A hazug és a szót szóra mondó
A hazug és a szót szóra mondó
„Volt egyszer egy szegény ember s ennek egy dologkerülő fia. Vén volt már a szegény ember, de azért a fia még keresztül szalmát se tett a házba, ha mindjárt fölesett volna is benne, – pedig már embernyi kort ért, pedig már 30 éves is volt; – hanem mindig ott kotnyeleskedett a fazekak körül s egyebet sem tett, mint örökkön örökké két krajczáros cseréppipáját szítta. Ha kiégett, ujra megtömte, de ezt is oly immel-ámmal tette, hogy egy álló óráig is elmotyogott vele.
Itt a vén ember mindaddig szót se szólt, mig a dolgot birta, csendesen szántogatott, vetegetett, s ha megért az istenáldása, learatta, kévébe kötözte, keresztbe rakta, majd hazavitte, kicsépelte, felszelelte s a mi dologkerülőnk, csak a készhez ült; – de mikor az öreg ember már egyáltaljában nem birta a dolgot, azt mondja a fiának:
– Ugyan édes fiam, hát mire nézed te a napot, mért nem dolgozol, mert miből tartasz te el engem öregségemben, második gyermekkoromban?!
– Hahó apám-uram, felelt a dologkerülő, eltartom én kigyelmedet hazugságból is! Azért hogy szavamat beváltsam, most mindjárt elindulok országvilágszerte hazugsággal keresni kenyeremet, majd meglátja kelmed, hogy ez ám csak a jó mesterség.
No jól van, a dologkerülő elindult országvilágszerte; a hátára vetette a tarisznyát, kezébe vette a botját s ment mendegélt hetedhét ország ellen, tulonnan túl, innenen innen, egyszer előtalál egy magaszőrü embert, szóba áll vele s azt kérdi tőle:
– Hej, atyafi, tudsz-e szót szóra mondani?
– Tudok, válaszolt az a bizonyos ember.
– No, ha tudsz, ugy jöszte velem. Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, tulonnan túl, innenen innen, egyszer előtalálják a szolgabirót, ki négy lovas kocsin elvágtatott mellettük.
A szolgabirónak igen gyanusnak tetszett a két ember, azért megállitotta a kocsiját s azt mondja a hajdujának:
– Hallod-e Jancsi! nézd, amott megyen két bujnyik-forma ember, azok bizonyosan zsiványok lesznek: azért parancsold meg nekik, hogy tüstént ebben a szempillantásban itt teremjenek a szemem előtt, különben mindjárt vasra veretem a gazembereket!
Itt a hajdu leugrik a bakról, odaszalad a két emberhez, s tudtukra adja, hogy rögtön jelenjenek meg a tekintetes szolgabiró úr előtt, mert különben lesz ne-mulass.
Mit volt mit tenni a két embernek, ott voltam, a hol mondták, úgy láttam, mint most, kalap levéve odasompolyogtak a kocsihoz.
– Hát gazemberek, mert a szemetekből látom, hogy azok vagytok, hogy hínak?
A két ember elmondja, hogy ennek meg ennek.
– Honnan jöttök?
– Pestről, felelt a hazug.
– Hazudsz, gazember, hisz Pest-felé mentek!
– Jaj, kérem alásan, valamit ott felejtettünk, hát azért megyünk, felelt a másik.
– Hát mi ujság Pesten? kérdi tovább a szolgabiró.
– Ott bizony, instállom alásan, nincs egyéb, felelt a hazug, mint akkora madarat 56mutogatnak, hogyha kiereszti a két szárnyát, az egyik vége Pesten van, a másik pedig Budán.
– Ejnye kánisz tota máter, hát te még engem lóvá akarsz tenni!… Hej, Jancsi, hegedülj csak 25-töt ennek a gazembernek a farára!
Itt a mi hazugunkat lekapják a tiz körméről s olyan huszonötöt hegedültek el rajta, mint a peták.
Mikor a hazug kikapta a maga porczióját amint dukál, odalép a kocsihoz s azt mondja a szolgabirónak:
– Megkövetem alásan a tekintetes urat, de én ezt abba nem hagyhatom, hanem a királyhoz apellálok, hogy a tekintetes ur engem minden igaz ok nélkül huszonötig veretett.
No erre a szolgabiró nem szólt semmit, hanem a másikhoz fordult, mondván:
– Hát te gazember, igaz-e az, hogy Pesten olyan nagy madarat mutogatnak, hogyha kiereszti a két szárnyát, az egyik vége Pesten van, a másik pedig Budán, he, felelj rögtön erre a kérdésemre?!
– Megkövetem alásan a tekintetes szolgabiró urat, felelt a szót szóra mondó, – én Pesten akkora madarat nem láttam, mely ha kiereszti a két szárnyát, az egyik vége Pesten, a másik pedig Budán, hanem láttam akkora madártojást, hogy 24 ember 7 öles vas ruddal hengergeti.
Itt a szolgabiró gondolkozóba esik s mondja magában: oly nagy madártojás és olyan nagy madár, hát ki tojta volna azt a nagy tojást, ha nem az a nagy madár, már igaz… Mondom, alighogy ezt elgondolta magában, azt mondja a hazugnak:
– Édes jó barátom, lehet hogy igazad van, lehet hogy nincs, hanem ha elállsz attól, hogy a királyhoz apellálsz, ne, itt van, adok 100 forintot kongóban.
A hazug elvette a 100 forintot s feleközepét a szót szóra mondónak adta, a szolgabiró pedig tovább ment.
Itt volt már a hazugnak 25 mogyorófapálczája a farán és 50 forintja a zsebben s azzal tovább mentek.
Csak mennek, csak mendegélnek tulonnan túl, innenen innen, egyszer elől-utol találja őket a viczispán. Ennek is igen gyanusnak tetszett a két ember, azért megállitja a hintót s azt mondja a huszárjának, szót szólván:
– Hallod-e Jancsi – mert igy hitták a huszárt – nézd csak, amott megyen két bojnyikforma ember! azok alkalmasint zsiványok lesznek: azért fogd fülön őket s hozd a szemem elé.
Itt a huszár leugrik a bakról, szalad a két ember után, hogy álljanak meg, mert a nagyságos viczispán ur hivatja.
Mit volt mit tenni a hazugnak és a szót szóra mondónak, odasompolyogtak a hintóhoz levett kalappal.
– Hát gazemberek, kezdé beszédét a viczispán, mert a szemetekből olvasom ki, hogy azok vagytok, hát hogy hínak titeket?
A hazug és a szót szóra mondó mondja, hogy ennek meg ennek.
– Hát honnan jöttök? kérdi a viczispán.
– Pestről, felelt a hazug.
– Hazudsz gazember, hisz Pest-felé mentek!
– Jaj, kérem alásan, felelt a szót szóra mondó, valaminket ott hagytuk, most azért megyünk.
57– Hát mi ujság Pesten, kérdé tovább a viczispán.
– Ott bizony, megkövetem alásan a tekintetes és nagyságos viczispán urat, nincs egyéb, hanem a Duna lángba borult és fenekig kiégett.
– Ejnye, kánisz tóta máter, hát te még engem lóvá akarsz tenni!… Hej, Jancsi állj elő!
Előáll a Jancsi.
– Hegedülj csak ennek a semmire-kellőnek a farára huszonötöt!… még ő engem bolonddá akar tenni!…
Itt lekapják a tíz körméről a hazugot, Jancsi pedig olyan huszonötöt sózott a farára, hogy tudom mig él se felejti el, hanem mindig a szájában lesz az íze.
Mikor a hazug kikapta a maga porczióját, föláll, odamegyen a hintóhoz s azt mondja a viczispánnak:
– Már megkövetem a nagyságos viczispán urat, de én ezt abba nem hagyhatom, hanem egyenesen a királyhoz apellálok; mert engem a nagyságos viczispán ur minden törvény és minden igaz ok nélkül veretett meg.
No, erre a viczispán nem szólt semmit, azt is lassan mondta, hanem odafordult a szót szóra mondóhoz s azt kérdi tőle:
– Hát, gazember, igaz-e az, hogy Pesten a Duna lángba borult és fenékig kiégett?
– Megkövetem alásan a nagyságos viczespán urat, felelt a szót szóra mondó, én azt egész bizonysággal nem merem állitani, hogy a Duna lángba borult és fenékig kiégett volna, mert nem láttam; hanem azt láttam, hogy a pesti és budai piaczokon annyi a sült-hal, hogy azokat az irdatlan nagy házakat tetézi.
A viczispán gondolkozóba esik s elgondolta magában: annyi a sült-hal, hogy a házakat tetézi, hát honnan volna az, ha nem onnan, hogy a Duna csakugyan lángba borult és fenékig kiégett… már igaz… Mondom, alighogy ezt elgondolta, azt mondja a hazugnak:
– No édes fiam, lehet hogy igazad van, lehet hogy nincs, hanem azt mondom én neked: hogyha elállsz attól, hogy a királyhoz apellálsz, ne itt van 200 forint.
A hazug megkapta a 200 forintot s feleközepét a szót szóra mondónak adta, a viczispán pedig tovább hajtott.
Így volt már a hazugnak 150 forintja és 50 mogyorófa-pálczája. S azzal aztán tovább mentek.
Csak mennek, csak mendegélnek hetedhét ország ellen, tulon tul, innennen innen, egyszer látnak felejük közeledni egy hat lovas hintót, melyben maga a főispán ül. Elől inas, hátul hajdu, a hintó mellett pedig hat lovashuszár nyargalt.
A főispán elhajtat a hazug és szót szóra mondó mellett. Ennek is igen gyanusnak tetszett a hazug, meg a szót szóra mondó: azért megállitotta a hintóját s azt mondja a Jancsinak:
– Hallod-e Jancsi – mert közbe légyen mondva, igy hítták az egyik huszárt – hallod-e Jancsi, nézd csak, amott megyen két bojnyik-forma ember, kik alkalmasint hamarább mint nem, zsiványok lesznek: nosza fogd csak fülön, hozd ide az én szemem elé.
Itt a huszár utána rúgtat a két jó madárnak s csakhamar beérte őket, kiknek aztán azt találja mondani:
– Hej, atyafiak, megálljanak csak kentek, mert a méltóságos főispán ur hivatja!
Mit volt mit tenni a hazugnak és a szót szóra mondónak, odaállitanak a főispán elé kalap levéve, kiknek az aztán azt mondja:
– Hát gazemberek, mert a szemetekből látom, hogy azok vagytok, hogy hínak?
58A hazug, meg a szót szóra mondó megfeleltek a kérdésre, hogy ennek meg ennek.
– Hát honnan jöttök gazemberek, kérdé tovább a főispán?
– Pestről, felelt a hazug.
– Hazudsz gazember, hisz Pest-felé mentek.
– Jaj, kérem alásan, felelt a szót szóra mondó, ott felejtettünk valamit, most azért megyünk.
– Hát mi ujság Pesten?
– Ott bizony, megkövetem alásan a méltóságos főispán urat, nincs egyéb, mint meghalt a Jézus Krisztus: azért az egész város gyászszal, feketével van bevonva.
– Ejnye, kánisz tota máter, hát te még engem lóvá akarsz tenni!… nosza fogjátok meg s hegedüljetek csak a farára huszonötöt.
Itt a mi hazugunkat lekapják a tiz körméről s olyan huszonötöt sóztak a farára, hogy mig él sem felejti el, hiszem azt az egyet!
Mikor a hazug kikapta a maga porczióját a mint dukál, fölállt s odamegyen a főispánhoz s azt mondja neki:
– Megkövetem alásan a méltóságos főispán urat, de én ezt abba nem hagyhatom, hanem egyenesen a királyhoz apellálok; mert engem minden törvény és minden igaz ok nélkül veretett meg.
No erre a főispán nem szólt semmit, azt is lassan mondta, hanem a szót szóra mondóhoz fordult s azt mondja neki:
– No te gazember, hát igaz-e az, hogy Pesten meghalt a Jézus Krisztus?!
– Megkövetem alásan a méltóságos főispán urat, én azt egész bizonysággal nem merem állitani, hogy Pesten a Jézus Krisztus meghalt volna, mert nem láttam; hanem azt láttam, hogy ott a földtől kezdve egész a magas égig mennyei lajtorják vannak támasztva, melyeken feketébe öltözött angyalkák járnak le s fel.
Itt a főispán gondolkozóba esik s elgondolta, hogy minek volnának a földtől az égig támasztott mennyei lajtorják, ha csakugyan a Krisztus nem halt volna meg. Mondom, mikor ezt mind elgondolta, azt mondja a hazugnak:
– Hallod-e barátom, lehet hogy igazad van, lehet hogy nincs, azért ez szóm és mondásom, hogyha elállasz attól, hogy a királyhoz apellálsz, ne itt van, adok 300 forintot kongóban.
A hazugmondó a 300 forintot szépen fölvette s feleközepét, 150 forintot a szót szóra mondónak adta. Így volt már a hazugmondónak 300 forintja és 75 mogyorófa-pálczája a farán. Aztán elváltak egymástól, az egyik jobbra, a másik pedig balra ment s mindegyik szerencsésen hazajutott.
– No apám-uram, szólt a hazugmondó, itt van, 300 forintot szereztem össze – hazugsággal, hanem a dolog végén egy kis csombók van, már mint 75 darab mogyorófa-pálcza, melyeket én tanulság okáért magamnak tartok meg, a 300 forintot pedig átadom kigyelmednek, hogy legyen miből istápolni.
A hazugmondó aztán hozzálátott a munkához, megfogta az ekeszarvát s ezt mégis könnyebbnek találta, mint azt a 75 mogyorófa-pálczát.
Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt” (Merényi László gyűjtése, 1850–1860-as évek; Merényi 1862: I. 169–182).
59A csodás elem erősen korlátozott formában és a szereplők közti egyoldali megoszlásban van jelen az állatmesékben, amely emiatt a többi mesei alműfajtól határozottan elkülönül.
Az állatmesék egyetlen csodás, azaz a mindennapi reális élettől eltérő sajátsága az, hogy benne az állatok beszélni tudnak, és sok minden másban is az emberhez hasonlítanak: egy-egy embertípust, emberi tulajdonságokat képviselnek, jelenítenek meg.
E kettős szerepkörben azonban semmi olyat nem csinálnak, amelynek elvégzésére az illető állat fizikailag nem lenne képes. Cselekvésük mozgatórugói azonban emberi, emberektől kölcsönzött indítékok.
Az állatmeséket a színhely hiteles leírása viszont a mindennapi valósághoz köti. A bennük szereplő állatok öltözete, szerepkörük, munkájuk, az őket körülvevő környezet általában olyan, mint a mesélőé; esetenként azonban kissé archaizált.
Így pl. az alább közlendő állatmesében a vízimalom kerekét úgy állítja meg a gazda, hogy a tiltófát leereszti. A disznóól leírásában pedig – ahova a róka és a farkas lopni indulnak – a legkezdetlegesebb, ősi, a földbe vert karók közé vesszőből (rekettyéből) font falú, bogárhátú építményre ismerhetünk.
Az állatmesék általában mindig tartalmaznak valami erkölcsi tanulságot: a hiszékenységre rá lehet fizetni, a hamis barát könnyen becsapja az embert, a hiúság mások könnyű prédájává tehet bennünket stb. Más állatmeséknek eredetmagyarázó jellege van: miért nincs a kutya talpán szőr, miért haragszik a kutya a macskára stb.
Mindegyik állatmese általában enyhén humoros színezetű.
