Csillaghullás
Csillaghullás (hulló csillagok), az égen hirtelenül felvillanó fénypontok, melyek rövid idő alatt többnyire látszólag egyenes pályán mozognak s nem ritkán utóvilágító csóvát hagynak maguk mögött. Hasonló, de nagyobb fényü s ezért gyakran nappal is látható jelenségek a tűzgömbök. Egy óra alatt rendesen vagy 5 hullócsillag figyelhető meg, de az év bizonyos napjain számuk rendkivül növekszik s mára a Mahabharatta ó-indus költemény említ egy alkalmat, midőn «ezrivel hulltak a csillagok az égről». Hires az 1799. évi november 12. C., melyet Humboldt és Bonpland az Andeseken megfigyelt, valamint annak 1833. ugyancsak novemberben észlelt ismétlése, mely Olbersben először keltette a két tünemény összetartozóságának eszméjét, ugy hogy a jelenség ujból való bekövetkezését 1867 novemberére előre jelezni képes volt. Ma tudjuk, hogy a hullócsillagok apró égi testek, melyek a föld vonzási körébe jutva leesnek, planetárikus sebességüknél fogva a légkörnek már legfelsőbb, átlag 160 km. magas rétegeiben a nagy légritkítás dacára tetemes ellentállás következtében izzásba jönnek és elégnek. Csak ritkán történik meg, hogy nagyobb tömegek teljes elpusztulásuk előtt a földre érnek, s ezeket, bár a hullócsillagoktól csak nagyság, de nem minőség dolgában különbözők, aerolítoknak szokás nevezni. Ezek kémiai és mineralogiai analizise nem vezetett ugyan uj, a földön nem ismeretes elemek ismeretéhez, de kiderítette mégis, hogy sajátos, a meteorokat jellemző vegyületeket tartalmaznak, ugyhogy az analizis alapján ily aerolít még akkor is felismerhető, ha eséséről különben nem tudunk. Sok helyen sikerült meteorköveket kimutatni különösen nagy számban az északi Mexikóban. Általában szideritokat és aszideritokat szokás megkülönböztetni, aszerint, amint a főalkatrész vas és nikol, vagy olivin, eustatit, bronzit és hasonló ásványokkal vegyült kovasav, agyagföld és mész. Az aerolítok nagyobb száma szideritokból áll.
A hullócsillagok számát, melyekkel a föld utjában találkozik, még hozzávetőleg sem tudjuk megbecsülni, de bizonyos, hogy ez fölötte nagy, mert a tűzgömbökön és a szabad szemmel látható hullócsillagokon kivül még teleszkópos hullócsillagok is megfigyelhetők. Számuk, mely az ugynevezett sporadikus C. esetén, mint említők, óránkint vagy 5-re rug egy bizonyos hely számára, nem állandó, hanem Coulvier-Gravier vizsgálódásai szerint ugy a nap-, mint az évszaktól függ; tavaszszal és este legritkábban, őszszel s reggel felé legsűrübben észlelhetők. A napi periodus oka Schiaparelli kimutatása szerint a Földnek Nap körüli forgásában keresendő, mert világos, hogy a Föld előrenyomuló oldalát éri a legtöbb C., más szóval, annál több hullócsillag várható, minél magasabban áll valamely hely horizontja fölött azon pont, mely felé a föld Nap körüli utjában tart. Ezen pont, az apex, mindig 90° -ra fekszik a Nap helyétől nyugatra, s világos, hogy ez delel, tehát legmagasabban áll, ha a Nap éppen kel.
A sporadikus hullócsillagok fénye középben a szabad szemmel látható gyengébb csillagokéval azonos; 100 hullócsillag között 39 negyedrendü, 26 harmad-, 20 másod-, 12 elsőrendü s csak 3 mulja felül a legnagyobb csillagok fényét. Szinök többnyire fehér, ritkábban narancs vagy vörös. A tűzgömbök ellenben rendesen nemcsak élénkebb szinüek, hanem gyakran vakító fényüek is, ugy hogy a tájékot teljesen megvilágítani képesek. Krisztus születése óta mintegy 1500 tűzgömb eséséről tudunk, amiből következtethetjük, hogy ezek száma is igen tetemes, mert csak csekély határokon belül lévén láthatók, bizonyos, hogy sok kerülhette ki figyelmünket. Nevezetes, hogy ezek megjelenése is periodushoz kötött; a legtöbb esik nyárutóra és őszre, a legkevesebb tavaszra, de a tényleges aerolít hullása határozottan május hóban tüntet fel maximumot. Spektrumuk megvizsgálásával leginkább Konkoly foglalkozott; folytonos és szaggatott részből áll, mely egyrészt szilárd magra s ezt környező izzó gőzre mutat. A folytonos spektrumban hiányoznak a rövidhullámu (ibolya) sugarak, a gázspektrumok nátrium, magnézium, sőt direkt kimutatható szénhidrogén-vegyületek által jellemzettek.
A jelenség okául ma általánosan felveszszük, hogy a bolygórendszer tere apró testecskékkel van kitöltve, melyekkel a Föld utjában minduntalan találkozik, s melyek 20-70 km. sebességgel hatolnak légkörünkbe, hol a nagy ellentállás következtében izzásba jönnek. Vajjon anyaguk, ha ugyan aerolít alakjában nem hull le, Földünkre száll-e, még bizonytalan, de nem valószinütlen, hogy lakatlan vidékeken a hóban talált vaspor kozmikus eredetü. Ellenben nem tartható az a nézet, hogy itt-ott talált nyálkás szénhidrogén vegyület hullócsillagok anyagával azonos. Ily módon ugy látszik a Föld tömege folyton nagyobbodik, s Oppolzer kimutatja, hogy e nagyobbodás talán elegendő a Hold évszázados akcelerációjának magyarázatára. Ha tűzgömb és hullócsillag megjelenésében lényeges különbség nincs, mégis feltünő, hogy ezt pályájukra vonatkozólag nem mondhatjuk. A hullócsillagok az üstükösökhez hasonlóan parabola alaku pályákban keringenek a Nap körül, mig a tűzgömbök közül sok elvitázhatatlanul hiperbolás pályákban mozog, ugyhogy az aerolítek egy része mindenesetre valósággal a világürből vetődik hozzánk.
Az eddig említett sporadikus hullócsillagokon kivül az év bizonyos napjain temérdek C.-t észlelünk, mely meghatrozott törvények szerint megy végbe. Mert míg amazok minden irányban mozognak, pályájuk tehát meghatározott iránynyal nem bír, addig ezek az égnek egy pontjából, helyesebben kis területéből a radiansból vagy kisugárzási pontból indulnak ki, miről könnyen meggyőződhetünk, ha a megfigyelt hullócsillagok megfelelő térképbe rajzolt pályáit hátrafelé meghosszabbítjuk. A radians a Föld forgásától független, azaz a csillagokkal együtt keletről nyugat felé halad, mi már magában véve is kizárja a hullócsillagok földi eredetét. E magatartás azt mutatja, hogy a hullócsillagok párhuzamos pályákban, rajokban vonulnak, melynek perspektivikus találkozója éppen a radiáns. Ennek megfigyelése a hullócsillag pályameghatározását teszi lehetővé s Heis, Greg, Schmidt, Zezioli, Denning, s nálunk több közreműködővel fáradhatatlan szorgalommal, Konkoly számos radiánst határozott meg. A legfontosabbak ezek közül: januárius 2-3-án Herculesben; április 9-11-én a Lyrában; április 12-én a Lyrában; julius 25-30-án a Hatytyuban; augusztus 8-12. a Perseusban (Szt. Lőrinc raja); október 15-23-án az Orionban s bikában; november 12-14. az oroszlánban; november 27-29-én az Andromedában; december 6-13-án az ikrekben. A radiáns fekvése szerint nevezzük Leonidáknak, Perseidáknak stb. azon hullócsillagokat, melyek az oroszlán, a Perseus stb. csillagképekből sugároznak ki. Ezen u. n. periodusos hullócsillagok különböző rajai a C. szaporasága, szine, a látszólagos pályák hosszusága s hasonló jelek, de különösen a Nap körül leirt pályák által élesen különböznek. De legjellemzőbb rájuk nézve, hogy egyes rajok szaporasága éveken át majdnem változatlanul ugyanaz, mig mások csak bizonyos, szabályos időközökben okoznak sűrű C.-t. Igy a két legnagyobb raj, az augusztusi s novemberi, abban különbözik egymástól főleg, hogy az előbbi évről-évre változatlan intenzitásban visszatér, mig a másik, mint már említők, minden 33. és 34. év mulva különösen fényes. Ezen feltünő periodusosság adta A. H. Newton (amerikai csillagász) kezébe a tünemény megoldását. A novemberi raj fellépte ugyanis történelmi kutforrások nyomán majdnem egy ezredévig kisérhető, csakhogy minden században egynehány nappal előbb lépett fel. Ebből következik: a novemberi hullócsillagraj 331/4 év alatt kering a Nap körül zárt pályában, melyet a Föld jelenleg november 13-án metsz át, s melynek metszési pontja évenkint 52''-cel (2 század alatt 3 nappal) nyomul előre. A meteorraj nem oszlik el egyenletesen egész pályáján, hanem kerületének 1/15-öd részében különösen sűrű; amiből látható, hogy a Föld e sűrű részszel csak minden 33-34-ik évben találkozik, de hogy azután egy-két éven át a sűrűbb C. ismétlődik. Vizsgálódásai alapján Newton a tünemény ismétlődését 1866 nov. 13-ára jövendölhette előre, s tényleg, a C.-t addig alig látott pomában észlelték. A pálya alakjából s a hullócsillagok sebességéből immár következett, hogy üstökösök és hullócsillagok között hasonlóságok állanak fenn, mit már Chladni s utána Kirkwood is sejtett volt. Leverrier és Schiaparelli 1867 elején majdnem egyidőben határozták meg a novemberi tünemény pályaelemeit, mire ezeknek, az ugyancsak 1866-ban Tempeltől felfedezett s Oppolzer által számított üstököspálya elemeivel való azonossága tökéletesen kitünt, ugy hogy ki kellett mondani, hogy a novemberi hullócsillagraj a Tempel-féle 1866-iki üstökös pályájában mozog. A Perseidák (augusztusi raj) ellenben az 1862. év III. (ugyancsak Oppolzer által számított) üstökös pályájában haladnak. Éppen ily szoros kapcsolatban állanak az Andromedidák a Biela-féle üstökössel és valószinüleg több száz hullócsillagraj más, már szintén ismert üstökössel.
Fölötte érdekes azon vonzási hatások tanulmányozása, melyeket a nagy bolygók a rajokra gyakorolnak. A Föld maga is képes, ha valamely rajhoz közel ér, ennek parabolás pályáját ellipszisessé átalakítani, azaz a rajt a naprendszer állandó lakosává tenni. Fölötte valószinü, hogy Jupiter hatásának tudható be, hogy a radiáció-pontok közel szomszédságban szoktak állani, s Leverrier valószinüvé tette, hogy a novemberi rajt Kr. u. 126. térítette mostani pályájába Uranus bolygó, melyhez akkor e raj közel járt.
Mindezek után valószinü, hogy maga a Nap s a bolygók vonzó hatása az, mely a naprendszerbe jutó üstökös tömegét eloszlatja s egész pályája mentén szétszórja, miként ez teleszkópos üstökösöknél tett megfigyelésekből is következtethető. De akkor a rajnak tökéletesebb vagy tökéletlenebb eloszlása pályája mentén bizonyos értelemben a raj korának mértékéül is szolgálhat. V. ö. Schiaparelli, Entwurfeiner astr. Theorie der Sternschnuppen, deutsch v. G. v. Boguslawski, Stettin 1871. - Beiträge zur Kenntniss der Sternschnuppen, Edm. Weiss, Wien 1868, 70. - Boguslawski, Die Sternschnuppen und ihre Beziehungen zu den Kometen, Berl. 1874. - A m. tud. akad. értekezései között számos közlemény Konkoly-tól, Gruber-tól s Kövesligethy-től.
