Jegenyefenyő
Jegenyefenyő vagy bálványfenyő (növ., Abies Tourn. Don, Picea Link, l. a mellékelt képet), tobzos, tűlevelü fa a fenyőfélék családjában. Tűje négyszögletü, ritkán oldalvást lapított, az ágakon köröskörül sorakozik, egyforma szinü, magánosan áll (egytűs fenyő). Toboza hosszu, hengerded; pikkelye egyenletesen vékony, cimertelen, maradandó, a toboz tengelyéről nem hull le, mint a
JEGENYEFENYŐ.
A jegenyefenyő. (Abies excelsa Poir.).
1. A hajtás csúcsa a himes barkával. 12. (az 1. számu rajzon) a Chermes nevü fenyőtetü gubacsa.
2. u. az a fiatal tobozzal.
3. az érett toboz
4. a tobozpikkely külső oldala; lent a rhomboid kis fedő pikkelye látható.
5. u az a belső oldalát tekintve, a zászlós két maggal.
6. u az a mag nélkül, de ennek a lenyomása látható.
7. a mag zászlajával, a nélkül és a zászló mag nélkül.
8. a felrepedt him, két oldalról.
9. a tű és keresztmetszése.
10. a csiranövényke, a tetején van még a maghéja .
11. u az a maghéj nélkül. -
szemerkéé, az egész toboz egyben esik le a fáról. 11 faja közül Európában s hazánkban csak egy nő. Ez a jegenye, v. mint Vas vármegyében most is hallani, keresztes fenyő (karácsony-fenyő, Abies excelsa lam., Pinus Abies L., Picea vulgaris sive P. excelsa Link, Pinus Picea Dur.), fenyveseinknek leggyakoribb és legtetemesebb alkotó része, azért az egyszerü fenyő név ezt a fát legjobban illeti meg. Egyike a legcsinosabb erdei fáknak, szép tornyosan nő. Törzse pirosas-barna, rendetlenül, de nem mélyen barázdolt, 44-48, sőt 64 m.-nyire is megnő, 1-2 m. vastag. Alsóbb gallya gyakran lecsüng, tűje egycsúcsu, szurós. Barkája kinyilás előtt szamócához hasonlít, piros, hosszas, 2-6 van együtt a tavalyi ágacskán, ellenben a karminszinü, egész 5 cm. hosszu toboza a tavalyi hajtás csúcsán van. Toboza 13-16 cm. hosszu, zászlós magva októberben érik, de csak jövőre szóródik ki, mire a 3. évben a toboza is leesik. Csak vizszintes és csekély mélységben levő gyökereket bocsát, melyek zárt erdőben sürü szövedéket alkotnak. Csemetéje csak 4-6 esztendős korában kezd jobban megnyulni; karácsonyfának sokat elpusztítanak. Csak 20-30 esztendős korában kezd erőteljesebben növekedni, 50 esztendős koránál hamarább nem igen érlel magvat, némelykor töméntelen tobozának nehézsége alatt a koronája eltörik. Bő magvazása egyre-másra 5 esztendőnkint szokott bekövetkezni, 300 esztendeig elél. Hazánkban a sikon nincs, a hegyekre huzódik, s ott a nevezetes fenyveseket v. fenyőövet (felső erdő) alkotja. Fölötte a hegyeken más erdőalkotó fa nincs, a havasi fenyővel meg a rozmaringfenyővel együtt a legmagasabbra felhtó fa. Sikságon csak Európa É-i részén nő. A J. haszna és fatermelése egyáltalában nagy; jövedelmezőbb fa alig van. Fája halvány pirosas-sárga, az évgyürüktől pirosasan csikolt, puha, nem olyan könnyen hasad, mint a szemerke. Fájának tüzelő ereje csekély, de épületfának nagyra becsülik; házi eszközöknek, zsindelynek is jó. Sziléziában rostjából papirt készítenek (fapapiros), de ez törékeny. A magától kifolyó gyántáját, mely megkeményedve szemcsés, vad tömjénnek hivják, s az igazi tömjént szokták vele hamisítani. A gyántáztatás azonban a fának csak akkor nem árt, ha legfeljebb 1-2 lék van rajta, különben megbetegszik. Felapírott fájából kémiai uton facellulozát is előállítanak. Több fajtája van. Ilyen a toboz szine szerint a var. chloracarpa és erythrocarpa Purk. (zöld- és pirostobzos), a var. Carpatica Loud., a kigyó-fenyő v. vesszős J., var. viminalis Alstr.), melynek gallya hosszura nyulik, kevésbé v. éppen nem ágazik el, egy része lehajlik, egy kissé a tái és lesimulnak. Ha a gallya nagyon lecsüng, szomoru-fenyő a neve. A J. amerikai rokonai közül említésre méltó az Abies Mariana Mill. (A. nigra Desf.); koronája kúpforma, tűje nagyon sürű, toboza kicsi; É.-amerikai nagyon csinos fenyő. A piros fenyő (A. Americana Gärtn., A. rubra Poir.) J.-höz hasonlít, tűjének a szine többé-kevésbé deres-zöld, toboza pirosas. É.-Amerika angol birtokain terem. Az A. orientalis L. (keleti fenyő) kurta-tűs, nagyon csinos, egész 25 m. magas fa; gyántáját sapindusnak v. fenyő-könny-nek nevezik; diszva. V. ö. Baur, Die Fichte in Bezug auf Ertrag, Zuwachs und Form (Berlin 1877).
