehet, hogy provençal nyelven irta verseit. Mindez nem maradhatott hatás nélkül a nemzeti költészetre sem. Lassu, de határozottan fölismerhető fordulat állt be. Az alliteráció kezdetlegességeit immár a páros rím, majd meg a strófaszerü forma váltotta föl; az ó-szász vitézekről zengő énekeket kiszorítgatták a könyvek novellaszerü elbeszélései. A két egymással küzdő felfogás és előadási mód között középhelyet foglal el Layamon (1180 körül), ki Wace «Brut»-jét ugyanilyen cím alatt újra átdolgozta. Ő az alliterációt a végrím mellett is használja. Sok költő meg francia és anglo-normann regények fordítására és átalakítására adta magát. Ezek közül itt csak «Floriz and Blancheflur»-t és «Sir Tristrem»-et említjük. E költői produkció tárgyai gyakran nemzeti hősök is voltak, mint azelőtt a normannoknál Roland. Igy keletkeztek többek között a következő költemények: «Richard Coeur de Lion», «Guy of Warwick», «King Horn» stb. Mindezek részint páros rímekben, részint strófákban vannak irva. Teljes egy évszázadig volt divatos a poézis e neme. Nemsokára azonban jött a visszahatás, még pedig az egyház részéről, mely a népköltészet ilyen elvilágiasodását nem jó szemmel nézte. Mélyebb erkölcsösségen alapuló művek léptek a tisztán világi epika helyébe. Ellensulyozása akart ez lenni a kissé ledérebb francia iránynak. E cél szolgálatában áll a «Cursor Mundi» nevü költemény is, mely voltakép a Szentirásnak költői feldolgozása, számos legendával átszőve. William de Shoreham költeményei szintén egyházi tanokkal foglalkoznak. Ez a felülkerekedő didaktikai irány arra birta Dan Michels-t, hogy «Ayenbite of inwyt» («A lelkiismeret fulánkja») címü művében szakítson a verses formával, melyet egyébiránt Rolle Rikhárd (megh. 1348) remete is legtöbb munkájában mellőzött. Épp úgy mint ő, Longlande Róbert is az erkölcsösség és lemondás igéit hirdeti. Hosszadalmas allegóriájában («Pierce Plowman»), melyet 1362-ben kezdett, az emberiséget ki akarja vezetni «a tévedések, bűnök s a halál bilincseiből».

Halhatatlan névre tett szert e kor egyetlen klasszikusa: Geoffrey Chaucer (1340-1400). Főművében, mely nevét az angol remekirók közé emelte, a «Canterbury tales»-ben, valamint már korábban írt műveiben is még francia hatás és a fabliaux-kra való visszaemlékezés látszik, azonban Olaszországgal (Boccaccio) való érintkezése kiszélesítette látókörét és egészen új anyag földolgozására, új formák alkalmazására vezette. Ezáltal, valamint üde, szép nyelvezetével Chaucer messze fölülmulja összes kortársait, sőt összes utódait is egész Erzsébet királyné koráig és igazolta az angolok itéletét, kik benne látták «az angol nemzeti irodalom hajnalcsillagát». Maga Chaucer egyébiránt részt vett a franciák ellen viselt háboruban. Halála után hazáját belső harcok, forrongások és forradalmak emésztették, A két rózsa háboruja nem kedvezett a múzsáknak; az akkori költők, mint John Gower (Chaucer kortársa), John Lydgate (megh. 1460), Stephen Hawes (megh. 1506) stb. nem voltak képesek az irodalomra termékenyítőbben hatni. Ami azonban ezidőtájt igazán virágzott, az a ballada volt (északi Angliában és déli Skóciában), mely tárgyait majd az ujabb határvillongásokból majd régibb hősi mondákból (mint Robin Hood) meríti. Nevezetes dolog egyáltalában, hogy a skót múzsa éppen akkor ünnepli legnagyobb diadalait, mikor az angol hallgat. John Barbour (meghalt 1396) Bruce Róbert hős király kalandjait zengi élénk és élvezetes eposzában. Őt követte a vak Harry (meghalt 1492 után), ki «Adventures of Sir William Wallace» nevü hőskölteményének szenvedélyes, fantasztikus hangulata által Skótországban nagy népszerüségre tett szert A legkiválóbb költő azonban ezidőtájt William Dunbar (1460-1520), ki az allegorikus formákat mesterileg kezelte és igen hatásos komikumot is tudott verseiben kifejteni.

III. A XV. századtól a restaurációig.

Az angol nemesség nagyon meggyöngült, sőt majdnem megsemmisült a rózsaháboruk dulásai alatt; ellenben a Tudor-házban erős királyi dinasztia keletkezett, melynek uralkodása alatt gazdag polgári rend virágzott föl. A klasszikus ó-kori emlékek napja ujra felkelt Olaszországban s e távoli szigetország felé is elhintette melegítő sugarait. A renaissance éltető fuvallata megtörte ama dermedtséget, mely Chaucer óta Angolországban az irodalmi termékekre ránehezedett; néhány évtizeddel a Tudorok trónralépte után megkezdődött az angolok irodalmában az a fényes korszak, mely tetőpontját Erzsébet királynő alatt érte el s e nagy fejedelmi asszonyról nyerte nevét is. Már VIII. Henrik «udvari poétája» (azóta lett a «poet laureate» Angolországban állandó udvari «méltóság»-gá) Skelton János (megh. 1529) ki tudott bontakozni az olaszoknak eddig dívott szolgai utánzásából, még inkább azonban Surrey gróf (megh. 1546), ki az «Aeneis» fordításánál először alkalmazta a rímetlen ötlábu jambusi sorokat («blank-verse»). E formát az «Erzsébet-korszak» nagy költői majd mind elfogadták s azóta napjainkig általános érvényre jutott az angoloknál. Mint önálló költő Surrey gróf különösen a rímes szonettet honosította meg földieinél («Songs and Sonnets») s e verseit dallamos lágyság s mély érzelem jellemzik. Kissé mesterkéltebbek Surrey barátjának, Wyatt Tamásnak (1503-42) dalai, szonettjei és epigrammái. Igen érdekes mű e korszakból a «Mirror for magistrates» című. Gyüjteménye ez oly költeményeknek, melyek az angol történet híres de egyszersmind szerencsétlen férfiait éneklik meg. Az eszme Sackville Tamástól (Lord Buckhurst 1527-l608) indult ki. Esztetikai tekintetben azonban a mű nem foglal el kiválóbb helyet.

Elérkeztünk a reformáció kezdetének fontos korszakához, mely összeesik az angol dráma ujabb történetének nevezetesebb fázisaival. Mint minden nemzet modern színművészete, úgy az angoloké is egyházi eredetü. Az angol «misztériumok» eredete visszanyúlik a XII. századba. Az akkori színdarabokat «Miracle Plays», Csodajátékok-nak nevezték. Idő haladtával azonban az egyházias-allegóriai elem e szindarabokban mindinkább enyészik és a tárgyalt cselekvények mind világibb hangulatuakká válnak. Már Skelton «Magnificence»-ében látjuk az allegória gyakori váltakozását csipős megjegyzésekkel és szellemes célzásokkal az akkori idők főbb eseményeire, mig a «Hicke-Scorner» címü úgynevezett Moral Play-ben (Erkölcsös Játék) a XVI. század elejéről az allegorikus elemek végre teljesen háttérbe szorulnak. S most találkozunk az angol irodalomban először protestáns egyházi költőkkel is, kik közül az első említésreméltó Bale protestáns püspök (megh. 1563), több «csodajáték» szerzője, melyek mindannyian főleg a nép fölvilágosítását a pápai visszaélések dolgában és a reformáció tanainak népszerüsítését célozták. Majd maguk a királyság előkelői is kezdtek színésztársulatokat «zsoldjukban» tartani. VII. Henrik királynak két, VIII. Henriknek három zsoldos színészcsapatja volt. Gazdag lordok, sőt nagyobb kolostorok is fogadtak magukhoz hosszabb-rövidebb időre egy-egy színészcsapatot. A voltaképeni angol vigjáték azonban John Heywood (megh. 1565) úgynevezett «Interludes»-aiból keletkezett, melyek a népélet komikus jeleneteit ábrázolták. Ezekben a «közben való játékok»-ban találjuk először az angol clown mindinkább előtérbe lépő szerepét. A legrégibb ismert angol vigjátékok szerzői közt volt Udall Miklós (meghalt 1557). Vagy tiz évvel később hozták színre az első valóságos szomorujátékot a londoni «Temple» épületében. Alighanem két szerző műve volt s eme kettős címet viselte: «Gorboduc» és «Ferrex és Porrex». Azt tartják, hogy az első három fölvonást Norton Tamás (megh. 1584), az utolsó kettőt lord Buckhurst irta. Főleg azért fontos e színmű, minthogy a «blank verse» e műfajban alkalmaztatott az angoloknál először.

Ezek voltak azok az alapok, melyeken Erzsébet királynő korának irodalma fölépült. Az olasz befolyás eltartott egész Shakespeare-ig és a talján «concetti»-k módjára irt élces és gúnyos költemények általános tetszésnek örvendtek. Még a királyi udvarnál is előszeretettel kapkodtak az olaszos módu színjátékok és elménckedések után. John Lilly «Euphues»-e (1580) szintén ide tartozik. Ehhez járult az olasz pásztorregény mély befolyása. Tasso «Amintá»-ja, Guarini «Pastor Fido»-ja, Montemayor «Dianá»-ja akkoriban elbűvölték egész Európát. Csoda-e tehát, ha Angolország is meghódolt e népszerü bukolikus irány előtt? Igy a «Diana» mintájára irta Sidney (megh. 1586) «Arcadia» címü regényét. Követte őt Spenser (megh. 1599) «Shepherds Calendar» címü művével. Spenser a szonettisták közt is (mint Daniel, Constable, Drayton, Shakespeare) első helyet foglal el. Dicsőségének alapját azonban főleg «The faery queen» címü eposza képezi, melylyel nyelvezet és külső alak dolgában messze felülmulja kortársait; munkájában ő is gyakran követi Ariosto nyomdokait. Ebben az irányban működött utána egy egész sereg kisebb-nagyobb hírű angol poéta, kik közül itt csak a főbbek nevei említhetők, mint Drayton (megh. 1641), Nash (megh. 1600 körül), a híres Sir Raleigh Walter (megh. 1618), ez utóbbi főleg mint történész és lirikus, továbbá a népies Taylor János (megh. 1654). Időközben a drámai termékenység is növekedett. Seneca szomorujátékai megjelentek angol nyelven. Az ó-klasszikusok szellemében irvák Pembroke grófné, Daniel (megh. 1619), továbbá Brandon Sámuel és másoknak kissé rideg, gyakran szellemtelen színművei. E klasszikus irány azonban nem tudott lábra kapni. 1576-ban keletkezett Londonban az első állandó színház, a «Blackfriars-Theatre». A királynő hathatósan pártfogolta a művészetet és ezért alig van az akkori angol színműirodalomban nevezetesebb költő, ki Erzsébetnek dics-himnuszokat ne zengett volna. Egyáltalában a drámai irodalomban nagyméretü mozgalom jellemzi e nevezetes kort. Maga Lilly egész sorát irta az udvari komédiáknak, melyekben az angol színműirók közt ő élt először a prózai formával. Más költők a népszínmű nemesítésére fordítottták figyelmöket. Ezek között említendők Peele (megh. 1598 körül), Kyd és mindenekelőtt a tehetséges Greene Róbert (megh. 1592) s a lángeszü, de fiatalon elhunyt Marlowe Kristóf (1562-93). Marlowe különös kedvét lelte borzalmat keltő és szenvedélyes cselekvények földolgozásában. Ezek voltak sok más itt meg nem jelölteken kivül Shakespeare nevezetesebb elődei.

Shakespeare Vilmos. (1564-1616) eddig minden idők legnagyobb színműirója. (L. Shakespeare.) Kortársai és utódai közt senki, még a legjelesebb sem tudta e világra szóló lángszellemet megközelíteni. Pedig voltak köztük igen kiváló irók. Igy Ben Jonson (1574-1637), fényes tehetségü és eredeti poéta, ki vigjátékaiban gyakran festette földiei erkölcseit, a szellemes irópár Beaumont (1586-1615) és Fletcher (1576-1625), Chapman G. (megh. 1634) és Massinger Fülöp (1584-1640), az akkor élt angol színműiróknak egyik leghatásosabbja, kinek szellemtől szikrázó vigjátéka «New way to pay old debits» (új mód régi adósságok fizetésére) az angol repertoire-nak még ma is egyik legvonzóbb darabja; így Webster János (megh. 1625 körül), Middleton (megh. 1627), a fáradhatatlan Heywood (megh. 1640 körül) és Shirley Jakab (megh. 1666). Erzsébet királynő irodalmi fénykora, mely összeesik az angol nyilvános élet föllendülésével, a Stuart-ok szomoru uralkodása alatt hamar ért nem éppen dicső véget. A vallási fanatizmus dermesztő fagya csaknem kiirtotta Angolország földjéből a művészetet és költészetet. A puritánok prózai felfogása, gondolkodásuk lapossága nehezedett a nemzet irodalmi életére. Hiába igyekeztek a bátrabb irók azon, hogy ezt az irányt nevetségessé és így tán lehetetlenné tegyék. «A szinházak - irja Macaulay - csakhamar becsukódtak, a színészeket megkorbácsolták, a múzsákat száműzték kedvenc honukból.» Lelkes ifjak mint Carew (meghalt 1639-ben), Suckling János (meghalt 1641), kik lovagiasan harcoltak a királyságért és szívhez szólóan énekelték meg a vígságot és lovagiasságot, csatában estek el vagy börtönben sinlődtek. Annyira féltek költészetök meggyőző erejétől a hatalmaskodó és uralkodó pártok. De azért még mindig akadtak bátrak, kik a puritanizmus legrútabb és legnevetségesebb oldalát, az álszenteskedést rettenthetetlenül kiszolgáltatták a köznevetségnek. Legjobban sikerült ez Butler Sámuelnak (meg. 1680), fájdalom, befejezetlenül maradt komikus eposzában, a «Sir Hudibras»-ban. A restauráció jobb költői közé tartoznak még továbbá: Sir John Denham (megh. 1668) és Waller (megh. 1687), habár ez utóbbi, ki udvari poéta volt, mélyebb érzelem nélkül való s nem rendelkezik a régebbi «lovagias» költők fantáziájával és természetességével. Ezzel a «lojális» költészettel szemben «mint egy elszigetelt óriás» ott áll Milton János (1608-1674) halhatatlan alakja. Elévülhetetlen dicsőséget szerzett nevének mindenkorra főművével, a «Paradise Lost» (Elveszett Paradicsom) eposzszal, melyet a lánglelkü költő és államférfiu 1655-ben kezdett meg s 1666-ban végzett be. E művében Milton levetette a rím feszes bilincseit. A leirás magasztossága, a képzelő tehetség kiapadhatatlan gazdagsága, a kifejezés ereje tekintetében a világ összes nevezetesebb irodalmi termékei közül csak igen kevés éri utól az ő remekművét. Milton más munkái közt a legnagyobb csodálatot érdemlik a «L'Allegro» és «Il Penseroso», azaz a vidámság és komolyság nagyszerű költői leirása, míg az «Elveszett Paradicsom» folytatása, a «Paradise Regained» (Visszanyert Paradicsom), melyet pedig ő maga remekművének mintegy záradékául tekintett, hideg szónokiassága miatt éppen a leggyöngébb alkotásának mondható.

IV. A restaurációtól a XVIII. század végéig.

A királyságnak II. Károlylyal való visszaállítása után Angolország összes nyilvános élete egyszerre megváltozott. A puritán egyszerüség, mely tulzásaiba is tiszteletet parancsolt, eltünt és helyébe a frivol könnyelmüség, és zabolátlan cinizmus lépett rikító színeivel. A Stuartok politikája Angolországra nézve valóban meggyalázó volt; a protestáns Anglia a katolikus Franciaország szolgájává alacsonyult, ama Franciaország szolgájává, melynek közmondásossá vált féktelen feslettsége a visszatérő új uralkodókkal bevonult az angol fővárosba is. Ezeknek a közállapotoknak hű tükre az akkori angol irodalom is; francia divatos ruhában járt a brit múzsa és szemérmetlen, kirívó módon mutogatta magát a nyilvánosság előtt. Ilyen irodalom, mely idegen szellemmel volt szaturálva, természetesen nem hathatott a népre, és népszerüségre az akkori költők soha nem is emelkedtek, bár a nemzet előkelői, az udvar léhaságait utánozva, sorra fitogtatták «franciásságukat». Csak kevés volt ama bölcs szkeptikusok száma, kik, mint Shaftesbury és Bolingbroke, irodalmi műveikben önállóbban mertek gondolkozni. A francia hideg klasszicizmusnak még legtehetségesebb akkori képviselője John Dryden (1631-1700) volt az a költő, kinek kritikája és szigoru itélete a kortársak előtt első tekintély-számba ment. A szinház jobban járt az új politikai alakulásokkal. II. Károly 1660-ban két új színészcsapatnak adott kiváltságot. Azonban az akkori angol színművészetet is francia ledérség, sőt ijesztő erkölcstelenség jellemzi. A mellett annyira el volt fogulva az előkelőbb közönség itélőképességében, hogy a merev francia szabályosságuknál fogva legunalmasabb tragédiákat is megtapsolta, sőt bámulta. Nemsokára azonban a két irány: a nemzeti, ó-angol hagyományokra támaszkodó és a gyakran sekélyes szellemeskedésében végtelenül egyhangu klasszikus francia irány egymással birokra kelt, mely tusa végre az egészségesebb és természetesebb: a nemzeti irány győzelmével végződött, még pedig teljes győzelmével, habár az új irodalmi irányban egyesítve érvényesültek a másiknak is tagadhatatlan előnyei. Végre Dryden maga is erre az eredményre jutott «Essay on dramatic poesy» címü értekezésével (1667) («Shakespearei szellem francia formában: ez legyen ezentúl az angol dráma főcélja»). De Dryden mint sok másban, ebben is túlzásokra ragadtatta magát úgynevezett « hősies» drámáiban, míg itt is beállt a visszahatás, még pedig egy oly szatira hatalmas csapásai alatt, melynél élesebbet, sujtóbbat keveset látott az irodalmak története. Ez a «The Rehearsal» címü parodisztikus vigjáték volt, melyet a buckinghami herceg (Villiers György) 1671-ben hozatott színre s melyben Dryden mesterkéltségét egy színházi próba (rehearsal) alakjában találón tette nevetségessé. A hatás óriási volt és Dryden kénytelen volt ezentul nagyobb természetességre törekedni. Kortársai közt kiváltak mint szinműirók Lee Nathániel (1657-93) és Otway Tamás (meghalt 1685). A jelzett ledérség különösen a vigjátékban uralkodott, olyannyira, hogy még Voltaire is kifejezést adott e miatt fölháborodásának. Ama kor legjelentékenyebb vigjátékirói Wycherley Vilmos (megh. 1715) és Congreve Vilmos (megh. 1729) voltak. De még e különben tehetséges és a cselekvény szövésében tagadhatatlanul ügyes költők műveit sem olvashatni ma benső undorodás nélkül, elszilajosodott, minden szeméremtől ment, sőt erkölcstipró tartalmuk s tendenciájuk miatt. A többi ez időbeli vigjátékirókat, kik ez utálatos irányban még e kettőn is tul akartak tenni, köztük egy - nő is (Aphra Behn), ezért nem is említjük külön.

Végre-valahára a jobb fordulat hajnala kezdett derengeni II. Jakab alatt. Az udvar feslettségét komolyabb törekvések váltották fel, s a nyilvános élet röstelkedve iparkodott a javulás stádiumába jutni. Határozott javulás azonban csak a forradalommal köszöntött be. Orániai Vilmos magánélete kifogástalan volt. A nép-jellem is komolyabb lett. Legkiválóbbak ez átmeneti korszak színműirói közt Farquhar (1678-1707) és sir Vanbrugh (1666-1726). Különösen az előbbinek vigjátékai tünnek ki szerencsés találékonyság, meglepő helyzetkomikum és kellemes, gyakran csípős erejü párbeszéd által. A francia sikamlósság ugyan még őket sem hagyta el teljesen, azonban ez az irány nem lép oly kihivó módon előtérbe náluk, mint a korábbi szomoru időszakban. A kifogástalanul erkölcsös irány ez időtől kezdve napjainkig mind uralkodóbbá lett az angol drámában, mely az utolsó két század alatt nem egyszer a másik szélsőség hibájába esett, a száraz és unalmas, mintegy tanító modorosságba. E moralizáló színműirodalomnak akkori legjelesebb terméke Addison (1672-1719) «Cato» cimü szomorujátéka. Macaulay azt mondja róla, hogy: «Cerneille és Racine mesterművei mellé méltán sorolható», de ezt a túlzott dicséretet korántsem érdemli meg. Steele Rikhárd (1671-1729) színműveiben föladatául tűzte ki, hogy az angol színen eddig összegyült szennyet, első sorban. az erkölcstelenséget elseperje. Aránylag a legüdébb vigjátékirói tehetsége e korszaknak azonban egy irónő e sajátságos francia névvel: Centlivre Zsuzsánna (megh. 1723), ki mint igaz vidámlelkületü iró, csak ritkán esik a moralizálás közönyösítő hangulatába. Az eposzokban e lassu visszatérést a tisztességesebb irány felé Pope Sándor (1688-1744) kezdte meg. Főműve a «The Rape of the Lock» (a hajfürt elrablása), melyben finom, tisztult ízlése és művészi előadása örvendetesen jut érvényre. E termékeny poéta nagy népszerüségre tett szert, habár ereje inkább a gondos, választékos nyelvben, a finom előadásban s a világosságban nyilvánult, mint a gondolatok magasztosságában, az igaz költői hangulatban és a képzelet termékenységében. Ezért is nevezték gyakran az «ész költőjének» ( « Poet of the Reason» ). Versei simák és jó hangzásuak és ez akkor az angoloknak rendkivül imponált. «Essay on man» című «erkölcs-költeménye» világhírre tett szert és régibb magyar költőink közül is többen ültették át nyelvünkre. Az akkori idők angol poétái közt a legnevezetesebbek még: Prior Mátyás ( 1664-1721) élces, kedves dalai miatt, továbbá Gay János (1688-1732), a kitünő meseköltő, és a balladairó Tickell Tamás (megh. 1740).

Fontos tényezőként, lép föl e korban, habár csak a tudományos irodalomban, a természettudományi ismeretek haladása és megkedveltetése is. A nagy Newton nyitja meg ezt a korszakot. A tudományszeretet belopódzott az előkelő szalonokba is, és a Dryden-féle merev irodalmi orákulumok helyébe bizonyos szellemes csevegés lépett a főuri világban, melynek díszei Angolország legmagasabb állásu hölgyei voltak. A tudományok és ismeretek kezdtek nem egyesek, hanem sokkal tágabb körök, sőt a tömeg közös kincsévé válni, és ennen az iránynak az akkor keletkező első heti folyóiratok voltak a legbefolyásosabb úttörői. Első ezek között Steele Rikhárd (meghalt 1729.) «The Tatler»-je volt (alapíttatott 1709). E heti lap a legkülönfélébb dolgokról hozott tudósításokat és politikát, irodalmat, színügyet, társadalmi mozgalmakat egyaránt felölelt. Számos nagynevü munkatársai közt a már említett Addison magaslik ki leginkább, ki valóban elévülhetetlen becsü dolgozatokkal gazdagította az új közlönyt. Még nevezetesebb lett az 1711-ben megindított «Spectator». Ennek is Addison volt a lelke. Jellemző e kitünő és magvas folyóirat értékességére nézve, hogy cikkei még ma is, majdnem kétszáz évvel megindulása után nemcsak kiállják a legszigorubb kritikát, hanem sok tekintetben még a mai kornak is mintául szolgálhatnak. Egész sereg más, szintén derekasan szerkesztett irodalmi folyóiratnak köszönheti első sorban az angol nemzet művészi izlésének üdvös átalakulását, sőt egész mai erkölcsi fölfogását és anynyira irigyelt politikai érettségét. Nem tulzás e szerint, ha Drake Nátán, e korszakot alkotó folyóiratok történetének jeles szerzője, Addisont és Steele-t nemcsak nemzete, hanem «az egész emberiség legnagyobb jótevőinek» nevezi.

Hasonló értelemben, habár más-más eszközökkel hatott akkoriban még több nagy tehetséggel megáldott angol iró. Köztük Swift, a kitünő szatirikus (1667-1745), kinek fordításával annyi magyar iró is foglalkozott. Ellenállhatatlan gúnyjával különösen a fölvilágosodásnak volt népe között bátor előharcosa. «The tale of a tub» (egy hordó meséje) címü szatirájában például az egyház kinövéseit teszi a leghevesebb támadásoknak tárgyává. Még híresebb «Gulliver's travels» címü szatirája, melyben mesteri módon, itt-ott keserüséggel az emberi nem általános hibáit teszi nevetségesekké. Világhírü lett továbbá Defoe Dániel (1661-1731), ki «Robinson»-jában («Life and surprising adventures of Robinson Crusoe») halhatatlan művet teremtett és egy egész új irányt honosított meg, az utazási regényt. A regény és novella is számos derék művelőre talált immár. Tudvalevő, hogy ebben a tekintetben a mi századunkban az angol irodalom lett az irányadó. Különösen említendők Johnson Sámuel (1709-1784) és Richardson (1689-1761).

A XVIII. század közepe táján fejlődött az angol regény legrohamosabban, habár a moralizáló irány még akkor is túlságosan uralkodott benne. Azonban az élet hű leirása, az emberi szenvedélyek erőteljes és igaz festése, már az akkori angol regényeket és elbeszéléseket is előnyösen jellemzik. Legkiválóbb regény ebben az időben Richardson «Clarissa»-ja. Művei általában nagy feltünést keltettek hazájában és azon kivül. Ellentéte a regényirodalomban Fielding Henrik (1707-1754), ki Richardson idealizáló irányát ügyesen és finoman szatirizálta, regényeiben («Joseph Andrews», «Tom Jones» stb.) azonban az egészséges komikum oly erővel lép föl, előadása annyira élethű és leirásai oly érdekfeszítők, hogy Fielding messze időkre biztosította hírnevét a regényirodalomban. Kissé nyersebb, majdnem drasztikus modor jellemzi Smollett Tóbiást (1721-1771), azonban művei természetes előadások módja miatt még ma is figyelemkötő hatással vannak az olvasóra («Humphrey Clinker», «Peregrine Pickle» s mások). Igazi zseniális humorista volt Sterne Lőrinc (1713-1768). Kár, hogy két főműve, melylyel az irodalom legelső nagyjai közé emelkedett, befejezetlenül maradt. E művekben («Tristam Shandy» és «The Sentimental Journey») az emberiség szeretetét s az érzelmek eszményiségét ritka bájjal ecseteli s a «sentiment» kifejezéssel, melylyel ő gazdagította nemzete nyelvét, az érzelgősség irányának úgyszólván iskolát teremtett. Goldsmith Olivér (1728 -1774) «Vicar of Wakefield»-je egyike lett a világ legelterjedtebb olvasmányainak és még ma is közkézen forog minden művelt nemzet nyelvén. Csak röviden említjük még e kor nevesebb angol irói közt a következőket: Mackenzie Henrik, Walpole Horác, Redcliffe Anna, Edgeworth Mária Lewis stb., kiknek halála éve nagyobbára már a mi századunkba esik.

Visszatérve a mult századbeli angol költészetnek más ágaira, mindenütt a természet és természetesség jótékony hatásu megkedveltetését látjuk előtérbe kerülni. Ott van Goldsmith maga («The traveller»), ott Thomson Jakab (1700-1748) a «Seasons» (évszakok) hírneves szerzője, a fenkölt érzelmü, magas röptü Young Edvárd 1681-1765), kinek «Night-thoughts»-ai (éjjeli gondolatok) világraszóló hírt szereztek. A gondolatok merészsége és mélysége ritkán nyilatkoztak költőnél oly csodálatraméltóan, mint Angolország e lángeszü fiánál. Egyike az A. főbüszkeségeinek továbbá Cowper Vilmos (1731-1800). Nála minden hang szívből jő, csupa kellem, csupa vonzó erő minden sora, habár abba a hibába esett, hogy a külső alakot, ellentétben Pope-pal, mindjobban elhanyagolta. Ritka zseniális lirikus volt a boldogtalan Collins Vilmos (1720-56), ki lendületes, gyönyörü nyelvezetü ódái által örökíttete meg nevét. Gray Tamás (1716-71) és a regényírók közt említett Smollett is jeles ódaköltők voltak.

Ezalatt a drámá-ban is új élet kezdett lüktetni. Az úgynevezett «polgári szomorujáték» megteremtője gyanánt az angolok Lillo-t (1693-1739) említik. Az irány akkor moralizáló («könyfacsaró») volt még, és sok darab inkább költői erkölcsprédikációnak válnék be a mai kor itélete előtt, mint érdekes cselekményü színdarabnak. A kor e hibájába esett Moore E. is drámáiban («The Gamester» 1783), sőt az ügyes Cumberland («The Brothers») s mások sem mentek tőle. Sokkal kiválóbb és örvendetesebb volt tehát a kor vigjátéki produkciója, s itt első sorban említendő Foote Sámuel neve (1719-1777). E nagytehetségü színész mint vigjátékiró is kitett magáért s darabjait erőteljes jellemzés és biztos kompozició tették becsesekké, habár a személyesélü szatirának tulságosan sok helyet engedett bennük s a cselekvény fejlesztése kissé pongyola. Jobban ütik meg a mai vigjáték színvonalának mértékét a lángeszü Garrick Dávid (1716-1779) vigjátékai. Garrick tudvalevőleg tán az összes századok legnagyobb angol szinésze volt, ki jó gazda is lévén, hasonlíthatatlan művészetével milliókat szerzett. Az akkori idők legelső vigjátékirója azonban határozottan Brinsley Sheridan (1751-1816). Két leghíresebb darabja: «The school for scandals» és «The Rivals» kétségtelenül a legkitünőbb irodalmi termékek közé tartozik, melyekkel vigjátékiró valaha megajándékozta a világot. Mesterileg érti Sheridan az emberek gyakran legelrejtettebb gyengéinek fölkutatását; a cselekvény átlátszósága és epigrammi élességü élc vetekednek darabjaiban a jellemzés biztosságával és a párbeszéd sohasem lankadó érdekességével. Ebben az időben keletkezett egyszersmind az, angol irodalomban a bohózat, mely ott később oly nagy helyet volt elfoglalandó.

A bohózat legkiválóbb képviselői: Macklin Károly (megh. 1797), Jakab Townley (megh. 1778), Savage Rikhárd, Mallet (megh. 1765), a tehetséges, de szerencsétlen Chatterton (1752-70), a skót Macpher son (1738-96) és mások. A bohózatot azonban sem az udvar, sem az előkelőség nem támogatta s az itt említett irók majd mind nyomorral küzdöttek, némelyikök a csapszékek állandó vendégeivé sülyedt alá, mig mások éppenséggel az adósok börtönében vagy a tébolyodottak közt Végezték életöket, mint a boldogtalan Smart (megh. 1770); néhányan pedig sikertelenül iparkodtak maró szatirák által bosszut állani a hálátlan korszak fölött, mint B. Lloyd (megh. 1764), Murchill (megh. ugyanakkor) és később Wolcot János (meghalt 1819).

V. A XVIII. század végétől a jelenkorig.

Macpherson megirta volt híres «Ossian»-ját. Szelid ámítás volt ugyan az egész, azonban egész Európa lelkesedéssel fogadta az állítólagos «ősrégi» költeményt. Annak jele volt ez, hogy a mesterkéletlenség, a régi idők egyszerüsége diadalt kezdett ülni a cikornyásság és feszesség fölött, melylyel a francia kimért rideg klasszicizmus annyi ideig fogva tartotta a századok elrontott izlését. Angolországnak kiváló rész jutott e korszakotalkotó föllázadásban a természetellenes, a nemzeti géniusznak meg nem felelő, sallangos és cicomás francia irányzat ellen. Nagy hatással volt e tekintetben ott Percy Tamás régi népdalgyüjteménye is («Reliques of ancient English poetry», 1765). Valóságos kincsesbányája lett ez az ó-angol hamisítatlan hangú, szívhezszóló népköltészetnek. Percy utánzókat talált minden művelt nemzetnél és mindenütt odaterelte a közfigyelmet a nép-költészet régi, eddig meg nem becsült kincsei felé. Napirendre került az ős népdalok szorgalmas gyüjtése. És a népköltészet tanulmányozása csak termékenyítőleg hathatott a műköltészet haladására, javulására is. Nagy érdemeket szerzett az átalakulás e korszakában az angolok közt a sokoldalu Garrick, aki elég bátor volt odamutatni a fenséges Shakespeare hatalmas alakjára. Garricknak köszönhető, hogy az angol nemzet újra megismerte és átértette legnagyobb költőjét, neki az is, hogy Shakespearet az európai kontinens nemzetei között is végre igazi becse szerint ítélték meg.

Igy tehát mindenfelől megindult a nemzeti viszszahatás erőteljes fölszabadító munkája, mely egész sorát nemzette a kiváló és nagy befolyásu költőknek. Főkép Skótországban veszünk észre élénk mozgalmat. Már Allan Ramsay (1686-1758) és Fergusson Róbert (1751-1774) meglepőleg tudták eltalálni dalaikban a nép gondolkozását, érzületét, fölfogását, de nemsokára követte őket Nagy-Britannia egyik legnagyobb lirikusa, Burns Róbert, a skót parasztfiu (1759-96), Carlyle szerint is ama-kevesek egyike, kik « valóban költőknek születtek». A költészet volt egész lényének lelki tartalma. Hervadhatatlan ifjuság, a természet bájának érintetlen üdesége jellemzik szívbelopódzó, meghatóan szép dalait. Burns teljesen és kizárólag csupán lantos költő volt, mig világhírü földije, Walter Scott (1771-1832) az új romantikus angol eposznak lett megteremtője. Hazájának, a hegyes-völgyes, festői Skóciának érdekes története és népélete képezte költészetének kiapadhatatlan forrását. Minden egyes művében a nagy skót romantikus egyike volt a legtermékenyebb iróknak az elbeszélés ritka művészetével ragad el bennünket. Scott kétségkivül az angol szépirodalom egyik irigylésre legméltóbb alakja. Karöltve jár nála a csalhatatlan érzék nemzete történetének legérdekfeszítőbb mozzanatai iránt regényes hajlamu népének teljes ismerésével. E mellett az oly gyakran föllelhető elmosódottságtól, az érzelmek ködös, zavaros ömlengéseitől távol tudta magát tartani. Versben irt regényes elbeszélései által («The lay of the last minstrel», «The lady of the lake»), de még inkább prózai regényeinek hosszu sorozata által, melyek között csak a mesteri «Ivanhoe»-t, «Kenilworth»-öt, «Rob Roy»-t és «Guy Mannering»-et említjük, mint utolérhetetlen remekműveket, népének ünnepelt kedvence lett, az öszszes művelt nemzetekre pedig a históriai regény terén lelkesedéssel utánzott mintakép. Az ő nyomdokain támadtak a mi nemzeti irodalmunk jeles regényirói is, Jósika, Kemény Zsigmond, Jókai. Scott oly épochális hatást gyakorolt hazájában és az egész világon, melyhez hasonlót századunkban, sőt azelőtt sem találunk a regényirás terén.

Ilyen hatás alatt még az eddigelé az A.-ban számot nem tevő Irország sem maradhatott hallgatagon. A századok alatt nyelvében is mindinkább elangolosodott ir nép kezdett megemlékezni saját régi történelméről, hagyományairól, népköltészeti kincseiről, és támadt közte az angol irodalom egyik legkiválóbb lirikusa, akit csak kevesen értek utol: Moore Tamás (1779 -1852). «Irish Melodies» c. költeményeivel ir hazáját egyszerre oda helyezte Angolország és Skócia mellé méltó harmadik irodalmi tényezőnek. Moore «Lalla Rookh»-ja a keleti életnek mindeddig legragyogóbb szinezetü leirása, melyet többszörösen zenésítettek is. A tulajdonképeni Angolországban időközben Crabbe György (1754-1832) inkább munkáinak erős realizmusa és természethű leirásai, mint költői szépsége által tünt ki. Fontosabbak voltak nálánál ama költők, kik a «lake school» nevü iskolát alkották (Westmoreland és Cumberland angol északnyugati grófságok festői tavai - lakes - után elnevezve), s kik közül kimagaslanak: Wordsworth (1770-1850), Coleridge (1772-1834), Southey (1774-1843) és John Wilson (1789-1854). A barátság kötelékei által összefűzve az előbb említett három költő életének nagy részét az említett grófságok gyönyörü tavainak partjain töltötte el. Természetesség és minden cikornya kerülése volt főelve költői munkásságuknak. Wordsworth és Coleridge különösen pompás költői leirásaik által váltak ki. Együtt adták ki a «Lyrical ballads» c. költeményeiket is (1798). A «lakist»-ek között Coleridge még leginkább közeledett a romantikusok felé. Southey különösen az eposzban aratta babérait («Joan of Arc» «Kehama» stb.), továbbá a balladában, míg a skót Wilson különösen a költői elbeszélést és a drámát művelte. Kissé távolabb állnak a «lakist»-ek iskolájától: Rogers Sámuel (1762-1855), ki majdnem egy teljes évszázadon át tartott hosszu életében előbb mint didaktikus, majd mint romantikus költő szerzett magának nevet («Jacqueline», «The human life» stb.); Campbell Tamás (1777-1844), ki a didaktikai költészetben kiváló sikereket aratott («The pleasures of hope») és csak azután irta rendkivül bájos kisebb költői beszélyeit («O'Connors child», «Gertrude of Wyoming» s mások); W. Lisle Bowles (meghalt 1850), Walter Savage Landor (1775-1864), Leigh Hunt (1784-1859), továbbá a fényes tehetségü költőnő Hemans Felicia (1794 -1835) stb. Több más, inkább vallásos költészettel foglalkozó jeles iró (Grahame, Heber Reginald, a két Montgomery stb.) bővebb ismertetését itt mellőzve, még kiemelünk az angol irodalom veszteségére nagyon korán elhunyt három igen tehetséges lirikust: Kirk White-ot (1785-1806), J. Leyden-t (meghalt 1811) és kivált John Keats-t (1796-1821).

Felülmulja azonban mindnyájukat az a rendkívüli szellem, melyet lord Byron név alatt századunk elején csodált az egész világ. Rövid, alig 36 évet (1788-1824) betöltött életében úgy vonult el e lángész a világirodalom égboltozatán, mint valami tündöklő meteor, mely még egy Goethe szellemét is le tudta bilincselni. Mennyire kár, hogy az összes idők e szinte legnagyobb költői egyéniségének harmonikus kifejlődése részben elhibázott nevelés, részben családi boldogtalanság miatt, már ifjuságától fogva meg volt akadályozva. Byron egész költészete saját excentrikus énjének ezer és ezer ellenmondásában szenved. Ma a legtisztább idealizmusnak, a legmagasztosabb erkölcsösségnek poétai szószólója, holnap közönséges cinizmusba és visszataszító realizmusba sülyed. Ez gyakran árnyékot vet legmesteribb alkotásaira is, mint a világfájdalomtól sugallt «Childe Harolds Pilgrimage»-re, valamint mesterművére, a szintén páratlan «Don Juan»-ra is. Felülmulhatatlan mestere volt különben a költői elbeszélésnek, és kivált ezek a munkái fognak örökké a világirodalom legbecsesebb gyöngyei közé tartozni. Drámáiban már kevésbbé szerencsés, habár némelyik ezek között is valóban nagyszabásu, mint «Cain». Lord Byron századunknak egyik leghatalmasabb és legmerészebb röptű lirikus genie-je volt, s egyedül az ő neve is elég volna arra, hogy a jelen század angol költészetét a többi nemzetekével legalább is egyenlő ranguvá tegye. Byron halhatatlan barátja a szintén korán elhunyt Percy Bysshe Shelley (1792-1822), erkölcsileg rokonszenvesebb álláspontot foglalt el. Míg Byron-nél mindig az «én» lépett előtérbe, s költészetének mindig volt bizonyos egoisztikus vonása, addig Shelley inkább az összvilág anyagi és szellemi problémáival foglalkozott; föllázadt a zsarnokság és balhit ellen, mely a népeket békókba veri, és égő vágy szólal meg benne, hogy az emberi nemmel csak jót műveljen. Mindezeknél fogva könnyen sikamlik át költeményeiben és drámáiban («Queen Mab», «Hellas», «The revolt of Islam» stb.) a filozofiai eltéréseknek éppen nem mindig költői talajára, és ez képezi különben ragyogó költészetének nem egyszer szembetűnő hibáját.

S most saját századunk angol irodalmának ecsetelésére térünk át. Bajos itt azonban ez óriási produkciónak közepette valami határozott irányt v. áramlatot, iskolát kijelölni. Mint más nemzeteknél, úgy az angoloknál is «tömeges termelés» jellemzi a XIX. századbeli irókat. Az eposz, úgy látszik, ma Albion földjén is végleg lehanyatlott. E műfajhoz csendes szemlélet s megállapodottság nyugalma szükséges, és időnknek ez legkevésbbé jellemvonása. Az eposz helyébe az angoloknál a regény lépett, melynél élénkebb művelést az irodalom egyik ága sem talált napjainkban a britek között. Walter Scott, mint már említők, saját népénél is rengeteg sok utánzóra akadt. Mellőzve több ilyent, mint «dii minorum gentium»-okat (vejét Lockhart-ot, Johnstone, Lander-t stb.) áttérünk mindjárt a leghírnevesebbre, ki valamennyit messze felülhaladta, Bulwer Lytton Edward-ra (1803-73); kinek bámulatos termékenysége nem ártott leirása hűségének, nyelvezete hódító szépségének, megfigyelései élességének. Bulwer az angol népéletet ismeri, mint kevesen előtte s utána. Úgy történetiregényei(«The last days of Pompei», «Rienzi» stb.), mint az angol népéletből merítettek: «Eugene Aram», «Devereux», «Pelham» stb. valóban művészi alkotások snépszerüségüket, melylyel diadalmasan bejárták az egész földkerekséget megérdemlik. Dickens Károly (1812-1870, álnéven Boz) a valódi, ellenállhatatlan hatásu angol humornak, mely igaz, hogy gyakran átcsap a drasztikusságba, leghívatottabb kifejezője. A mellett rendkivüli bájt és kellemet is tud kifejteni kisebb elbeszéléseiben («The cricket on the hearth» stb.). Nagyobb regényei között határozottan «David Copperfield» a legkiválóbb. Hatalmas irói talentum azonban a harmadik is e jeles erkölcs-regényirók közt, a Keletindiában született Makepeace Thackeray Vilmos (1811-1863), kinek «Vanity Fair»-ja például telve van maró gúnynyal, néha keserüséggel is. Követi e három nevezetességet a regényirodalom terén egy egész serege a különösen tehetséges irónőknek (Bronté Sarolta, Gaskell Erzsébet, Oliphant Margit, Martineau Harriet stb.). Kiválik azonban minden társnői között Eliot György (valódi nevén Evans Mária Anna, 1829-1880), ki «Middlemarch», «Adam Bede» stb. című gyönyörü regényeiben a jellemzés finomságát és az angol vidéki élet leirásának hűségét illetőleg vetekedik a század legelső iróival. A többi kiválóbb irók közt csak a név említésével álljanak itt: Trollope Antal (megh. 1882), Macdonald, W. Black és Ainsworth (megh. 1882), ki az ugynevezett rém-regénynek lett megalapítója Angolországban, s ki mint ilyen, nemcsak Franciaországban, hanem egyebütt is számos követőre talált; habár ezek között némelyek nem annyira az iszonyatost, mint a «szenzációs»-t művelték. Különösen kiemelendők itt az angolok közt: Wilkie Collins, a napjainkban rendkívül olvasott Ouida (igaz nevén Louise de la Ramée, született 1840) és Braddon Erzsébet (született 1837). E helyen nevezendő mint kitünő iró Benjamin d'Israeli (Disraeli Benjamin) is, a későbbi lord Beaconsfield (megh. 1882), ki nagy virtuózitással irt regényeibe érdekes társadalmi s politikai problémákat szőtt be. Hasonló irányban működött Warren Sámuel (megh. 1877), a hajthatatlan torypárti. E korszakban lép föl egy érdekes új műfaja a regényeknek: a földrajzi regény, melynek tulajdonképen első megalapítója már Defoe volt Robinsonjával. Az angolok nagyfontosságu utazásai, új országok s eddig ismeretlen népek fölfedezései idegen világrészekben stb. nagyban elősegítették ez újnemü regényirodalmat. Igy Morier Jakab (megh. 1849) ügyesen irt és érdekes elbeszélései színhelyévé a távol keletet tette, a népszerü Trelawney (megh. 1881) Keletindiát és más távolibb országokat. Ez irodalomhoz közel áll irói működésére nézve az angolok egyik legtevékenyebb irója, a tengeri regény megalapítója: Marryat kapitány (meghalt 1848). Nem szabad itt megfeledkeznünk ama kitünő folyóiratokról sem, melyek Angolországnak még ma is egyik sokat irigyelt irodalmi specialitását képezik, s melyek különösen a novella fölvirágzásához és megkedveltetéséhez lényegesen hozzájárultak. Az oly híres és gyakran mintaszerü angol «Essay» is ezen a talajon nőtt nagygyá. Igy Macaulay-nak (meghalt 1859-ben), Angolország egyik legszellemesebb kritikusának és történészének magvas tanulmányai is nagyobbára a világhírü «Edinburgh Review»-ben jelentek meg. E szemle mellett különösen említendők még: a «Quarterly Review», a «Westminster Review Nineteenth Century» stb. Macaulay mellé méltán sorakozik a fáradhatatlan történetbuvár Carlyle Tamás (megh. 1881), akadémiánknak is külső tagja (l. Szász Károly emlékbeszédét), ki «Life of Schiller» címü klasszikus műve révén a szépirodalomhoz is hozzátartozik. A híres regényirónő Eliot második férje Lewes György (1817-1878) pedig «Life of Goethe»-je által szerzett magának babért.

A lira terén Burns és Moore irányadók maradtak. Nagy csapatja a szép tehetségeknek indult utánuk. Igy Hood Tamás (megh. 1845) komikai költészete által tünik ki. «Song of the Shirt»-jében a szegény női néposztály sorsának javítása mellett tör lándzsát, míg Elliot Ebenézer (meghalt 1849) költészetének középpontjává az alsóbb néprétegek sanyaru sorsának megható festését tette. Emeljük ki jelenkorunk számos nevezetes angol lantos költői közt mint a legnevezetesebbek egyikét a volt udvari költőt, lord Tennyson-t (szül. 1809., megh. 1892 okt. 6.), a szintén csak nemrég meghalt Browning Róbert-et (szül. 1812) s ennek nejét Erzsébetet (megh. 1861), Aytoun Vilmost (megh. 1861), az 1892-ben Párisban elhunyt Lord Lytton-t (Bulwernak, a nagy regényirónak fiát), végre a legifjabb angol költői iskola két legkimagaslóbb alakját: Swinburne Algernont (szül. 1837) és W Morris-t (szül. 1834).

E kor drámairodalmában Baillie Johanna, (meghalt 1851-ben) nagy termékenységet fejtett ki (legjobb színműve: «De Montfort»), azonban darabjait inkább olvasták, mint játszották; igy járt nagyjában Lovell Beddoes is (meghalt 1849-ben). Browning Erzsébet «Drama of Exile»-jében bibliai cselekvényt dolgozott föl, míg Talfourd Tamás (meghalt 1854-ben) a görög régi világból meríti színművei tárgyát. Fontosabbak Taylor Henrik (született 1880), Sheridan Knowles (meghalt 1862-ben) és Mitford Mária (meghalt 1855) jól irt történeti szomorujátékai. E történeti iskola mellett a drámában filozofiai iskola is fejlődött, melynek feje gyanánt Browning tekinthető. Bulwer maga is nehány sikerült vigjátékot bocsátott színre. Roppant számú, rendkivül élénk és mulattató vigjátékok szerzője O'Keefe János (megh. 1833), s épp így tudtak a nép szája íze szerint vigjátékokat egész garmadával irni: az ifjabb Colman (megh. 1836), Holcroft (meghalt 1809), Reynolds (megh. 1841) és sok más. Nagy sikert arattak továbbá ujabb időben vigjátékaikkal főleg Taylor Tamás (megh. 1880) és Robertson (megh. 1871). Kisebb szinpadok számára általános tetszéssel fogadott színdarabokat irtak az úgynevezett «Thinker»-ek («Gondolkodók») iskolájához tartozó drámairók, kik között a legkiválóbbak: Th. Morton (megh. 1838), Tobin János (megh. 1804) s különösen Douglas Jerrold (megh. 1857). Megjegyzendő azonban, hogy e számtalan és közben-közben nagy tehetségü színműirók közt egyetlen-egynek sem sikerült eddigelé valamely új, életképes drámai formát kitalálni. Az egyetlen genre, amelyben az angol drámaköltészet mostanság még mintegy teremtő erővel lép föl, az ugynevezett «burlesque extravaganza» (némajátékok burleszk cselekvénynyel), melyben James Byron (megh. 1884) volt a legtermékenyebb és legkedveltebb szerző.

VI. Jelenkor.

Századunk vége felé az angol irodalom valami kiváló fontosságu korszakot nem tüntet föl. Másrészt az angol közönség érdeklődése az irodalom iránt, ha lehet az eddiginél még nagyobb arányokat öltött. Különösen ki kell itt emelnünk a magán- és közkönyvtárak páratlan gazdagságát és elterjedését és a tartalmasságukról hires angol folyóiratok nagyszerü lendületét. Amellett régibb s ujabb mesterművek olcsó népszerü kiadásai mind nagyobb tért foglalnak el. Igy a Morley által kiadott «National library», Cassel «Red library»-ja s mások. Kitünő életrajzi gyüjteményes munkák jelennek meg ezenfelül egész halmazával elismert irók szerkesztése alatt. Igy: «English men of letters», «Great Writers», «Eminent Women», «Statesmen» stb. címen.

Ami a költészetet illeti, e század nagy s világhírü angol lirikusainak hasonló tehetségü epigonjai még nem születtek. Browning, Tennyson, Morris Lewis «Songs of Britain» címü ujabb versei nagyon tetszenek. Névrokona, Morris Vilmos, tehetséges szocialista iró, mint költő szép Odysseia-fordítása által vált ki (1887). A híres Swinburne Algernon, ki egyébiránt politikai érzületre nézve republikánus, becses uj gyüjteményét adta ki költeményeinek («Selections of poetical works»), továbbá gyönyörü új balladákat bocsátott közre («poems and ballads»). Tagadhatatlan, hogy Swinburne lendületesség, hév, erő és zengzetesség tekintetében az élő angol költők között legelső helyen áll. Tennyson halála óta őt tartja az angol közvélemény a «poeta laureatus» rangra és címre legméltóbbnak. Mély érzelem s nemes sziv jellemzik Arnold Edwin verseit («Lotus and Jawels», 1887), különösen legujabb könyvében («In my lady's praise», «Feleségem magasztalására»), melyben felesége halálát siratja. Lord Lytton (a hírneves Bulwer fia), ki 1892 elején halt meg Párisban, mint Nagy-Britannia ottani nagykövete, Owen Meredith név alatt a költők között is előkelő helyet vívott ki magának. «Glenaveril» címü eposza, habár részben Byron Don Juan-jának utánzata, önálló fölfogásról és mély szellemről tanuskodik, de erő és költői szépségek tekintetében az említett mesterművel nem vetekedhetik. Szorosan megkülönböztetendő Lytton-től, mint Owen Meredith-től a hasonló nevü Meredith György, ki a jelenkor angol regényirói között tán legelső helyen áll, azonban mint lirikus is, - itt-ott zavaró homályossága dacára - kedveltségnek örvend. (Legujabb költeményei: «Ballads and poems of tragic life», «A reading of earth» stb.) A már föntebb említett, 1888-ban elhunyt Browning Róbert legutolsó, ez időbe eső költeményei: «Ferishta's fancies» («persa» költemények, 1885) s mások. Műveinek népszerü kiadása (Popular edition) 16 kötetben 1888 óta van megjelenőben. Díszes állást foglal el mint angol költőnő napjainkban egy német eredetü irönő: Blind Matild (leánya az ismert német emigráns Blind Károlynak, ki a szabadságharcunk vezérférfiaival Londonban sokáig szorosabb összeköttetésben élt), kinek verseiben valóban ritka erő és majdnem forradalmi tűz nyilvánul, mig nagyszabásu filozofiai költeményében: «The ascent of man» (1889) a legmagvasabb bölcsészeti problémák költői fejtegetésébe nagy sikerrel bocsátkozott. Az utóbbi irány jellemzi Myers «The Judgment of Prometheus»-át is. Említendők még Stevenson («Underwood», 1887) és Robinson Mária. Az angol lirikusok száma egyébiránt valóban tömérdek s köztük még sok más tehetséges költő van.

A dráma tekintetében Shakespeare hazájában ma már a regény és novella kiszorította a színművet, legalább mint irodalmi terméket. Nem mintha a színházi élet, az előadás művészete stb. alacsonyabb színvonalra szállt volna Angolországban, sőt ellenkezőleg, a színházak virágzanak s még kisebb vidéki városokban is mind pompásabb templomokat építenek Tháliának, azonban az előadott darabokat nagyritkán olvassák, sőt azok jórészt meg sem jelennek a könyvpiacon. Igy tehát van egész sereg színmű, melyet csak játszanak, de nem olvasnak, nem is olvashatnak, s viszont igen sok részben jeles színmű, melyet olvasnak ugyan, ha nem is sokan, de nem játszanak soha. Ilyen színdarabok szerzői közt kiválik napjainkban egy új, Field Mihály álnév mögé rejtöző termékeny drámairó. Leginkább történeti tárgyu színműveit igazi szellem és művészi alakítás jellemzik («Canute the Great», «Fair Rosamund», «Rufus», «Brutus ultor» stb. mind 1884 óta). Tennyson is megpróbálkozott ez időben néhány drámával («Becket» s mások), azonban tán még kevesebb sikerrel, mint azelőtt. Kiválóbbak már Swinburne színdarabjai. E termékeny, sokoldalu költő bevégezvén Stuart Máriáról irt nagydrámai ciklusát (melyen 20 évig dolgozott), «Marino Falieré» -jével Byron-nal kelt versenyre, és e szomorujátékában fényes tehetségének ujabb jeleit adta, ámbár e tragédia épp oly kevéssé alkalmas a színre, mint nagy elődje drámái. Swinburne legujabb drámája: «Locrine». Említendők még Webster Auguszta «The Sentence»-e és Austin Alfréd «Prince Lucifer»-je. Érdekes speciálitást képeznek Angolországban az egyes nagy drámairók után elnevezett társaságok, melyek főcélja ama költő színdarabjainak népszerüsítése, terjesztése s tanulmányozása, akinek nevét viselik. Igy p. a Browning-társaság hozta először színre a költő «Strafford», «In a gallery» s egyéb darabjait, valamint a Shelley-társaság e nagy költő nagyszerü, de hosszadalmasságában is páratlan művét «The Cenci»-t. Sok színműiró régibb jeles regényekből alkot drámákat, melyek azután ebben a formában újból hódítanak a közönség közt. E «dramatizálok» főbbjei: Buchanan, Wellis s mások. Gyakoriak továbbá új regények dramatizálásai is, s ide tartoznak főleg Haggard, Stevenson, Hume stb., de kiváltkép Burnett Franciska. Élénk a drámagyártás különösen a borzalmat keltő látványosságokkal telt s hasonló irányu darabokban, s itt a főbb nevek: Sims, a spanyol származásu Pinero, a nem rég meghalt Albery stb. Az operette s könnyebb zenésített színmű terén még mindig Sullivan Arthur (a világhírü «Mikado» költője, illetőleg szövegirója) és Gilbert az elsők. Legujabban (1888 után) kitüntek mint vigjátekirók Jones Arthur («Middle man» s mások), a már említett Pinero, kinek «Profligate» címü s még több vígjátéka óriási népszerüségre tett szert, a kifogyhatatlan termékenységü Mac-Carthy Justin stb., míg másrészt a «könyvdrámairók» közt, kik nem a színpadnak, hanem az olvasóknak irnak, Garnett Rikhárd mint igazi finom érzésü iró érdemel először említést. Utána jönnek: Thornely James, a fiatal Sargant Alice («Endymion's dream»), ki nagy reményeket ébreszt s Noel Roden, ki «Modern Faust»-ot irt.

A regény-irodalomban az angolok oly magas fokon állnak, hogy e tekintetben a modern világirodalmak közt övék a vezérszerep. Rengeteg a produkció, és tegyük hozzá, e rengeteg termelésben nemcsak elvétve, hanem gyakran találkozunk nagybecsü művekkel, fényes tehetségü irókkal. Azonban itt is csak a legnevezetesebbekre szorítkozhatunk, előre bocsátva, hogy a kontinensnek szétágazó irányai e téren: a realizmus, naturalizmus, idealizmus stb. az angolokat érintetlenül hagyták. Hiszen őket már régóta jellemzi amaz egészséges reális érzék, mely nemzetüket hatalmas fejlődésében annyira elősegítette a prózai életben is. A piszokban, az illetlenségekben való tetszelgéstől a hirnevesebb angol regényirók mindig távol tudták magukat tartani, anélkül azonban, hogy édeskés és túlhajtott szemérmetességbe esnének. Trollope iránya, mely a főbb társadalmi rétegek festésében nyilvánult, ujabban kissé háttérbe szorult Besant Walter szerencsés örököse Dickens humorának, bár kissé átcsapott már a kalandosság mezejére. Pater a filozofiai regényt műveli («Marius the Epicurean»), e mellett még virágzik a történeti, továbbá a vallási s ennek ellenkezője a szabad gondolkozók tanaival foglalkozó regény, nem kevésbbé a tengerészeti, az utazási regény stb.

A régi kedvenceket: Hardyt és Black-et még mindig kedvelik, de nem kevésbbé Payn és sok más népszerü regényiró közt a még eddig nem említetteken kivül főleg Crawfordot, ki szédítő gyorsasággal emelkedett napjainkban az angolok elsőrendü irói közé. Hogy Besant mily előkelő helyen áll, arról már föntebb szóltunk. Alig van ma Angolországban iró, kinek műveit a közönség mohóbb kapzsisággal keresné. Sokoldalusága is bámulatos. «The world went very Well»-jében mesterileg ecseteli az ó-frank életet és «Katharine Regina»-jában egy nevelőnő örömeit és keserveit. Legnagyobb hatást idézett elő azonban «All sorts and conditions of men» («Mindennemü és helyzetü emberek»)cimü irányregényével, mely a londoni nagyszerü «néppalota» (people's palace) létesítésére vezetett. Besant regényei annyival népszerübbek, mert rendesen kitünő képekkel jelennek meg, még pedig a nálunk is nagyon elterjedt «Illustrated London News»-féle mintaszerü angol illusztrált hetilapban, miáltal mindjárt eleinte milliónyi olvasója akad. Stewenson «The treasure island»-ja (a kincses sziget) szintén remekmű (Defoe «Robinson»-jának mintájára). E jeles iró később homályos miszticizmusba esett. Valóban zseniális munka Haggard «She»-je («Ő»), melynek cselekvénye Afrikában játszik, hol a szerző maga is sok évig lakott. Az ausztráliai Fergus Home is nagy hatást keltett első művével («The mystery of a handsome cab»). Tisztelt nevet szerzett magának mint regényirónő Schreiner Oliva is, egy afrikai német-protestáns hittérítő leánya. Sokáig tanakodtak az angolok azon, ki lehet ama roppant számu, névtelenül megjelent legujabb regényeknek szerzője, amelyekben a csodaszerü és valótlan színü elem élére volt állítva és melyek azonfölül mindenféle forradalmi áramlatoknak voltak szószólói («Mehulah», «Court Royal» stb.), mig általános meglepetésre kiderült, hogy az egy érdemes vidéki - plébános: Baring-Gould Sabine névvel, kit különös ízü regényirói működése azonban nem gátolt abban, hogy az irodalom más ágát is gazdagítsa, kiadva 18 kötetben a «Szentek életét» (Lives of the Saints). Világhírü irónők a szellemdús Linton-né és a kifogyhatatlan termékenységü Oliphant-né, kivel a nemrég meghalt Oliphant Lőrincet, az ismert szatiristát, utazót, regényirót, diplomatát és vallási buzgólkodót gyakran összetévesztik. Oliphant Lőrinc élete végét Sziriában töltötte, melynek emlékei utolsó regényét («Massolam»), bár telve van miszticizmussal, igen érdekessé teszik. Viszont a humánus vallásszabadság hirdetője többek között Angolországban egy nagytehetségű nő, s még hozzá anglikán pap neje: Humphry Ward-né, kinek nagy hatást keltett «Robert Elsmere»-je nem kisebb férfiu, mint a jámborhitü Gladstone részéről heves megtámadásban részesült. Záradékul álljanak itt a nagy tömegből még a következő főbb nevek: Deland és. Bayly kisasszonyok (utóbbi Lyall Edna álnévvel), az egészséges humoru, de túlságos fantasztikus Guthrie (irói néven Austey), Robinson F. W., ki több mint ötven, nagyobbára jeles regényt irt, a nem kevésbbé produktiv Murray Christie, Clark Russel, a tengerészeti regény népszerü főművelője, Norris, Riddle-né, Hoey-né, Robinson Mabel, Came Hall, Braddonné, a tárgyban szinte kifogyhatatlan angol regényírónők egyike, s a világhirü Ouida, a «Wanda» c. regényének szerzője. Zolának csak egyetlen egy tehetségesebb utánzója akadt a briteknél, és ennek az egynek a műve is: «Confessions of a young man» (Egy ifju vallomásai) a legnagyobb fölháborodást szülte Angliában. Jellemző másrészt hogy még oly nagy természetbúvár is, mint Grant Allen, indíttatva érezte magát, egyébiránt meglehetősen hatástvadászó, regényirói fellépésre («Babylon», «Thedevils die»). S emlékezzünk meg a kedves, szívhez szóló Grant Jamesről is, a «vén katonabarát»-ról, kinek utolsó regénye «Loves labour won» csak szaporította tisztelői nagy számát.

Ujabban ismét előszeretettel művelik az angolok a regény rövidebb alakját, a novellát, a «short story»-t, mint találóan nevezik, mit a jeles folyóiratok népszerüsége még inkább elősegít. A regényirodalom elismert nagymesterei közül 1889-ben költözött el az élők sorából Wilkie Collins, ki évtizedekig volt az angol nép egyik legkedveltebb irója. Érzékeny veszteség továbbá a sokat igért Levy Amy halála, ki «Reuben Sachs» címü regényével, melyben a zsidó világgal foglalkozik, mindjárt csillagként tünt fel a regényirodalom egén. Nem mulaszthatjuk el, hogy itt külön és ismételten rá ne mutassunk ama nagy és előkelő szerepre, melyet az angol nők játszanak a regényirodalom terén. E tekintetben az angol nemzetet szintén az első hely illeti meg. Ami azonban a fődolog: ez irónők nemhogy ártottak volna az oly virágzó angol regényirodalom tartalmasságának, nem hogy azt, mint sok nemzet női regényirói, sekélyessé, selejtessé tették volna és tennék, ellenkezőleg: kevés kivétellel derekasan járultak hozzá, hogy nemzetük roppant irodalmának éppen ez az ága fölvirágozzék és irigyelt magasságát elérje. E mellett sok irónő produktivitása valóban páratlan, sőt talányszerü, és akárhánynál a nagy mennyiség éppenséggel nem válik ártalmára a kitünő minőségnek. Utaljunk-e az itt már többször említett Mrs. Oliphant-ra, v. Ouida-ra, - habár az utóbbit a kontinensen kissé túlbecsülték - és annyi másra? És itt van helye annak is, hogy utaljunk a távol angol gyarmatoknak a regényírásban kifejtett buzgóságára. Ausztráliai, kanadai, indiai nevesebb angol irók ma már mind sűrübben lépnek föl. Névleg álljanak itt e híresebb «gyarmati angolok» közt: Boldrewood, Paterson, Kipling. Utóbbinak (szül. Bombayban 1865.) « The light that failed» című regénye éppen most jelenik meg magyar fordításban. Összegezve mondhatni, hogy az angol regény-irodalom gazdagságánál fogva ma már szinte beláthatatlan és megfelel mind számra, mind minőségre nézve teljesen annak az első vezérszerepnek, melyet az angol nyelv, mint az öszszes modern világnyelvek közt a legelterjedtebb, a művelt emberiség szellemi életében magának kivívott.

Az esztétika, kritika és irodalomtörténet terén az utolsó évtizedben igen figyelemreméltó mozgalom tapasztalható, különösen idegen nagy költők tanulmányozásában. Igy 1886-ban alakult Angolországban egy Goethe-társaság (Goethe-Society), mely a Németországban már rég viruló «Shakespeare-Gesellschaft» mintájára működik, s e társulat három előkelő tagja Herford, dr. Coupland (The Spirit of Faust) és Bell (The early letters of Goethe) becses munkákkal gazdagították ez irányban az angol irodalmat. Dowden, egyébként a nevezetes társulat elnöke, Shelley-ről egy nagy életrajzi munkát adott ki, továbbá a Goethe és Carlyle közt sok éven át folytatott nagyfontosságu levelezést is ő bocsátotta közre 1887-ben. A Carlyle-lal foglalkozó irodalom egyáltalán jeles művekkel szaporodott, s itt a főérdem Norton-é, és Garnett-é. Az «Early English Society» derekasan folytatja munkáját: régi angol szövegek értelmezését, kiadását stb.; fontos továbbá Morley Henrik nagyszerü vállalata: English Writers (angol irók), melynek eddig három első kötete jelent meg s melynek célja a legnevezetesebb angol irók s működésük méltatása külön monografiákban. Említésre méltó, hogy London roppant számos irodalmi egyesületei közt egy «Elisabethan Society» is van, melynek neve már eléggé elárulja föladatát. Igen virágzó az essay-irodalom, az angolok egyik régi irodalmi specialitása, melyben semmiféle nemzet nem mulja őket felül, sőt alig éri utól. Igy külön essay-k és nagyobb művek jelentek meg Balzac-ról Wedmore-tól, Hugo Victorról a minden ágban tevékeny Swinburne-től, Browning-ról, Cellini-ről s másokról Birrel-től.

Említendő a nem igen népes Bacon-társulat, melynek főembere, Donnelly Ignác arról a teóriáról ismeretes, hogy Shakespeare drámáit voltaképen nem is Shakespeare irta, hanem Bacon. Ezzel a gondolatával egész iskolát teremtett, mely ugy Angliában, de még inkább Amerikában hódított. Méltó föltünést keltett Swinburne legujabb műve «A study of Ben Jonson», s csak ez alapvető mű után lehet most tisztára megismerni ama kitünő angol iró egész nagyságát. A francia Jusseraud Shakespeare korára vonatkozó kitünő munkáját, mely a Taine híres angol irodalomtörténeténél mélyebb és alaposabb, szintén ő adta ki angol nyelven Miss Lee-vel együtt e cím alatt: «The English novel in the time of Shakespeare». Pope műveinek nagyszabásu kiadását végre Elwyn visszalépése után Courthope fejezte be a tizedik kötettel. Magvas irodalomtörténeti monografiák jelentek meg továbbá ujabban a költő Shelley második nejéről, ki maga is jeles irónő volt, Marshall Julián-nétól, lord Byronról Noeltól stb. Ross-né: Early days resalled («Visszaemlékezések régibb napokra») címü igen érdekes műve Guizot, Thackeray, Carlyle, Grote s más nagy férfiak méltatásával foglalkozik. Lockhart híres életrajza apósáról, Scott Walterről, méltó folytatást nyert azáltal, hogy Douglas befejezte ama nagy skót költő naplójának teljes kiadását («Journal of Sir Walter Scott»). Végre fölemlítjük röviden Vernon nevét, ki munkáiban Dante-val foglalkozik és Grierson-ét, ki az indiai irodalomtörténetet tárgyalta, alapvető művében («The modern vernacular literature of Hindustan») kimutatva, hogy mig Garcin de Tassy francia orientálista csupán 70 keletindiai irót tudott fölemlíteni, a névleg is megállapítható irók és költők száma K.-Indiában majdnem ezerre megy, nem is számítva a nép ajkán levő számtalan dalok és énekek ismeretlen költőit. Külön kell itt néhány sort szentelnünk a derék Smiles-nek, ki valóságos virtuózitással irt s nemes lelkületről, éles megfigyelésről és roppant olvasottságról tanuskodó jellemképeivel («Thrift», «Duty» stb.), melyek minden európai nyelvre, (magyarra is) lefordítvák, a legérdemdúsabb angol irók egyike.

Áttérve az életrajzokra, melyek az angol irodalomban már rég kiváló helyet foglaltak el, előre bocsátjuk, hogy legujabban az angol irók a franciás memoire-szerü alakot is kezdik művelni biografiai műveikben. Előkelő irók e téren: Ruskin («Praeterita»), Bayard, továbbá több életrajz szerzője, mint sir Taylor («Autobiography»), Mackay Károly (Through the long day), Trollope («What I remember») stb. Kiváló érdekességü Darwin életrajza saját fiától, Ferenctől («Life and letters of Charles Darwin by his son Francis»), továbbá a volt külügyminiszter: Malmesbury autobiografiája. Lord Herbert of Cherbury önéletrajza, Evelyn és Pepys naplói (a forradalomból, a Wentworth és Lauderdale családok levelezése (a XVII. és XVIII. századból), Walpole miniszter emlékiratai és Hervey lord ön-életrajza Crooker és idősb Pitt Lord (Chatham) levelezése és Henry Greville naplói 1832-56. Utóbbi angol követ volt Párisban, 1837-től 1852-ig pedig a miniszteri tanácskozások jegyzője (9 kötetnyi naplóit kiadta Reeve). Bloomfield angol diplomata emlékiratai (882, 2. köt.), Thackeray kiadta Goschen tábornok leveleit nővéréhez, Hooper egy érdekes művet bocsátott közre Wellingtonról, Haldane Smith Adámról, Sima Lessingről és Goethéről, Colvin Keatsről, Blackie Burnsről, Masson Milton-ról, Garnett Emersonról és Carlyleről, Morison és Trevelyan Macaulayról stb. Még fontosabbak Miss Bradley önálló és ujabb kutatásokon alapuló műve a szerencsétlen Stuart Arabelláról és Palgrave-é Cromwellről, mely utóbbiban a jeles szerep Cromwellt kevésbbé előnyös oldalairól mutatja be, mig Harrison az angol forradalom e híres férfiát a «Twelve eminent statesmen» címü gyüjteményben szinte az egekig magasztalja. Cromwell új biografusai közül még Picton nevezendő. Wolsey legjobb életrajzát megirta Creighton, Boleyn Annáét Friedmann, Blake tengernagy életét Hannay, Raleigh Walterét Stelbing, Creighton és Gosse, Bolingbroke-ét Harrop, Seeley és Hassel, Nelson-ét Southely Marlborough-ét Saintsbury, Graham of Claverhouse életét Morris, Walpole-ét Morley, lord Carteret életét Ballantyne , Sidney Earl of Godolphin életrajzát Hugh Elliot, Burke életét Morley, id. Pitt-ét Stapleton, Canning-ét H. Hill stb. Mellőzve sok, bár nem érdemtelen más munkát, mégis meg kell állapodnunk egy nagy feltünést keltett műnél «The letters of Ne Duke of Wellington to Miss J. 1834-51»-ről, minthogy e levelekben a híres angol hadvezér viszonya tárgyaltatik egy vallásos hölgyhöz, ki a már öreges Wellington «lelki üdvét» minden áron meg akarta menteni, tetszési vágyának semmi fegyverétől sem idegenkedve. Még ha e levelek költött tartalmuak is, akkor is érdekesek, mert szerfölött ügyesen vannak kigondolva. Igen behatóan irta meg Spencer Walpole lord John Russel életet, maga Viktória királynő is három kötetnyi levelet bocsátván az iró rendelkezésére, mely leveleket az ünnepelt államférfiu hozzá intézett volt. Más, volt brit miniszterelnökök élete tekintetében megemlítendő, hogy Sanders, Kebbel Hitchmann Thomson és Froude leirták lord Beaconsfieldét (d'Israeli), a királynő veje: Lorne marquis és G. Bulwer Palmerstonét, G. W. E. Russel Gladstoneét és Mac Carthy Justin és Montagu Peel Robert-ét. Fitzpatrick adta ki a híres ír agitatornak O'Conellnak életrajzát és levelezését, Lane Poole pedig megirta Strafford Canning-, Viscount of Redcliffenek életrajzát. Lloyd Jones igazi melegséggel és lelkesedéssel irta le az érdemdús Owen életet («Robert Owen, his life, times and labours»), mig a «The charities of Sir Moses and Lady Montefiore» az 1885-ben 101-ik évében meghalt ismeretes zsidó emberbarát és neje kifogyhatatlan jótékonyságával foglalkozik. Végül említendő hogy maga Viktória királynő is beállt az angol írók sorába. Miután Martin által Albert hercegnek, elhúnyt férjének (l. o.) a «The life of Prince Consort» és «Early life of the Prince Consort» művekben méltó emléket állíttatott, kiadta saját napló-jegyzeteit, melyekben «Leaves from the journal of out life in the highlands» (1868) és « More leaves from the journal of our life in the highlands» (1884), melyekben családi életének derült és borús napjairól megható közvetlenséggel és nyiltsággal emlékezik.

Tudományos irodalom.

Bölcsészet. Angolország elszigetelt fekvése már régi idő óta sajátságos szellemi irányt fejlesztett ott a bölcsészet terén is, melynek egyébiránt már az angol-szászok idejében voltak művelői. (Beda Venerabilis, megh. 735-ben, Alkuin, megh. 804-ben.) A skolasztika apja, Scotus Erigena is (megh. 877) brit földnek volt a szülöttje. A régibb bölcselők között kiemeljük még Salisbury Jánost, Hales Sándort (megh. 1245), ki az arab filozofusok ismeretét először terjesztette földieinél, Bacon Roger szerzetest (1214-1294) és Duns Scotust (megh. 1308), a hites dialektikust, kik a Thomizmus ellen foglaltak állást, míg Occam Vilmos (megh. 1347) és Holcot Róbert (megh. 1349) a nominalizmust hozták uralomra. A skolasztika főhadiszállása Oxford maradt, mig Cambridgeből a renaissance-kor «Uj Platonismusa» terjedt szét. Francis Bacon (Verulami) 1561-1626, ki még latin nyelven írta hites munkáit («Novum organum» stb.), alapítója lett az úgynevezett nemzeti fliozofiának, mig nagynevü ellenfele Cherbury-i Herbert (1581-1648) a «racionális» filoz. iránynak lett meghonosítója. Hobbes Tamás (1588-1679) szenzualizmussá és materializmussá, a világhirü Locke, az angol nemzet egyik büszkesége (1632-1704) empirizmussá fejlesztette Bacon filozofiai irányát. Említendők még e korból Shaftesbury gróf (1670-1713), a morálfilozofus, Hutcheson, az «erkölcsi érzelem» (moral sense) fölfedezője (1694-1747), Ferguson (1724-1816) stb.

Fő jellemvonása volt ez iskoláknak a kinyilatkoztatott pozitiv vallással való éles ellentét, melynek helyébe a materializmust, a nyilt hitetlenséget, Herbert Lielle, Clarke és Shaftesbury pedig a deizmust és a természetes vagyis «észvallást», tették. Az úgynevezett «Free thinkers» (szabad gondolkozók) iskoláját Sidney Algernon (1622-1683) és a lángeszü költő Milton alapították. Ez iskolához csatlakoztak: Blount Collins, Lyon, kiváltkép pedig John Toland (megh. 1722), a francia enciklopedisták elődje. Ezek az angol filozofusok a fölvilágosodás ama kezdődő korszakában nagy befolyást gyakoroltak az egész művelt világra. Híresek továbbá e korból Hume Dávid (1711-76) a kiváló «skeptikus», továbbá Smith Ádám (1723-90) és Reid Tamás (1710-96). Utóbbi az úgynevezett skót iskolát teremtette meg, melynek nevezetesebb hívei lettek utána Dugald Stewart, Brown Tamás, sir W. Hamilton stb. Ez iskolának ellenfelei gyanánt léptek föl a materialista Priestley (1733-1804) és Locke nagytekintelyü követője: John Stuart Mill (1806-73). A skót iskola azonban még ma is számos s nagy tehetségü követői folytán jelentékeny számot tesz az angolok bölcsészetirodalmi mozgalmaiban. Főközlönye a jelesül szerkesztett «Mind» (szellem). St. Mill és Buckle, a kiváló kulturtörténész által azonban Comte pozitivizmusa is utat tört magának angol földön. A ma is élő angol bölcsészek közül való Spencer Herbert (szül. 1820). Az ő rendszere, melyet maga «az evolució, a fejlődés rendszerének» nevez, a pozitivizmusból fakad. Darwin leszármaztatási tana századunkban az angol materialista filozofusok számát erősen növelte, kik ellen ujabban Wright, Fraser, Hodgson s mások a Berkeley-féle «immaterializmus» ujra fölélesztése által határozott állást foglaltak. Abbott, Müller Miksa, Stirling stb. által a. német filozofiai rendszerek tanulmánya is elterjedt Angolországban. Végre említendő, hogy a. filozofia története körül az angolok között főleg Stanley, s legujabb időben Thomson, Flint, Morris, Grote, Lewes s mások szerezték érdemet.

Az államtudományok összes ágazataiban a britek, szabad alkotmányuk és csonkítatlan sajtószabadságuk által védve, mindig kiváló irodalmat tudtak fölmutatni. Említsük a legujabb korból külön lord Brougham és Bentham Jerémiást, kik műveik által a modern állami reformokat hathatósan segítették elő. Azonban főleg a nemzetgazdaság az, melyben az angolok kitünnek. A híres Smith Ádám (megh. 1790-ben) már a mult században építette fel világszerte elismert nemzetgazdasági rendszerét, mig Malthus kiváltkép a népesedési problemákkal foglalkozott. («An essay on the principle of population» 1806.) A spanyol eredetü Ricardo Dávid (megh. 1823) méltólag sorakozik e kettő mellé. Mindezek a nevek tudvalevőleg irányadók lettek a nemzetgazdasági tanok fejlődésében, melyekben halhatatlan érdemet szerzett Stuart Mill János is (megh. 1873). Klasszikus főműve az ismeretes «Principles of political economy». Egyes praktikus irányokban, mint a bankkérdésekben, az angolok mindig első helyen állottak irodalmilag is. (Mac Culloch, Leslie, Ingram, Devas, Ashley Fawcett, Kerr, Senior stb. itt a legkimagaslóbb irók.) - A nemzetgazdaság terén legkiválóbb: Rogers Thorold, a «History of Agriculture and prices in England from 1259 to 1793» c. 6 kötetnyi páratlan nagybecsű munka irója. Megirta még a «The first nine years of the bank of England», a «Six centuries of work and wages», a «The Economic interpretation of history» c. műveket. Klasszikus becsü mű még Dowell-nek «A history of taxation and taxes in England» (4. köt. 2. kiad. 1890). és Buxton Sidney munkája: Finance and Science. 1783-88. (2. köt. 1888).

A jogtudomány terén diszes hely illeti a régibbek közt Blackstone-t (megh. 1780). Hosszu sorokat kellene megtöltenünk, ha a mi századunk legelőkelőbb angol jogi iróiról akarnánk itt csak névleg is megemlékezni, habár oly világtekintélyek, mint Mill, Smith stb. itt nem találhatók. Jelenleg Scrutton-t tartják az első romanistának («The influence of the Roman law»). Nevezendő még: Stephen («A history of the criminal law of England»), Pollock, (Oxford lectures 1890), Neale («Exposition of Englisch law by english judges». 1892) és Rice («General principles of the law», 1892). A külföld H. Sumner Maine nevét ismeri legjobban, kinek egyik művét («A jog őskora») magyarra is lefordították. Megemlíthető, hogy az országos törvényekből («The Statutes») most jelenik meg új kiadás. (I. köt. 1235-1713).

Politikai történet. A középkor történetével foglalkoztak az «Angolszászok» c. alatt említett történészek, első sorban: Elton, («Origins of English history»); Green I. R. («Making of England» és «The Conquest of England»); továbbá Freeman («History of the Normann Conquest» 5 köt., «.William the Conqueror», «The reign of William Rufus»); Stubbs («The early Plantagenets»); Norgate Kate («England under the Angevin kings»), a Becket Tamás és Montfort Simonról szóló életrajzok (l. o.); Hall H. («Court life under Plantagenets»); Longmann («History of Eduard III.»); Hodgetts («Richard II.»); Wylie («History of England under Henry the fourth»); Gairdner («Lancaster and York»); Brougham («History of England under the house of Lancaster»); Church («Henry V.»); Gairdner («Henry the seventh»), («Reigns of Richard III. and Henry VII.») és Markham («Richard III.»).

Az Újkor történetével foglalkozó történetirók közül Gardiner a legkiválóbb, ki monumentális tiz kötetes művét: «History of England from the accession of James I to the outbreak of the civil war 1603-42». végre befejezte. Alig hogy e forrásmunkával elkészült, máris más, épp oly nagyszerűbe fogott: «History of the great civil war», miből eddig három kötet jelent meg. Az angol alkotmány története kérdésében roppant tekintélynek örvendő Stubbs püspök, a «Constitutional history of England» és a «Select Charters» szerzője, ujabb «lectures»-eket adott ki a középkori s ujabb történelemből (St. azelőtt tanár volt az oxfordi egyetemen). Az újkor történetével foglalkozó történetirók sorából még kiemelendők: Gairdner és Gasquet (VIII Henrik), Cavendish és Creighton (Wolsey), Froude(«History of England from the fall of Wolsey» 9 köt.), Burke S. H..: «Portraits historicals of the Tudor dynasty» 4 köt. Ide sorolandó Bagwell hatalmas történeti műve is: «Ireland under the Tudors». Bagwell előadásait rendkivül gondos részletezés jellemzi. Említendők még: «The Stu art Dynasty» Thornton-tól, a Lawless által kiadott « With Essex in Ireland» (kivonatok Essex gróf titkárának naplójából) és Child műve: «Church and State under the Tudors». Kiválóan érdekes ezek közül első sorban a Thornton műve a Stuartokról. Maga Viktória királynő engedte meg a szerzőnek, hogy a windsori palotában eddig föl nem használt oklevelekbe betekinthessen. Thornton azon a nézeten van, hogy legalább Darnley megyilkolásában nem volt részes a szép skót királyi hölgy, amit kútfői nyomozások eredményével erősít. A Suart Máriáról szóló, nagy számú irodalom ismertetését l. a Századokban (1885. évf.). Erzsébet karára nézve l. Camden: «Annales rerum Anglicarum» c. művét, a Brown és Bentinck, Stevenson és Crosby meg Birch által kiadot «Calendar of State Papers»-ok (17. köt.), a «Cerils Papers» (Burleigh) levelezését, szintúgy Walsingham levelezését és az ujabb művek közül Froude művéből a 7-9. kötetet. Az angol forradalomról l. Clarendon miniszternek úttörő, bár elfogult szempontból írt művét: «History of the great rebellion». (6 köt.). Az ideszóló okleveleket kiadta Hamilton (a «Calendar of State Papers» gyüjteményben). Ujabb keletü munkák közül l. első sorban Gardnier eml., műveit, melyekhez hozzájárult: «The constitutional documents of the puritan revolution»). A Cromwell-ról szóló ujabb életrajzi műveket már fentebb említettük. Az okleveleket kiadta Miss Everett Green, Cromwell leveleit és beszédeit Carlyle T. A trónra visszatérő Stuartokról és III. Vilmosról Macaulay műve nevezendő első sorban. Vilmos legjobb életrajzát megírta J. Morley. Vilmos nejétől, Mária királynőtől, napló is maradt (kiadta Doebner). A spanyol örökösödési háborúval foglalkozott Parnell és Markham. Az 1700-iki évvel kezdődik Lecky-nek nagy műve: «History of England the XVIII century». Mint irországi angol ember, Lecky is eleintén Gladstone pártján állott, ismerve hazája szenvedéseit, de midőn amaz Parnellel, az összeesküvővel szövetkezett, a jeles történetiró fölháborodással utasította vissza az azóta szintén elhalt ír pártvezér erőszakoskodási, sőt üzletszerü bujtogatók által támogatott elszakadási programmját. Felsorolandó még: lord Stanhope két műve Anna király koráról (l. o.). A Györgyök koráról irtak: lord Mahon, Skottowe, Walpole, Bright, Thackeray (korrajzok) és Mac Carty. (Az életrajzokat l. fentebb.) A keletindiai eseményekre és az amerikai gyarmatok elszakadásáról szóló irodalom rengeteg. (L. az illető helyen.) E századra vonatkoznak: Mac Carty magyarra is lefordított műve («Anglia a mi korunkban»), Walpole műve («History of England from 1815.» 4 köt.), Bright («History of England»-nak 3 köt.). A fontosabb önéletrajzokról és biografiákról már fentebb emlékeztünk meg. Wellington hivatalos levelezését («Dispatches») kiadta Gurwood. 12. köt.; Canning, Castlereagh és Lord Holland levelezése is nevezendő. Kinglake befejezte a 8-ik kötettel már 1863-ban megindított óriási munkáját a krimi háboruról (The invasion of the Crimea), mely műnek az 1891-ben elhúnyt tudós életéből majdnem harminc évet szánt. Érdekes ránk magyarokra nézve Maurice C. E. vaskos kötete, melyben a mi 1848 - 1849-iki szabadságharcunkat is tárgyalja («The revolutions of 1848-49 in Italy, Austro-Hungary and Germany»).

Száznál több az alkalmi művek száma Viktória királynő ötvenéves uralkodási jubileuma alkalmából, melyek közül azonban csak kettőt emelünk ki: Ward-ét («The reign of Queen Victoria») és az itt már többször említett lankadhatatlan Besant Walterét, ki meggyőző részletekkel bizonyítja, mily hatalmas, minden várakozáson felül álló lendületet vett Nagy-Britannia jelenlegi fejedelemasszonya ötvenéves bölcs és alkotmányos uralma alatt. Sok történeti s ismeretterjesztő mű jelent meg 1880-90 közt az Egyesült Államokról első sorban Bryce tollából («The American Commonwealth». 3. köt.), a brit hadseregről (a hires Dilketól), az orosz kérdésről, még pedig oroszbarát irányzattal (Stead-től) és oroszellenessel (Stepniak-től), a Home Rule kérdésről és Irországról, továbbá Egyiptomról és a többi Afrikáról.

Ide valók Stanley világhirü művei is «How I found Livingstone», «Trough the Dark Continent», «The Congo» és «In darkest Africa», melyek közt főleg a 2. és 4-ik hallatlan feltünést okozott, s minden európai nyelvre, magyarra is, lefordíttatott. A bátor és kitartó Gordon pasáról, szintúgy Emin pasáról (dr. Schnitzer) több angol mű látott napvilágot (így Little-től, Felkin-nétől). A francia forradalomról, Carlyle regényes művétől eltekintve, ujabban egy nagyszabásu mű első három kötete jelent meg a már emlitett Justin Mac Cartytól («The French Revolution»). Ugyancsak Franciaországgal foglalkozik Hurlbert műve is («France and her Republic»), de a franciákra nézve nem igen hizelgő fejtegetésekkel. Adomaszerü, de ügyesen írt történeti rajzokat közöltek Montagu, br. de Malortie, Bingham kapitány stb. A művelődéstörténet terén mint szerfölött érdekes mű említendő: «The Kings Book of Sports» Govett-tól, mely a régi vidám (puritán korszak előtti) Angolország hű képét nyujtja, közölvén I. Jakab király 1618-ik évről keltezett rendeletét (declaration), melyben a lancashire-i köznép («vulgar people») elébe terjesztett kérelmének az iránt, hogy vasárnapokon «kedvük szerint mulathassanak», készségesen helyt ád. A viszonyok azóta nagyot változtak, s a vasárnap egész Angolországban, de főleg Skóciában a legcsendesebb, de egyszersmind legunalmasabb napok közé tartozik. Nagy tetszéssel fogadták Middlemore művét «The civilisation of the Renaissance», Creighton művét a renaissance-korabeli pápákról és Symonds művét: «The renaissance in Italy». Fleay és Fitzgerald megirták az angol színpad történetét. Óriási haladást látunk végre az etnográfia (folk-lore) terén, mely az angolok egyik kedvenc tudománya lett s itt a legjobb irói nevek Yeats, Jacobs, Courtney, Curtin, lady Wilde, Garnett Lucia stb.

Történetirás fejlődése. Az angoloknál a középkorban nagyobbára csak papok, főleg benedekrendi szerzetesek műveltek a történetirást. E szerzetesek majdnem kizárólag latin nyelven irtak. Egyike a legrégibb és egyszersmind legbecsesebb történeti műveknek Malmesbury Vilmos története az angol királyokról és angol egyházról 1142-ig. Mellette Newbury Vilmos, Wendover és Hoveden Roger krónikái nevezendők. A középkor leghíresebb angol történésze azonban Paris Máté (megh. 1259), ki az egyházzal és pápával szemben határozottan állást foglalt. Nem szólunk az úgynevezett rímes krónikákról, melyeknek legfölebb csak irodalomtörténeti becsük lehet, de nem történeti. Itéletet, művészetet, magasabb izlést is hiába keresünk a legtöbben. Ezek francia nyelven voltak irva s csak a középkor végén s a reformáció kezdetével jelentek meg mind sűrübben angolul is krónikák és történeti könyvek, melyek között mint legjelesebb magaslik ki Sir Raleigh Walter (megh. 1618) befejezetlen angolul írt világtörténete. Tulajdonképeni történetirást csak a nép és a korona közt kitört heves küzdelem óta vehetünk észre, azaz a XVII. századtól kezdve. Eme polgárháboru első megirója May Tamás volt (megh. 1650), kinek hitét azonban Clarendon (l. o.) csakhamar elhomályosítá. Nagyobb lendületet vett az angol történetirás lord Bolingbroke (megh. 1751, «Letters on the Study of history»), Hooke Natániel (megh. 1763) és Middleton (megh. 1650) föllépéseivel. Ezek voltak ama nagy triumvirátus fullajtárai, mely a szkeptiko-racionalisztikus főlvilágosodás korszakát fényesen megkezdette, azaz: Hume (1711-76, «History of England»), Robertson (1721-93) és főleg a világhírü Gibbon Edvárd (1737-94, «History of the decline and fall of the Roman empire»). Gibbon itt jelzett halhatatlan műve néhány tévedése dacára az öszszes világirodalom eme szakmájának legbecsesebb gyöngyei közé fog tartozni mindenha. A XVIII. század nagy angol hisztorikusainak sorát méltón fejezi be Roscoe Vilmos (megh. 1831), kinek a Mediciekről irt művei («The Life of Lorenzo de Medici» 1795 stb.) mintaszerüek és jellemzéseikben s korfestéseikben egyaránt jelesek.

A XIX. század brit történészei, ami az előadás művészi csoportosítását, a kutatás mélységét és alaposságát és a részletek világos, érdekfeszítő fölépítését illeti, bizonyára az összes művelt nemzetek közt a legelső helyek egyikét foglalják el. Turner Sharon(1768-1847) volt az első, ki eredeti kutfők alapján foglalkozott az angol-szászok addig teljesen homályos történetével («History of the AngloSaxons»). Kiválóbb követői voltak Wright és Palgrave, továbbá Kemble. Mindezeken túltett azonban Freeman, a csak nemrég meghalt nagytekintelyü hisztorikus (1823-1892), már említett «History of the Norman conquest»-jével. -Freeman irta a «The methods of historica, study» és a «The office of historical professor», a «The chief periods of European historyn» és a «History of Sicily» címü fontos műveket is. Nagy tudományról tanuskodnak Lingard János (1771-1851) idevágó munkái is, bár katolizáló tendenciájuk miatt az angol nemzetnél nagy népszerüségre nem tehettek szert. A leghírnevesebb művelők akadtak azonban az angol történet ama korszakai számára, melyek a népnek a szabadságért és alkotmányért való küzdelmét ölelték föl I. Károlytól II. Jakabig. Itt különösen említendők James Mackintosh (1765-1832) «History of England»-jével. Roppant tudományossággal és az igazságszeretet egész melegével irt munka ez, mely szerzőjét világhírüvé tette; aztán Godwin Vilmos (1756-1836), lord Mahon (Stanhope, 1805-75), végre Hallam Henrik (1778-1859), kinek műveiben bizonyos retorikus előkelőség finom bájjal párosul, és a nagyok legnagyobbika: Thomas Babington Macaulay (1800-1859), az angol történetírás világszerte ünnepelt nagymestere, kinél nem tudni, mit csodáljunk inkább: az anyag művészi csoportosítását-e vagy az előadás utánozhatatlan világosságát, avagy a nyelv páratlan szinpompáját és gazdagságát. Főműve: «History of England from the accession of James II» hatás tekintetében korunk összes történeti műveit messze fölülmulta. Mindketten, úgy Hallam mint Macaulay, politikailag a whig-ek pártjához tartoztak és a whig-elvek rettenthetetlen bajnokai és terjesztői voltak. Hallam a főelvek meggyőző erejü fejtegetője, mig Macaulay kivált az egyes korok és több személyek jellem festésében tündöklik. Egészen más álláspontot foglal el a valóban epokhális hatást gyakorolt Buckle Tamás (megh. 1862) világhírü, fájdalom befejezetlen maradt főművében «History of Civilisation in England», mely a föld összes művelt népei közt közkézen forog, a tudományok minden birodalmából példátlanul gazdag anyagot halmozott össze, hogy ennek alapján megállapítsa az értelmi világ törvényeit. Ragyogó tehetségü tanítványai lettek: Lecky és (az amerikai) Draper a mester szellemében irt történeti munkákkal. Lecky a XVIII. századbeli angol történeten kivül még ezeket írta: «History of European morals» és «History of influence of the spirit of rationalism in Europa»; Draper pedig a «History of the intellectual development of Europe», «History of the conflict between Religion and science». Froude Antal (szül. 1818), fő művéről:.«History of England from the fall of Wolsey» már megemlékeztünk. Ő irta továbbá a «Short studies on great subjects» c. művet. Gardiner nagyfontosságu és részrehajlatlan műveit szintén már felsoroltuk.

Nem hagyhatjuk itt említetlenül legalább a legkiválóbb skót történetirókat sem. Ilyenek: Burton, Robertson, Malcolm Laings (megh. 1816), G. Chalmers («Caledonia»), továbbá Fraser Tytler («History of Scotland», 1828), Kinloch stb. Mindezen nagynevü hisztorikusok csak szorosan vett hazájuk, Skócia történetét tárgyalták. Földieik közt a külföld történetével foglalkoztak a jelesebbek közül: Coxe Vilmos (megh. 1828), ki az «Ausztriai ház» történetét dolgozta fel («History of the house of Austria») s ennyiben ránk nézve is nagyobb érdekü, Malcolm («History of Persia», 1815), James Mill, Elphinstons, Dunlop, és Alison (megh. 1867), kinek nagyszabásu «History of Europe»-ja némi tory-párti színezetü ugyan, de ritka erőteljességgel és eleganciával irt munka; a skótok méltó büszkesége e téren: Carlyle (l. o.) (1795-1880).

Az ó-kor történelmében is jeleskedett több nevezetes angol hisztorikus, mindenek előtt a lángeszü Grote György (megh. 1871), kinek «History of Greece»-e egyike a legkitünőbb műveknek, mely a hellének régi történetét tárgyalja, Finlay (megh. 1875) a görög és bizanci, Arnold és Lewis a római történetet művelték, valamint Merivale is, ki a római császárok korát tárgyalta. Layard kiásatta az asszir romokat és a British Museumban őrzött cseréptáblákra írt asszir könyvtárnak a felfedezője. Rawlinson Henry az asszir ékíratok gyűjtése és megfejtése körül szerzett nagy érdemeket (l. o.); öcscse György pedig bátyja kutatásai alapján írta meg az öt őskeleti monarkiának történetét, annak idején (1862-67) úttörő jellegü művet. Kitüntek e téren még a következők: Smith Gy. és Sayce. Görög és római történettel és régiségekkel Jebb, Mahaffy és Fyffe foglalkoznak jelenleg legtöbbet. Freeman utolsó műve: «History of Sicily» (2. köt.). A görög hőskorral és a kérdéssel maga Gladstone miniszter is foglalkozott több ízben.

Ami a történeti kutfórrásokat illeti, e téren elévülhetetlen érdemeket szerzett a virágzó «Historical Society» és a «Camden Bociety», melyeknek kiadványai (maga egy egész rengeteg történeti irodalom) mintául szolgálhatnának sok más kontinentális nemzetnek, kivált a franciáknak, arra, miképen kell és lehet a nemzeti történet leirásában is a hideg megfontolást és a rendületlen tárgyilagosság részre hajlatlanságát mindvégig megtartani. Igaz, hogy ezek oly tulajdonságok, melyek az angoloknak már természetüknél és nevelésüknél fogva is úgyszólván vérükben vannak. A kútfők kiadása körül legtöbbet fáradoztak: ,Hardy, Stubbs, Luard, Lumby és Thompson.

A közkézen forgó kézikönyvek sorából nevezendők: Gardiner műve («Students history of England», 3. köt.); Green John Richardé («Short history of the english people», mely franciára és németre is le van fordítva); Bright Frank műve («Hist. of E.» 4. kiad); Acland and Ransome («A short hist. of E.»). Nem érdek nélküli, hogy Ince és Gilbert-nek kis könyvéből (Outlines of English History) 1890-ig 624,000 példányt fogyasztott az ifju nemzedék. Egyébiránt Green művéből is 100,000-nél több példány fogyott már el. Bevezetésül szolgálhat Gardiner és Mullinger kalauza: «Introduction to the study of Engl. History».

Hogy az angol alkotmány történetére vonatkozó művekben nincs hiány, mutatják: Stubbs, Hallam, Hume, May Erskine, Todd A., Bagehot, Taswell-Langmead, Dicey, Wakemann-Hassal, Feilden, Anson, Hearn, Macleod, Yonge és mások jeles munkái. Hogy az angolok mily korán fogták fel az alkotmányos élet becsét, mutatja többi között az 1265-ből származó «Song of Lewes» (kiadta Kingsford. 1890), az I. Eduárd korában felírt: «The praerogatio regis» (kiadta Stubbs) és Fortescue kancellár műve: «The governance of England», VI. Henrik korából.

Idegen nemzetek is bőven foglalkoztak Anglia történetével. A németek közül Lappenberg és Pauli irtak alapos és terjedelmes munkát az angolok multjáról («Gesch. von England», 5. köt.), melyet Brosch jelenleg folytat (6-7. köt.). Pauli Reinhold különben is sokat fáradozott az angol kútfők kiadása terén és becses essay-kben örökítette meg Anglia kiválóbb hőseit («Bilder aus Alt-England», «Aufsätze zur engl. Gesch.», «Montfort», «Grosseteste» stb.). Ranke «Englische Geschichte, vornehmlich im 16. u. 17. Jahrhundert» c. hires, sok tekintetben páratlan művére még az angol parlamentben is történt már hivatkozás. Busch most adta ki a 6 kötetre tervezett «Gesch. Englands unter den Tudors» munkának I. kötetét (1892). Winkelmann az angolszászokról irt kézikönyvet. A mostan élő német irók közül Liebermann ismeri legjobban az angol történet középkori részét, különösen a kútfőket. Dolgozatait l. a történeti folyóiratokban; kiadta azonfelül a «Die Heiligen Englands» és a «Quadripartitus, ein engl. Rechtsbuch aus d. J. 1114» c. művet. Az ujabbkori történetről irtak Brosch («Lord Bolingbroke»), Stern («Gesch. d. Revolution in England»), Bresslau és nagyszámú követői Stuart Máriá-ról stb. Az angol önkormányzat és alkotmányról írt első sorban Gneist, kinek két rendbeli műve, a «The history of the English Constitution» és «The english parliament in its tranformation» angol nyelven is megjelentek.

Dahlmann régibb keletü: «Geschichte d. englischen Revolution» már kiesett hitéből, Büdinger-nek «Vorlesungen über engl. Verfassungsgesch.» cimű műve különösen Stubbs és Gneist kutatásain alapszik. Fischel «Verfassung Englands» c. műve Bagehot nyomán készült, Brunner H. jogtudósnak, «Die Quellen des engl. Rechts» c. világos és alapos áttekintését Hastie fordította angolra (1888). Egyéb említendő művek: Riess, Geschichte des Wahlrechts zum englischen Parlament (l. 1885). Held-Kapp, «Zwei Bücher zur social. Gesch. 1760-1832» (1883), O. Klopp, «Der Fall des Hauses Stuart» (8 köt., egyébiránt részrehajló, felekezeti szempontból irt mű), Bellesheim, Gesch. d. kathol. Kirche in Schottland» (3 köt.) és «Gesch. der kath. Kirche in Irland» (3 köt.). Schanz, «Geschichte der Handelsbeziehungen zwischen England und der Niederlanden» és «Englands wirtschaftl. Entwicklung im Ausgang des Mittelalters», Wendt: «England. Seine Gesch., Verfassung etc.» (1892).

A franciák közül megemlítendők: Guizot («I. Jakab», «I. Károly», «Cromwell», «Monk története»), Mignet («Stuart Mária», magy. ford. Berzeviczi Ed.), Wallon («Histoire de Richard II.»), Bémont («Monfort»), Forneron («Louise de Kéroualle, duchesse de Portsmouth»), Baillon («Henriette Anne, duchesse d'Orléans»), Sayous Ed. («Les deistes anglaises»), Wiesener («Dubois, le régent et les Anglais»), Boutmy művét az angol alkotmányról Pollock fordította angolra («The English Constitution»), Franqueville(«Le gouvernement et le parlement brit.», 3 köt.). Langlois 1890-ben közölt érdekes dolgozatot az «English Historical Review»-ben, «Anglia és Franciaország párhuzamos története a középkorban» c. alatt.

A belgák sorából nevezendő: Kervyn de Lettenhove («Relations de Pays-Bas et l'Angleterre», 8 köt.), Philippson («Marie Stuart»). - A spanyolországi (simancas-i) levéltárból került ki a «Calendar of lettres and dispatches» 4. kötete, melyet Bergenroth és Pascual de Gayangos adták ki.

A magyar történetirók közül kevesen foglalkoztak önállóan az angol történettel. Igy Csengeri, Zichy Antal, Simonyi Ernő, Széchen Antal gr., Wertheimer. A «Századok»-ban Kropf Lajos (Angliában élő mérnök) és Mangold L. ismertetik olykor az ujabb angol történeti műveket. Kropf egyébiránt angol levéltárakból már több ismeretlen adalékot is szolgáltatott hazai történetünkhöz (a «Századok»-ban és a «Történeti Tár»-ban).

Hazánk fiai közül Vámbéry Ármin örvend Angliában a legnagyobb tekintélynek és népszerűségnek. A királyné diplomáciai küldöttje, középázsiai kérdésekben a politikusok és kereskedelmi körök tanácsadója, az angol revue-k fáradhatatlan munkatársa. Életrajza megvan angolul is viszont ő hazánk történetét irta meg angol nyelven: Vámbéry A. and Hellprim, «Hungary in ancient, mediaeval and modern times» (London, 1887).

A geografia terén az angolok általában inkább korszakot alkotó nagy utazóik, mint e tudomány rendszeres művelése által lettek nagyokká. E röviden összefogott átnézetnek nem lehet célja részletesen megemlékezni ama halhatatlan érdemekről, melyeket a bátor és rettenthetetlen brit nép idegen világrészek, eddig ismeretlen távoleső országok és tengerek gyakran vakmerő beutazásai, fölfedezései és tudományos leírásai által az emberi tudomány körül szerzett. Beláthatatlan itt a becsesebbnél becsesebb angol irodalmi produkció s itt is csak a legkimagaslóbb utazókat s írókat említjük. A régiebbek közül Hakluyt (megh. 1616) megírta jelenleg már igen ritka műveiben az angol nemzet leghíresebb hajózási útjait. John Davis már 1595-ben irta meg északsarki útját, majd Sandys egyiptomi, W. Lithgow pedig ázsiai és afrikai expedicióját (utóbbi 1640-ben). Nagy nevek még a mult századokban: a skót Bruce (Utazás Abissziniában, 1768-ban), Mungo Park, az afrikai földrajzi kutató (megh. 1805), kire aztán az angol, afrikai utazók egész serege következett, kik a «fekete világrész» földerítéséhez oly lényegesen, gyakran életük feláldozásával járultak hozzá, mint: Beke, Burton, Grant, Speke, Baker, a nagy Livingstone, Cameron, Thomson Józs., Stairs, és legújabban a sokat emlegetett Stanley stb. (L, az «Afrika» c. mellékletet. Nem csekélyebb a kiváló angol sarki utazók száma e században.

Ott vannak: Halley, Parry Edvard, Franklin, Ross, Ch. Hall, Hayes, Greely. Khina ismertetéséhez hozzájárultak: Staunrows, legújabban Bingham, Fortune, Ellis stb. Igen tehetséges angol leírókat talált India, Amerika, Sziam, Arábia, az ausztráliai kontinens, a szigetvilág, a Kaukázus, Persia stb., szóval alig van földünk távolibb vidéke, mely a példátlanul gazdag angol utazási irodalomban leggyakrabban mintaszerü leírások által ne volna ismertetve. S e mellett csak ama híres angol utazók nevei közül említettünk nehányat, kik mint írók is kitüntek.

Az uti rajzok, uti jelentések stb. mezején a legújabb angol irodalom szinte megmérhetetlen gazdagságot tüntet föl. Igen érdemes mű Froude történész: «The English in the West Indies»-e és «Oceana»-ja, habár ezekben tán tulságos sötét színekkel festi a jeles szerző a néger emancipáció közgazdaságilag igaz hogy nem éppen előnyös következményeit, vagyis inkább a fölszabadult négerek közgazdasági sülyedését, s ki is kelt e miatt ellene egy tudós néger iró, a Trinidad szigetéről való Thomas J. Nagyra becsülik az angolok Lucas «Historical geography of the british colonies» c. 3 kötetnyi művét. Valóban rengeteg az afrikai utleírások száma (Drummond, Matthews, Johnston, Oliver kapitány, Sibree, Shaw s másoktól). Stanley-nak azelőtt való oly föltételes dicsőítése azonban ugyancsak megcsappant a legtöbb angol útleíró előtt is. Kezdték ők is összehasonlítani Stanleyt más angol, német, stb. afrikai uttörőkkel, mint Burton-nal, Livingstone-nel, Rohlfs-szal stb. s e hasonlatok nem igen szóltak Stanley mellett. Nehéz vádakat emeltek azonfelül szavahihető utitársak az említett afrikai utazó ellen bebizonyíták, hogy az emberszeretet és művelődés eszméi összes expedicióiban mily alárendelt szerepet játszottak, holott éppen e tekintetben várt sokat a világ Stanley-től, ki e sulyos vádakkal szemben még máig sem tudta magát kellőleg igazolni. Mindezeket azért kell itt említeni, mert a Stanley-ellenes mozgalom is egész kis irodalmat teremtett, melynek részletezése azonban itt messze vezetne. Áttérve más világrészekre: Ázsiáról írtak még Oliver, Drury ezredes, Dufferin lady, sir Arnold, Goming, Ramsay, Forsyth. Schumacher német mérnök (utobbi egy nevezetes művet e címen: «Within the Decapolis», a Tiberias tótól keletre fekvő bibliai vidékek tüzetes leirásával, értékes rajzokkal) stb. Amerikával foglalkozó munkákat adtak ki: Kroupe, Russell stb.; az ausztráliai és ázsiai szigettengerrel foglalkoztak Cook, ki háromszor indult a föld körüli utazásra, Hickson és Woodford, mindkét jeles szerző egyszersmind alapos természettudós; továbbá Giles, Bevan stb. Ausztráliával magával pedig Warburton, Forrest, Stuart, Eyre, Gregory. Végre európai országok leírásai képezik tárgyát Tozer (Szardinia), Edwards (Black forest), Davies és Broughall (Aveyron) stb. műveinek. Érdekes az öreg sir Baker Sámuelnek, az Albert Nyanza halhatatlan fölfedezőjének négy világrészre vonatkozó munkája: «Wild beasts and their ways, reminiscences of Europe, Asia, Africa and America».

A természettudományok rég időtől fogva az angoloknak egyik legnagyobb szeretettel s tehetséggel művelt irodalmi mezejét képezték, Epokhális alakok maga Verulami Baco (megh. 1626), ki véget vetett az addig uralkodott skolasztikus rendszernek a nagy Newton Izsák (megh. 1727), az első természettudós a szó modern értelmében, ki korszakot alkotó működésével egész új irányba terelte a fizikai tudományt és aki a csillagászat terén is a leghatalmasabb úttörők egyike volt. A csak legjelesebb angol újabb természettudósok fölemlítése lapokat venne itt igénybe s ezért az illetők külön életrajzi cikkeire kell utalnunk. De nem mellőzhetők még itt sem: Sir Humphry Davy (megh. 1829), a kiváló kémikus, a világhirü Sir Herschel (1792-1871), e német eredetü óriási csillagászati tekintély, az Alpesek glecservilágának kutatója: J. David Forbes (megh. 1868), Somerville Mária (megh. 1872), a fáradhatatlan tudós nő, kinek legnagyobb érdeme a csillagászati ismeretek népszerűsítése hazájában; a nagy fizikus és vegyész: Brewster Dániel (megh. 1868), továbbá Faraday Mihály (megh. 1867), kinek természettudományi munkái világos, könynyen érthető előadásukért is valóban mintaszerűek; a hőtan egyik főtekintélye: Tyndall, aztán mint geologusok: Lyell, az újabb földtan megteremtője, Geikie, Murchison stb. Lyell-re következett az, aki egész forradalmat idézett elő a lények fejlődéstanának megalapításával, az epokális Darwin (1809-82). E szellemóriás hatása az egész tudományos világra páratlan volt. Az ő szellemében indultak honfitársai legjelesebbjei között Wallace, Huxley, Balfour, sir John Lubbock (szül. 1834) és sok más. A botanikában mint önálló kutatók kitüntek Brown Róbert (megh. 1858), Lindley (megh. 1865) stb: Rendkivül gazdag az angol irodalom különösen növénytani monografiákban és leiró botanikai művekben, melyek gyakran külsőleg is nagyszerü metszeteik stb. által szinte csodálatot keltenek e nemzet tudományos nagysága iránt.

Teologia. A teologia, mint sok más országban, Angolországban is az egyházi skolasztika nyüge alatt állott sokáig. A szabadelvü Wiclif fölött még halálos itélete után is (1384) kimondta az egyház az átkot. Még a reformáció sem lendített a voltaképeni tudományos teologián, mint lendített sok szárazföldi államban, főleg Németországban. Hiszen kétségtelen, hogy a hatalmasak, kezdve a királytól a főnemesekig, az új tant csak politikai eszköznek tekintették s csak később támadtak át angol földön oly hittudósok is, kiknél a reformáció meggyőződés volt, mely ért szivük egész melegével lelkesedtek. Ezek közé különösen Hales János (megh. 1656) és Taylor Jerémiás (megh. 1667) tartoztak, utóbbi korának legékesszólóbb és legszellemesebb hittudósa. A voltaképen angol hittudomány: azonban csak a XVII. és XVIII. században keletkezett. Az új, mélyebb irány főleg a régi, kiváltképp pedig a keleti nyelvek tanulását segítette elő. Említendők itt: J. Fell, (megh. 1686) és tanítványa J. Mill (megh. 1707), ki az uj testamentum első kritikai kiadását bocsátotta közre, valamint Kennik (megh. 1783), aki kiadta az első ó-testamentumot. Híres egyházjogi írók voltak: Usher, Beveridge, Bingham s mások. A XVIII. század vége felé erős hanyatlást venni észre, melyet jelen századunkban annál mozgalmasabb tevékenység váltott föl. A szkepticizmus leghatásosabb ellenfelei voltak Watson (megh. 1816) és Horseley Sámuel anglikán püspökök, valamint a hitetlenségé egyáltalában Porteus püspök, (megh. 1808), főleg pedig Wilberforce, a híres emberbarát (megh. 1833.). Magában az anglikán egyházban is támadt ellenzéki szellem s Sidney Smith, a jeles szatirista, bátran rámutatott az egyház kinövéseire. Ez az ellenzéki fontos mozgalom létesítette a tisztán evangélikus alapra helyezkedő új pártot az anglikán egyházon belül, melynek egyebek között a rabszolgaság megszüntetését és sok még ma is virágzó, kiterjedt közhasznu társulat alapítását köszönhetni. Az ujabb «Evangelicals» tisztán a szárazföldi értelemben vett protestantizmust képviselik a «High-church» szertartásos formaságai nélkül és inkább a kálvinizmus felé hajolva. Irodalmi tekintetben azonban igen meddőknek mutatkoztak. Az anglikán merev egyházi iránynak ellenben legtehetségesebb írói egyéniségei századunkban Newman (szül. 1801) és Pusey (megh. 1882), kiváló oxfordi teologusok, kik addig mentek engedményeikben a katolikus tanok befogadása iránt, ameddig csak a protestantizmus elvének megtagadása nélkül lehetett. Méltán sorakozik melléjük Stanley Arthur (1815-1881). Különösen gyakoriak és sokszor valóban irodalmi becsre emelkednek az angoloknál a prédikációk gyüjteményei. Igazi remekíró volt e téren a régiebbek közül Tillotson érsek (megh. 1694). De az anglikán egyházhoz nem csatlakozott brit protestánsak között is már több század óta fényeskedik néhány irodalmi név, így kivált: Baxter (megh. 1691) és Bunyans (megh. 1688). A quaker-ek között kiemelkednek, mint teologiai írók: Barclay, Whitehead, Ellwood stb. Világhírre tett szert tanai által: Wesley (megh. 1791). Végre az ujabb kor legbefolyásosabb nem anglikán, protestáns teologiai írói brit földön: Lardner, Leland, Hall, Clarke stb.; a skótok közt pedig Blair, Alison, Thomson, Caird, Cumming, Chalmers és Spurding (megh. 1892), a legünnepeltebb hitszónokok és egyházi irók. (L. Anglikán egyház.)

A filologiai tudományágakban a legrégibb kimagasló író Bentley Rikhard volt (1662-1742), az úgynevezett kritika iskola alapítója. Később kitüntek e téren Clarke, Knight, Elmsley, (megh 1825), Musgrave, Gaisford, Blomfleld, Ellis, Jebb stb. és a nagy államférfiu Gladstone, Homer-ről írt tanulmányai által (Studies on Homer and Homeric ages) hírnévre tett szert mint filologus is. Régészeti tekintetben kutatásaik által Belzoni, Petrie, Leake, Forsyth, Rawlinson H., Layard és sok más vált ki (Egyiptomban, Kis-Ázsiában, Görögországban, Mezopotámiában, Indiában stb. eszközölt kutatásaik folytán). Mint keleti nyelvtörténész első helyet foglal el a német eredetü Müller Miksa oxfordi professzor (szül. 1823). Rajta kivül még hires angol orientalisták: W. Jones, Colebrooke, Crawford stb.

Fordítások és vegyes. Itt is csak a legfontosabb irodalmi termékekre szorítkozhatunk. Ohmar Khay Jam keleti költőt Huntley Mac Carthy, az ír történész fia, fordította kitünően. Sir Richard Burton, a világhirü utazó, Camoens összes költeményeit fordította angol nyelvre (nem csupán a Luziádákat). Régies kifejezései miatt azonban fordításaiban gyakran homályos. Mickiewicz-et, a lengyelek legnagyobb költőjét Biggs kisasszony fordította. Don Quixote új fordítót talált Watts-ban Dante Plumptre lelkészben, Vergilius Sir Ch. Brown-ban, Hartmann, az uj német filozofus Coupland-ban, Mommsen Dickson-ban, Beust gróf fontos emlékiratai báró Worms-ban, a jelenlegi államtitkárban, Ebers Bell Klárában stb. A nagy német filozofusok közt főleg Fichte átültetésével foglalkoztak 1880 és 90 közt kiválóbb angol tudósok. - Külön pár sort kell szentelnünk e cikk végén az angol íróknak, kik magyar költők átültetésével angol nyelvre foglalkoztak. Tudtunkkal csak két angol író fordított úgy magyar költőkből, hogy az eredeti magyar szöveget is megértette. Ezek Bowring (Petőfi ügyes fordítója) és Butler, a Kisfaludy-társaság kültagja, s ha Jókai, Eötvös («The village notary») s mások meg is jelentek angol nyelven, hozzá kell tennünk, hogy az illető fordítások mind a német fordítások kerülőjén jutottak a britek közé.

A vegyes cím alatt első sorba említendő az ismert utas és államférfiú sir Charles Dilkes «Problems of Greater Britain»-je (a tágabb NagyBritannia problemái), J. Bryce kitünő könyve az Egyesült-Államokról. Nem csekélyebb föltünést okozott azonban, kivált angol egyházi körökben a «Lux Mundi» címü, több lelkész által kiadott gyüjteményes munka, mely ellen, minthogy az az angol egyháznak a római katolikushoz közeledő iránya mellett tör lándzsát, csak úgy hemzsegtek a tiltakozó elleniratok és cáfolatok az ellentáborból. Collins Spencer Herbert filozofiáját nagy elmeéllel foglalta össze legújabb művében: «An epitome of the synthetic philosophs», melyhez maga a mester irt bevezetést. A szocialisztikus s hasonló irányu művek száma óriási s itt kitünnek Runciman, Booth s főleg az amerikai Bellamy híres regényével: «Looking backward» (Pillantás visszafelé). Nyelvtudományi téren Jevons, a természettörténetin Ball Róbert és a nemrég meghalt, a természettudományok népszerüsítése körül nagy érdemet szerzett Wood tünnek ki. Társadalmi s nemzetgazdasági, irodalmi becscsel biró munkák közül kiemelendők még: a Booth-féle monográfiák (Life and labour on the East of London), White-é: «The problems of a great city» s Sims-é: «How the poor live» (hogyan élnek a szegények). A német eredetü Sir Vogel, ki azelőtt Uj-Zélandban a gyarmati minisztérium tagja volt, a társadalmi reformok törekvesét Angolországban finom s szellemdús szatirával tárgyalja: «Anno Domini 2000» c. művében. Vallási és etikai kérdéseket taglaltak műveikben többek-között a pozitivista Cotter Morison («The service of man stb.»), a miszticizmussal telt Oliphant Lőrinc. Említendők még: Pearson, Lang, Clodd stb. s e helyen kell megemlékeznünk a már fönnebb is említett Müller Miksa volt oxfordi professzor vezérlete alatt megjelenő nagyszerü gyüjteményes munkáról: «Sacred books of the East» (A kelet szent könyvei), mely már a harmincadik kötetig jutott, melynek munkatársai azonban nem csupán angol tudósok, hanem más nemzetbeliek is, főleg németek, mint Oldenberg, Jacobi, Eggeling. Meg kell jegyeznünk, hogy e rövid átnézetében a legutolsó évtized angol irodalmának kizártuk a szorosan vett szaktudományi munkákat (fizika, algebra, csillagászat stb. stb.), még a leghíresebbeket is. Még nehány szót kell befejezésül az irodalmi társaságoknak és a folyóiratoknak szentelnünk.

A már fönn említett Goethe-társaságon kivül hathatósan működnek a Shakespeare-, Browning-, Ruskin- és Carlyle-társulatok. 1887-ben alakult az «Incorporated Society of Authors» az angol írók érdekeinek megóvása céljából.

A régi, részben már évszázados és az egész világon nagy tekintélynek örvendő folyóiratokon kivül, mint kiválóbb ujonnan alapítottak nevezendők: «Murray's Magazine», «The Universal Review», «The New Review», 1891-ben egy «Review of Reviews» (Szemlék szemléje) is indult meg. A világhirü «Westminster Review», mely azelőtt évnegyedenkint jelent meg, havi szemlévé változott s most terjedelem tekintetében a világ semmiféle szemléje (még a «Revue des deux Mondes») sem mérkőzhetik vele. Megjegyzésre méltó, hogy a gyakran kitünően szerkesztett, amerikai jelesb folyóiratok is, mint «Harper's Weekly», «The Century», «Scribner's monthly Magazine» stb. Angolországban is mindnagyobb elterjedésnek örvendenek, és hogy igen sok európai angol író is ír azokba. Mellőzve itt a virágzó ifjusági irodalmat, még rámutatunk az epokhális «Encyclopaedia Britannica» hetedik kiadására, mely már 1888-ban a 24-ik óriási kötettel befejeztetett. Nem kevesebb, mint 1100 munkatárs közt volt megosztva e páratlan nagyszerüségü és valóban fényes kiállításu angol lexikon roppant anyaga és e munkatársak közt nemcsak Angolország és Amerika, valamint a kolosszális angol gyamatok, hanem a többi vezérlő nagy nemzetek sok jeles íróját és tudósát is találjuk. A praktikus angoloknál az összes anyaghalmaz, - kivéve a nyomtatás alatt netán beállt legujabb változásokat és szükségessé vált pótlásokat - már mind a 24 kötetre teljesen készen meg volt irva és csak ezután fogtak hozzá az óriási mű kinyomatásához s csakis igy magyarázható meg, hogy a huszonnégy vaskos kötet aránylag oly rövid idő alatt jelenhetett meg. Az «Encyclopaedia Britannica» joggal képezi az angol nemzet egyik fő irodalmi büszkeségét. És ez korántsem az egyetlen ilynemü nagy lexikon náluk, mert itt is, mint a németeknél, mindjárt versenyműveket láthatunk. (Ilyen, legalább bizonyos tekintetben, például Chambers kitünő «Cyclopaedia»-ja.) Cassel «Encyclopaedic Dictionary»-ja 1888-ban fejeztetett be. 1888 óta Hazell-nél Price D. szerkesztése alatt jelesül szerkesztett s széles látkörü «Annual Cyclopaedia» jelenik meg (most «Hazell's Annual» névvel). A rendkivüli értékü «Dictionary of National Biography» (Stephen és Lee szerkesztése alatt) első 33 kötete már napvilágot látott. E monumentális nemzeti munka nem kevesebb mint hatvan kötetét fog betölteni. Említendő még: Low, «English Catalogue of books», mely évenkint jelenik meg, Poole és Fletcher műve: «Index to periodical literature from 1882 to 1887», mely 48,000 cikket tartalmaz; Allibone műve: « A critical dictionary of English literature and American Authors». Foster Kirks pótlékkal toldotta meg e hatalmas művet (1892). Lloyd S. a «Celebrities of the Century» c. művet szerkesztette (1884), Lawrence B. Philipps a «Dictionary of biographical reference» c. munkát (1887), mely 100,000 címszót tartalmaz. Boase pedig «Modern English Biography» cim alatt a legifjabb időben szereplő egyéniségeket ismerteti (I. köt. A-H. 1892). Igen örvendetesen halad előre az alapos és tudományos becsében egy Littré, Sachs-Villatte, Grimm és Sanders műveivel joggal versenyző nagy angol szótár, melynek alapját az angol filologiai társulat már harminc évvel ezelőtt rakta le s mely immár a G betüig jutott. A jelenkor angol irodalmának e futólagos és nagyon is sommás átpillantását méltóbb és nagyobb fontosságu tény említésével nem zárhatjuk be, mint azzal, hogy a: «British Museum» rengeteg könyvtárának (mely több mint három millió kötetével tudvalevőleg az egész világnak összehasonlíthatatlanul legnagyobb könyvtára) teljes és részletes katalogusa már befejezéséhez közeledik. Mily páratlanul gazdag és tökéletes e könyvtár, azt már abból az egy tényből is megitélhetjük, hogy egye- . dül a Goethe-vel foglalkozó különféle nyelvü s e rengeteg könyvtárban meglevő művek száma 1497-re rug a katalogusban.

Az angol és más népek irodalomtörténete közötti viszonyt megvilágítják a következő becses dolgozatok: Herford H., «Studies in the literary relations of England and Germany in the sixteenth century» (Cambridge 1886). Murray J. R., The influence of Italian on English Literature during the XVI. and XVII. century (1886). Behrens, Beiträge zur Geschichte der französ. Sprache in England (Heilbronn 1886) Paris Gaston, több rendbeli művében vizsgálta az angol és francia irodalom kölcsön hatását. Hazánkra vonatkozik e két legujabban megjelent mű: Felbermann C., Hungary and its people (London 1892) és Ménie Murel Dowie nagy tetszéssel fogadott útileírása: «A girl in the Karpathian» (London 1892).

S most szóljunk néhány szót az angol irodalom hatásáról nemzeti irodalmunkra és az angol nyelv és irodalom, különösen az angol szépirodalom ismeretének terjedéséről hazánkban.

Péczelitől kezdve Kiss János-ig és nyelvünk tudós s lánglelkü reformátoráig, Kazinczy Ferencig, már régibb íróink foglalkoztak előszeretettel angol jeles írók átültetésével magyar nyelvre. Nem lehetvén e sorok célja, teljes s kimerítő bibliográfiát nyujtani, csak röviden említjük, hogy nemzeti újjáébredésünk kezdődő irodalmában főleg Young, Pope, Blair («Retorikai leckék»), Swift, valamint Shakespeare voltak ama brit klasszikusok, kiknek átültetése körül legnagyobb élénkséget tapasztalhatni. Mellőzve a rengeteg regényfordítást, mely a negyvenes évek végén indult meg leginkább, kevés lévén különösen Bulwer, Scott, Dickens stb. jelesebb regényei közül egy is, mely magyarul is nem jelent volna meg (sőt néha ugyanaz többszörös fordításban), ki kell mégis emelnünk névleg három hazai tudományos, illetőleg szépirodalmi társulatot, mint amelyek a legkiválóbb angol tudományos és költői remekírók honunkban való meghonosítása körül igen nagy érdemeket szereztek: a magyar tudományos Akadémia, a Kisfaludy-társaság és a Természettudományi Társulat. Az Akadémia által kiadott fordítások közt, mint világhirü forrás-munka, mindenekelőtt említendő Taine művének fordítása. (Az angol irodalom története, írta Taine H. A.; fordította Csiky Gergely, 1-5 kötet, 1884-88. Budapest, az Akadémia kiadványa.) Külön fölsorolandók még az Akadémia idevágó kiadványai közt: Carlyle: A francia forradalom története, ford. Baráth Ferenc (1875-78);. Mac Carthy: Anglia története, ford. Szász Béla; Lewes: A filozofia története, ford. Bánóczi József 1876-78 és «Goethe élete»; Symonds: A renaissance Olaszországban, fordította Pulszky Károly és Wohl Janka 1885-86; kiváltkép azonban Macaulay valóban klasszikus fordítása Csengery Antal-tól (Anglia története, II. Jakab trónra lépte óta, írta Macaulay, fordította Csengery Antal, 2 köt. 1875 -76). Csengery Antal időközben elhalván, a III. kötetet épp oly jelesül fordította Zichy Antal. Ugyancsak az Akadémia adta ki továbbá könyvvállalatai sorában Maine Sumner «A jog őskora», továbbá Todd «A parlamenti kormányrendszer Angliában» híres munkáikat jó magyar fordításban s több más angol kiválóbb irodalmi terméket. A Kisfaludy-társaság a teljes magyar Shakespeare által örök hálára kötelezte a magyar nemzetet. Tudvalevő, hogy Shakespeare remekműveinek átültetésével már a mult század vége óta több magyar író foglalkozott de csak elszigetelten, ki ezt, ki azt a neki tetsző Shakespeare-féle darabot dolgozva át magyar nyelvre. A Kisfaludy-társaság Magyarország leghírnevesebb s legtehetségesebb íróit gyüjtve e téren össze céltudatos, közös és vállvetett munkára, melyhez a célhoz méltóan megkezdett alapot Vörösmarty, Petőfi és Arany már meglevő fordításai szolgáltatták, sikeresen megoldotta a fontos kérdést s most már elmondhatjuk, hogy Shakespeare magyar fordításaival bátran léphetünk a művelt nyugat nagy nemzeteivel egy vonalba. A magyar Shakespeare 1864-től 1879-ig a bőkezü Tomori Anasztáz költségén jelent meg. Hogy Ráth Mórnál díszesen illusztrált, valóban művészi kiállitásu alakban is jelentek meg Shakespeare művei magyarul, azt csak mellesleg említjük, fölhozzuk még, hogy ugyancsak a Kisfaludy-társaság Gondol Dánieltől Dickens-, és Szász Bélától Thackeray-, Salamon Ferenctől Eliot-, Lőrinczy Zsigmondtól Moore Tamás- és Csukássy Józseftől szintén Eliot-fordításokat adott ki. Szász Károly azonfelül sokat fordított Shakespearen kivül is angolból, nevezetesen Tennyson király-idilljeit és sok kisebb angol lirai költeményt. De angol fordításaiban visszatért a Kisfaludy-társaság régibb költőkre is, kiadva például James Robin Hood-ját Petőfi fordításában, Warren «Tőzsér»-ét Remellay Gusztávéban stb. A ki bővebben akar tájékozódni Shakespeare nyomai iránt régibb szépirodalmunkban, azt utaljuk Bayer József szorgalmas kutatónknak szintén e társulat kiadványai közt található székfoglalójára («Shakespeare-i nyomok irodalmunkban s a magyar szinészet műsorán 1790-1837»), melyben különösen Kazinczy Ferenc Hamlet-fordításával is foglalkozik. Thackeray víg elbeszéléseit jóizü humorral fordította le Balázs Sándor, Eliot hites «Middlemarch»-át pedig Csukássy József. A társaság legujabb idevágó kiadványa a magyar Burns (Burns költeményei, ford Lévay József 1891). A kir. magyar természettudományi társulat szintén jeles dolgot végzett, mikor kiváltkép nagybecsü angol tudományos munkákat bocsátott közre. Igy Tyndall «Hő»-jét Jezovits, Darwin «A fajok eredeté»-t Török Aurél fordításában ő adta ki. Továbbá az ő kiadásában jelentek meg Smith (A tápszerek). Hőgyes Endre, továbbá Lubbock Mágócsi Dietz fordításában stb. Magánálló fordítások közül kiemeljük Smiles-éit Könyves Tóth Kálmántól, Byron kitünő fordítását (Don Juan) Ábrányi Emiltől stb. Kár, hogy a szépen megindult Buckle magyar fordítása abban maradt. A «Civilizáció története Angolországban» ennélfogva még most sincs meg magyar nyelven.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem