Fésüsgát
Fésüsgát, a mozgógátaknak egyik faja, melynél a viz földuzzasztása az által történik, hogy négyszögletü faléceket, melyek alul egy kiálló küszöbhöz, felül pedig valamely alkalmas módon megerősített gerendához támaszkodnak, a folyó medrén keresztben lehetőleg szorosan egymás mellé állítanak. Minthogy a rudak felső végei a könnyebb kezelhetőség szempontjából meg vannak faragva, de különben alsó részüket sem lehet a leggondosabb beállítás mellett sem oly szorosan egymás mellé helyezni, hogy közöttük a viz át ne folyjon: e gát azt a benyomást teszi a szemlélőre, mintha egy óriási fésü volna a folyón keresztbe fektetve. Eme hasonlóságból eredt elnevezése, szokták különben tüsgátnak is hivni, a rudakat pedig tüknek. A F.-ak hosszu ideig nem képeztek önálló gátrendszert, hanem csupán a szilárd bukógátak surrantóit, áteresztő nyilásait. Szerkezetük nagyon egyszerü volt.
1. ábra. Fésüsgát.
A nyilás mindkét végén egy faoszlop volt a gátba beépítve. Az egyik (az 1. ábrán a betüvel van jelezve) csak kevéssel állt ki belőle és csapágy gyanánt szolgált egy vastag, 40-50 cm. középszélességü gerendának (c), mely ugy volt elhelyezve, hogy vékonyabb és hosszabb vége a nyiláson átnyult, vastagabb vége pedig ellensulyozásul szolgált.
3. ábra. Fésüsgát fésüi
A fésük (3. ábra d) alul egy 12-15 cm. magas küszöbhöz (c), fölül pedig a gerendához támaszkodtak, mely karfával van ellátva; minthogy egyuttal hid gyanánt is szolgált, melyről az őr a fésüket beállította. Ezek 2-3 m. hosszuak s 4-6 cm. vastagok voltak. Hogy a földuzzasztott viz nyomása a gerendát el ne fordíthassa, arra szolgált a nyilás másik végén fölállított oszlop (b). A gerenda ugy volt ellensulyozva vastagabb végére rakott nehezékekkel, melyek mozgó talicskára helyezve a forgási tengelyhez közelebbre v. távolabbra voltak huzhatók, hogy a zsilipőr könnyen fölbillenthette: amikor aztán a viz nyomása a folyó irányában lefelé fordította (pontozott helyzet a 2. ábrán).
2. ábra. Fésüsgát fésüi.
Nehogy azonban a gerendát véletlenségből vagy rosszakaratból más is kinyithassa, vastagabb vége alá éket illesztettek és ezt zárral odaerősítették. Hogy a kinyitás alkalmával a viz által elvitt fésüket könnyen ki lehessen fogdosni, kötéllel a parthoz voltak erősítve. Ezen F.-nak hátránya, hogy valamennyi tű nyomása a csupán két végén megtámasztott gerendára vitetvén át, a nyilást nem igen lehetett 8-10 m.-nél szélesebbre venni; éppen ezen okból a duzzasztás magassága is igen korlátolt; mert a nyomás ezzel együtt növekszik. Végre egy bukógátba csak egy ilyen nyilást lehetett készíteni és csak ama part mellé, hol a zsilipőr lakik; minthogy a gerenda kezelése sok helyet igényel és ha mind a két part mellé vagy közbe is akarnánk ilyen surrantót készíteni, akkor egy hidra van szükség, melyen a zsilipőr a kinyitás után az egyik partról a másikra juthasson. Hogy a nyilás ki legyen bővíthető, megkisérlették a gerendát sodronykötéllel helyettesíteni, melyet csörlővel feszítettek ki s bakokkal támogattak alá; eme kisérlet azonban a kezelési nehézségek miatt nem tudott tért hódítani.
4. ábra. Fésüsgát állványa.
A F.-ak csak akkor terjedtek el nagyobb mértékben, midőn (1834) Poirecutee francia mérnök olyan állványokat eszelt ki a fésük felső végének megtámasztására, melyeket árviz vagy jégzajlás alkalmával le lehet a meder fenekére fektetni. Ezen állványok alsó része két csapban (4. ábra c c) végződik, melyek körül az állványt forgatni (vizszintes helyzetbe fektetni és függélyesen fölállítani) lehet. Midőn föl vannak állítva, felső részükön vaskampók segítségével vannak összekötve, midőn pedig feküsznek, nem állanak ki semennyire sem a fenék küszöbe (k) fölött. Az állványok hosszukás négyszög- vagy trapezalakuak. A csapok öntöttvas perselyekben (p) forognak, melyek a fenékhez vannak erősítve. A felső rudra (b) egy gyaloghid deszkái (d d) vannak fektetve. Az állvány legalább egy átlós ruddal (f), a magasabbak pedig a viselendő terhelés szerint még egyéb alkatrészekkel is meg vannak erősítve. Két-két állvány lánccal van egymással összekötve, mely olyan hosszu, hogy az egyik állványt egészen föl lehet állítani és szerelni, midőn a másik még fekszik. Ha a gátat föl akarjuk emelni, két ember megfogja a szélső állvány láncát, fölállítja azt s kampós rudakkal a partfalhoz erősíti és a gyaloghidat ráfekteti. Ugyanigy tesznek a következő állványokkal. Ha ezzel készen vannak, a tűket helyezik el; előbb csak ritkán egymástól. Megnyitáskor ellenkező sorrendben járnak el. Előbb egyenként elszedik a tűket és a partra, vagy ha a gát nem lesz egészen elbontva, a megmaradó részre hordják. Aztán fölszedik az utolsó állványról a gyaloghidat, s a kampós rudat kikapcsolják. Ugyanigy tesznek a következő állványnyal. A fölemelés és elrekesztés másfél percet vesz igénybe folyó m.-enként, a lefektetés pedig nem egészen egy percet. - Hazánkban az első Poirecutee-féle fésüs gátat 1892. a Borzsa patakon élővizcsatornájának vizzel való ellátása céljából a Beregmegyei vizszabályozó társulat építette.
A legtöbb csatornázott folyónál az egyes bögékben a vizmagasságnak csak szük korlátok között szabad változnia, a duzzasztó gátnak tehát egy szabályozóval kell ellátva lennie, mely p. kisebb esőzéseknél v. a felső böge megnyitásakor, szóval oly esetben, midőn legcsekélyebb vizfölösleg elvezetéséről van szó, melyért nem akarjuk a gátat szétbontani és lefektetni, a fölös vizet elvezesse. Noha a F.-nak az az előnye van, hogy a rudak elvételével tetszés szerint szabályozhatjuk a viz lefolyását, mégis az első F.-ak mellé hosszu szilárd bukógátakat építettek e célra. Mert a tűk eltávolítása önműködőleg nem történhetik, hanem csak emberi erővel: az ily módon való szabályozásnál tehát folytonos, vagyis éjjeli őrködésre is van szükség. Ez tagadhatatlanul hátrányos oldala a F.-nak. Később azonban költségességük miatt mégis elhagyták a szilárd bukógátak építését a F.-ak mellől és inkább éjjeli őröket alkalmaznak. Még biztosabb lett a kezelés az elektromosság használatának elterjedése óta; ugyanis már igen sok olyan berendezést szabadalmaztattak, melyek erős csöngetéssel jelzik, hogy a vizmagasság elért bizonyos határvonalat. Eme berendezés egyuttal a kezelésnek bármely tetszőleges távolból való ellenőrzését is lehetővé teszi. V. ö. De Lagrecutenecute, Hajózás a szárazföldi vizeken, ford. Kvassay Jenő ésBirly Béla (Budapest 1888).
