Egyén,
Egyén, egyéniség, egyediség, egyed, (lat. individuum). A latin kifejezés jelzi a szó jelentését, ami oszthatatlan, de nem abban az értelemben, hogy egyáltalán nem áll, részekből, hanem ami olyan, hogy ha elosztjuk, többé nem az ami volt, elveszti mivoltát, nevét. Ily értelemben voltaképp csak az organizmusok egyéniségek; az organizmus részei egymáshoz tartoznak; e részek közül nem maradhatnak életben, s az egész e részek nélkül nem az ami volt, többnyire nem is élhet tovább. Mert az organizmus egység, mely a különböző organumokat közös életcél szolgálatába szegődteti. A természetrajz tényei azonban e meghatározás ellen is kétségeket támasztanak. Az organizmus bizonyos részek elveszte után is megmaradhat; az ember, az állat bizonyos testrészek nélkül is megél, a növények egy része ujra teljes növénynyé nőhet föl; ez utóbbi esetben az ág stb. külön egyén-e? Alsóbb faju állatoknál is az állat egyes részei egész állattá nőhetnek ki ismét (szalag féreg stb.). Azért voltaképp csak az emberre alkalmazható szoros értelemben az egyéniség fogalma, ő neki van oly sajátossága, mely tényleg oszthatatlan, mely kizárólag az övé, mely megkülönbözteti minden más egyéniségtől: az öntudat, melyről közvetetlenül bizonyos, mely minden pillanatban megmondja neki, hogy ő -ő, hogy ő ugyanaz, aki volt. De az embernél is tekintetbe kell venni, hogy az álomban öntudata szünetel, hogy az őrültségben egészen elvesztheti öntudatát, s hogy a hipnotizmus sajátságos jelenségeiben egy időre kettős öntudata lehet. (L. Öntudat.) Igy az individuum fogalma ingadozó jelentésü; az az értelme, hogy egy mivoltának megsértése nélkül oszthatatlan, magába zárt valót jelent, filozófiai tekintetben tarthatatlan, mert a világ dolgai mind szoros kapcsolatban vannak; ez értelemben csak az egyes atomok, ha egyes atomok vannak; ez értelemben csak az egyes atomok, ha egyes atomok vannak, volnának az egyedüli egyedek. Mert az ember egyénisége is, mint láttuk, az öntudat elvesztése, megzavarodása folytán kétessé válik.
Tágabb és szokottabb értelemben valamely dolog vagy személy azt a sajátságát értjük, melynél fogva minden más ugyanehhez a fajhoz tartozó valóktól külömbözik. Minden való pedig más ugyanehhez a fajhoz tartozó valóktól tulajdonságai minőségében, fokában, összességében, e tulajdonságok sajátszerü összetételében különbözi. Ennélfogva mennél több tulajdonság nyilatkozott benne, annál változatosabb lehet e tulajdonságok kifejlése és kombinációja, tehát annál többféle és több egyéniség fejlődhetik ki benne. Alsóbb rendü organizmusokban kevés az egyéniség, az egyes példányok nem igen különböznek egymástól; a felsőbb rendü állatokban több az egyéniség (itt már külön neveket adunk az egyéneknek), legtöbb az emberben, kiben a szellemi tulajdonságok az egyénítés mérhetetlen módját és számát teszik lehetővé. Épp ezért az emberekre vonatkozólag is, akiket más valamely erősen bélyegzett különbség a többiektől, azt mondjuk, hogy nem egyénisége (bár minden embernek van) s egyéniségnek inkább csak azt mondjuk, ki erős sajátosságánál fogva kiválik a mindennapi emberek közül. Legfontosabb az egyéniség fogalma a művészetben; az igy művészegyéniség, ki bélyegét rányomja minden alkotására s alkotásának minden részletére, és csak igy lesz neki egyéni stilje.
A középkorban az egyénítés elve (principium individuativus) nagy vitákra adott alkalmat. A legelterjedtebb nézetek egyike volt, hogy a tér s idő adják az egyénítés elveit. E probléma ujabb fontosságot nyer a panteizmusban (l. o.), mely az egyéniséget a mindent magába foglaló egy valóval szemben elenyészteti, itt látszattá sülyeszti. (L. Spinoza, Schopenhauer). A magyarban próbálnak különbséget tenni egyed s egyén között; egyén alkalmaztatik az emberre, egyed inkább a többi valókra. Az, aminél fogva valaki vagy valami egyén v. egyed, az az egyéniség, egyediség, mely szavak azután egyénnel s egyeddel egyet is jelentenek; mondhatni: ez az ember egyén, vagy egyéniség; de mondhatni azt is: neki van egyénisége.
E. a neveléstannak egyik fontos követelése, hogy a nevelés legyen egyéni, azaz vegye tekintetbe a növendék testi szervezetét, korát, nemét, egészségi állapotát, vérmérsékletét, továbbá természetes tehetségeit, melyek a gyermek hajlamaiban és ügyességeiben nyilatkoznak, de még az idővel szerzett sajátszerüségeit is. A növendéknek veleszületett és idővel szerzett sajátszerüségei oly határok, melyeket maga a természet kijelölt s amelyeken tul a nevelés nem terjeszkedhetik. De ezeken a határokon belül annál inkább kötelessége a nevelésnek az egyéni sajátszerüségeket kifejleszteni. Van azonban eset akárhány, hogy a nevelés, ellenkezőleg, kénytelen egy-egy indiviuális kidomborodást visszaszorítani, mert ha szertelenné találna fajulni, a növendékből könnyen különc, vagy épen csodaszent válhatnék.
